Megszűnt volna a cionizmus létjogosultsága?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Szükséges-e a szekuláris cionizmus kiürülésének tétele a zsidó vallás és nép viszonyának leírásához?
Forrás: zsido.com

2008. június 24. / Montefiore Köves Slómó, akit rokonszenves tanítómként tisztelek a zsidóságról való tudásom elmélyítésének útján, reményeim szerint megbocsátja nekem, hogy az Élet és Irodalomban megjelent „Vallás nélkül nincs zsidó nép” c. írásának szövegrészeit koherencia vizsgálat alá vetem, rejtett premisszáival és kimondatlan, de a szövegből szükségszerűen következő implikációival együtt.

A cím: „Vallás nélkül nincs zsidó nép” igen erős felütés. Eldöntetlenül marad azonban, hogy a címben az-e az állítás, hogy a vallása nélkül nem született volna meg a zsidó nép, illetve mára, a diaszpóra két évezrede után nem létezne zsidó nép, ha vallása nem tartja meg, illetve hogy a zsidó nép és a vallása fogalma a jövőben is, mintegy logikai kényszerűséggel feltételezi egymást… Ezeknek az állításoknak az igazságfeltételei ugyanis nyilvánvalóan különbözőek.

„Zavarban voltam…[…] Zavarban, mert a nehezen követhető gondolatsorokból nem derül ki, hogy a szerző történészként, szociológusként vagy a Magyarországi Cionista Szövetség elnökeként írja sorait. Nyilvánvalóan a más-más meghatározás ebben a kérdésben más megközelítést is követel.” Ha egy cikkről nem lehet eldönteni, hogy szerzője milyen minőségében írta, az pozitív állítás, nem pedig, mint Köves Slomó vélhetően célozza, elmarasztaló. A tisztességes vita abból indul ki, hogy aki valamit ír vagy mond, azt azért mondja, mert mindenféle minőségét önmagában egyesítő személyiségének az adott tárgyról az a véleménye és nem más.

Ha azt vélelmezzük, hogy valakinek az írása ennek vagy annak a stallumának tükre, akkor ezzel azt mondjuk, hogy mondanivalójában nincsen semmi, amit le ne lehetne vezetni a pozíciójából, tehát nem is vele vitatkozunk, hanem a karosszékével. Ez nem méltányos, másfelől meg visszaüthet, hiszen mi sem könnyebb, mint egy rabbi, tehát egy hitnek életvezetés- és hivatásszerűen elkötelezett személy véleményeiről azt mondani, hogy „hát persze, hogy ezt kell mondania, hiszen rabbi”… Méltányos vitázó természetesen nem él ezzel sem, hiszen ezzel azt állítaná, hogy a rabbi mivolton belül nem lehetségesek egyéni megfontolások és teljesítmények, hisz ha lehetőségnek látná ezeket, akkor azokat véleményezné, s nem azt, hogy milyen minőségben írattak le…

Nehezen tudom elfogadni “az újfajta népi identitás” melletti érvelésében állandóan visszatérő “szekuláris héber nemzeti kultúra”, az “izraeli identitás” elemet is, amelyet egységes, biztos lábakon álló identitásként kezel, amikor mára világossá vált, hogy az izraeli identitástudat legalább annyira meghasonult állapotban leledzik, mint a diaszpóra zsidóságának öntudata.

A cikknek ez a néhány központi sora egy könnyen felfedhető definíciós és fogalmi pontatlanságra épül. A szekuláris nemzeti identitás kifejlett állapotának ugyanis a modern társadalmakban éppen az az egyik jellemzője, amelyet a szerző meghasonlásként jellemez, és ebben ez az identitás teljesen hasonlít a többi liberális szekuláris demokrácia identitásához: megkérdőjelezi az eredetmítoszokat, ki kíván törni az ideológiai meghatározottságokból, vitákat generál az identitás elemeinek legalapvetőbb pontjai felett is, szándékoltan éles ellentétekben fogalmazza meg önmagát, nem lévén tekintettel történelmi érzékenységekre, keresi önnön lényegét, aminek előfeltétele, hogy ne fogadja el az adottat…

Az is ismert, hogy a szekuláris liberális demokráciákban oly sokan nem kívánnak a haza fegyveres védelmével foglalatoskodni, hogy többségükben nincs is sorozott hadsereg, s az adott korú népesség 95-99%-a nem fog fegyvert… Nincs azon tehát semmi csodálkoznivaló, hogy a szekuláris izraeli identitás épen ezeket a trendeket mutatja, a kétségtelen és folyamatos veszélyhelyzet ellenére is. Ez azt jelzi, hogy az izraeliek többsége békében szeretné élni megtalált identitását,magától értetődően, liberális demokrata polgárként élni hazájában….
Köves Slomo e megállapításában tehát a petitio principii hibája rejtőzik: elgondolja, hogy milyennek kellene lennie szerinte a szekuláris zsidó identitásnak, s azt számon kérvén és nem találván, megállapítja, hogy a szekuláris zsidó identitás „meghasonult állapotban leledzik”.

Megalapozott megállapítással folytatódik Köves Slomó írása: „Ha a cikk címadó kérdését úgy tesszük fel, hogy meghatározható-e a zsidóság népként, akkor a válasz erre minden bizonnyal csak az lehet, hogy igen. Nincs még egy olyan nép a földön, ahol a népi, nemzeti meghatározás annyira ősi lenne, mint a zsidóságnál.”

Ezután azonban ismét az előbb észlelt logikai félrenézés következik: „a zsidóság esetében a nép és a terület, Izrael földje, jelentőségét maga a vallás adja meg, amely elválaszthatatlan népi meghatározásától, és nem csupán azért, mert “az imakönyvben is így nevezik a zsidó népet”, hanem azért, mert maga a Biblia az, amelyik a vallás kötelezettségeit magukra vállaló héber törzsekről azt írja “És ti legyetek nekem papok birodalma és szent nép!” (2Mózes 19:6).”

Azt ugyanis, hogy a Biblia azt írja, pontosabban írja elő, amit előír, csak az fogadja el bizonyítéknak a zsidó nép és vallása viszonyára nézve, aki előzetesen elfogadta a Biblia előírásait mindmáig érvényes útmutatóknak a nemzeti élet önszemléletének és megszervezésének területére is…

Ugyanezzel találkozunk ebben a mondatban: „azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy a fent vázoltak miatt a népi vonalnak eddig csupán a vallás adott hosszú távon tartalmat, hiszen a vallás maga hozta azt létre”. Hogy mi hozott létre mit, a vallás a nemzetet, vagy a nemzet a vallást, vagy egymást feltételezve jöttek létre, az bizony előzetes elkötelezettségek alapján nem dönthető el, s még azt is észrevehetjük e mondatban, hogy a létrehozás és a létrejött dolog hosszú távon észlelhető tartalma közötti viszony leírása sem oly magától értetődő, miképpen azt a szerző, felteszem, teológiai stúdiumokból leszűrt érzetek alapján sugallja. Nem ritka az az immanens világban, hogy egy adott szándék hoz létre egy jelenséget, de a jelenség a maga belső fejlődése illetve külső hatások folytán új, akár az eredetivel ellentétes tartalmat nyer, s bizony „sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből…”

A cionizmus kialakulásának indítékai és jelen tartalma közötti viszony leírásakor ugyanezzel az igazolatlan előfeltevéssel él a szerző: abból, hogy a cionista mozgalomnak a kiinduló lökést az antiszemitizmus adta, azt a következtetést látja vagy láttatja nyilvánvalónak, hogy amint az eredeti helyzet megváltozott, azaz az antiszemitizmus korábbi formái megszűntek és mostanára éppen a cionizmus, illetve Izrael Állam léte kelt pusztító gerjedelmet ellenségeinkben, maga a mozgalom elveszítette létjogosultságát.

„[Herzl]…elvének az a lényege, hogy a zsidó nép elleni gyűlölködés megoldása a zsidó állam. Ugyanakkor ezzel észrevétlenül is megalapozta a cionista identitás (fent már említett) válságát is, mivel nem tekinthető identitásnak, vagy legalábbis nem tekinthető pozitív identitástudatnak az, ha valaki azért él Izraelben, mert máshol a biztonsága nem lenne biztosítva. Míg a kulturális asszimiláció a zsidóságot népi mivoltától akarta megfosztani, a politikai cionizmus a vallástól akarta megfosztani a népi identitást.”

Akármiből indult is ki Herzl, és akármennyire is hajlandó lehetett esetleg a konkrétan és vehemensen jelentkező pogrom antiszemitizmusra adandó válaszként minden kínálkozó lehetőséget elfogadni, a cionizmus a maga megvalósulásában az Első Mozgató akaratán messze túlmutatva önálló létre kelt, és létrehozott egy államot és egy nemzetet, egy komplex valóságot, amelynek léte és fennmaradása nem függ annak a szándéknak az aktualitásától, amely létrejöttének lényegi indoka volt. Hogy egy talán profán példával éljek, meglehet, hogy valakit házassági szándékaiban a kiválasztott hölgy sürgető vágyakat keltő testi szépsége vezet, de a létrejött házasság a gyermekáldással, egymás megismerésével, megbecsülésével az eltöltött évekkel végtelenül gazdagabb tartalmakat nyer, mely tartalmak megmaradnak, akkor is, ha a kényszerítő vágy alábbhagy….

Éppen a zsidó nemzeti otthon és Cion elválaszthatatlanságának bizonyítéka az, hogy a bázeli cionista kongresszus a kényszerítő szükség felismerése ellenére az egyetlen, mind immanens, mind transzcendens megalapozottságú megoldás mellett foglalt állást. Egy konkrét történelmi szükséghelyzet alkalmas volt arra, hogy több évezredes vágyakat és egy nemzet újjáéledésének nagyszerű folyamatát életre keltse, de a folyamat már jóval több, mint a kiváltó esemény közvetlen következménye.

Mindez eddig egy sajátos szempontrendszer sajátos levezetési technikájú ismertetése volt, amelyből jelen korunk viszonyaira nézve különösebb következmények nem származnak, azonban a továbbiakból láthatjuk, hogy olyan következtetéseket alapozott meg, amelyek visszamenőleg átértékelésre kényszerítik a kritikus olvasót.

„…a holokauszt utáni harmadik-negyedik, az antiszemitizmus fenyegetését nem közvetlenül érzékelő nemzedék számára a vallási tartalom nélküli cionizmus értelmét vesztette, és sok esetben maga az Izraelben való lét veszítette el legitimitását szemükben.”

Az előbbiekből nyilvánvaló, hogy milyen premisszák nyomán jut el a szerző ehhez az állásponthoz, amelynek továbbgondolása viszont kényszerűen vezeti el éppen ahhoz a posztcionista gondolatkörhöz, amelyet cikke elején bomlástermékként írt le: gondolatmenetéből kényszerűen annak kell következnie, hogy Izrael létének immanens, azaz nem vallási alapokon nyugvó legitimitása kérdéses, éspedig nemcsak az említett nemzedék, hanem maga a szerző számára is, hiszen saját állításaként írja, nem a nemzedékekéként, hogy „az izraeli társadalmi viszonyokat ismerve látható, hogy a vallástól megfosztott (pozitív értelemben vett) zsidó nacionalizmus mára kiüresedett, az arab anticionizmussal szemben elégtelenné vált.”

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Komplex események leírásában, oksági viszonyok feltételezésében és az egyes feltételezett okok közrehatásának mértékében éppen az események meglehetős komplexitása folytán nagy szabadságunk van, magyarán számos kínálkozó narratíva közül nemcsak a felismert igazságtartalom és koherencia, hanem a leírás várható következményei alapján is választhatunk. A cikkben vázolt narratíva oda vezet, hogy azt a tiszteletreméltó tézist, amely szerint a vallásos identitás nélkülözhetetlen a zsidó nép és állama életében, azzal támasztja alá, hogy tagadja a szekuláris zsidó állam legitimitását.

Tagadja azt, hogy a népszövetségi meghívás, melyet ugyan a mandatárius hatalom később saját imperialista érdekeit követve jórészt elszabotált, valamint az ENSZ Közgyűlésének határozata, az ország története, gazdasági, katonai és társadalmi sikerei és közösen megélt kudarcai, nyelvének és kultúrájának csodálatraméltó elmélyülése elégséges morális, jogi és történelmi alapot adott a zsidó népnek arra, hogy ősei földjén újjáalapítsa és megtartsa nemzeti államát.

Ehhez Köves Slomónak természetesen joga van, miképpen joga van rá a posztcionista izraeli áramlatoknak, joga van a propalesztin baloldali anticionizmusnak és joga van az ezeknél is nyilvánvalóbb célzatú erőknek. Őt ismerve és tisztelve azonban bizonyos vagyok benne, hogy ez a következmény túlmegy szándékain.

A fenti implikációra vezető gondolatmentre megítélésem szerint azért van szüksége, hogy megindokolja azt az állítást, amely szerint „Izrael fennmaradása ma azon múlik, hogy képes lesz-e a vallás és a népiség szintézisén alapuló megújulásra”, valamint azt, hogy „A vallásos identitástudat véleményem szerint nem veszély, hanem hosszú távon éppenséggel a zsidó öntudat egyetlen életképes formája”.

De vajon miért kell szintéziseket várnunk olyan arculatok között, amelyek saját meghatározásunk szerint is egyazon jelenség két arcát jelentik? Nem valamiféle poszthegeliánus metafizika belső formái kényszerítenének ki itt valamilyen végső szintézist? Nem lehetséges az, hogy maga ez a belső igény elemzetlen és így indokolatlan? Valóban a tagadás tagadásán keresztül vezetne a szintézis útja? Biztosak vagyunk ennek a dialektikus tudati mintázatnak a szükségszerűségében?

Lehet-e vajon ezzel szemben létjogosultsága annak a konkurens elbeszélésnek, amely szerint éppen az őseink földjén újjászületett zsidó állam szekularitása és a zsidó nép hitében és hagyományaiban gyökerező önazonossága az a két pólus, amely a továbbiakban gondoskodni fog annak az izgalmas kettősségnek, mintegy testnek és léleknek a folyamatosan változó tartalmú, közelségű és konklúziójú együtt létezéséről, amelyben a zsidó nép története folytatódik?

Valóban le kell győznie „egy új szintézisben” a léleknek a testet? Vagy lehetséges-e, hogy a zsidó vallásos identitás nagyszerű történeti és talán üdvtörténeti küldetése éppen e kettősségben képes a nemzet fenntartására? Baj az, ha az a hatalmas és világba sugárzó történet, ami a miénk, egyikünknek kimeríthetetlen hagyomány, másikunknak pedig az Ö-kkévaló kimeríthetetlen és örök bölcsességének tárháza? El kell-e vitatnia az életképességet és a legitim izraeli létet a szekuláris-laikus zsidó identitástól annak, aki számára a vallásos megismerés a zsidóság útja?

Nyilvánvalónak látszik, hogy a zsidó nemzettől a külvilág nem fogadna el transzcendens hivatkozásokat léte és ottléte legitimálására, ugyanis semmi nem kötelezi arra, hogy higgyen ezekben. Ha ellenben a zsidó nép állhatatosságát, alkotó erejét, hagyományainak megújuló folyamatosságát, identitását belülről determinálja azok munkája, akik ébren tartják és felmutatják, illetve gyakorolják hitét, akkor ez a hatalmas erő Izrael és a diaszpóra megmaradásának és erejének legfontosabb belső forrásává válhat.

Hogy is mondja az Énekek Éneke sokat vitatott hármas parancsa: „ne keltsétek, ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja…”
Lehet, hogy itt az útmutatás?

támogatás