Megszégyenít a halál

A február végén bekövetkezett helikopterszerencsétlenség hetvenhárom áldozatáról akartunk megemlékez­ni, de a régi gyászt már elnyomta az újabb: a hét iskolás lányt lemészárló jordániai katona s a tel-avivi kávé­házat felrobbantó merénylő eszelős tette. Az alábbi írással – mely hitünk szerint elmond valamit „Izrael lelkéről” – minden áldozatra emlékezni kívánunk.

A listán szaporodtak a nevek. Apránként adagolva, egyszerre hármat vagy négyet közölt a hivatalos tájékoztató. Életünk azokban a napokban hivatalos tájékoztatókhoz igazodott – rettegve vártuk, hogy egy ismerős név bennünket is a nemzet gyászolóinak szűk, belső körébe vonjon.

Az információk lassú adagolása azt a célt szolgálta, hogy az Izrael történeték legsúlyosabb katonai szerencsétlenségében elpusztultak közvetlen hozzátartozói a hadsereg szóvivőjétől tudhassák meg a rossz hírt, és ne a médiából. A lassú tudósítás nyomán azonban alkalmunk nyílt felmérni a veszteség súlyát: az a nemzet, amely minden elesett katonát nevén nevez, minden elpusztított élet részleteit emlékezetébe vési, másképp nem tudta volna felfogni ennyi ember halálát.

Volt áldozat baloldali kibucból és nyugati parti településről, Tel-Avivból és kisvárosból. Voltak köztük ortodoxok (noha nem ultra-ortodoxok) és szekulárisok, orosz bevándorlók, marokkói, kurdisztáni és romániai bevándorlók fiai. Köztük volt Gideon Posner, aki Angliában hagyta családját, hogy az izraeli hadsereg önkéntese lehessen, és köztük volt Gidon Molto, aki Etiópiából menekülve 12 testvérét vesztette el a Szudánon át vezető hosszú úton.

A nemzet halottai között ezúttal van két beduin nyomkereső – Hasszin Rahal és Kamel Rahal -, valamint a drúz Fadi Kazamel, aki Bet Dzsann galileai faluból származik – ez a falu, lakosságának arányához mérten, több hősi halottat temetett el, mint bármely más település Izraelben.

A hadsereg egyik rabbija egy tévéinterjúban elcsukló hangon mesélte el, miként közelítették meg a helikopterroncsokat, hogy „testvéreink holttestét kihozzuk”. A legutóbbi időkre visszaemlékezve nincs olyan esemény – legalábbis mióta az oslói megállapodások két szembenálló félre osztották a nemzetet -, amely többet tett volna azért, hogy emlékeztessen: egy – bár boldogtalan – család vagyunk.

Az elmúlt esztendők nemzeti tragédiái csak súlyosbították a megosztottságot. Jichak Rabin miniszterelnök meggyilkolása után a baloldal gyilkosságra való felbujtással vádolta a jobboldalt. Aztán jöttek az izraeli buszokat robbantó öngyilkos merényletek.

melyek után jobbról balra szálltak a vá­dak: sebezhetővé tették az országot, midőn Arafatra bízták a terror megfé­kezését.

De most – néhány napra legalább – a neheztelés és szemrehányás abbama­radt. Nem szűnt meg: nincsenek illúzió­ink az elveszett egységgel kapcsolat­ban. De megtapasztaltuk a halállal szembeni kollektív megszégyenülést, rá kellett eszmélnünk, hogy politikai és vallásos meggyőződésünknek néha meg kell hátrálnia súlyosabb felismeré­sek előtt.

A rádió és a tévé a gyász hangjait su­gározták, ugyanazokat a szomorú hé­ber dalokat, amelyeket a Rabin-gyilkosság és a buszrobbantások után hallhat­tunk, ám amelyek most kétségbevonhatatlanul mindannyiunkért szóltak. Nem voltak ezek „nemzeti” dalok, ame­lyek a haza, a bátorság, az önfeláldozás dicséretét zengik; csak a veszteséget si­ratták. Volt köztük, amely autóbaleset­ben elhunyt vagy öngyilkossá lett bará­tot gyászolt, mások egyszerűen az elvesztett szeretőről szóltak. Csupán azért kerültek a rádió műsorába a nem­zeti gyász napjaiban, mert kihallatszott belőlük a fájdalom. Ezekben a dalok­ban nem volt ellenség – kivéve maga a halál.

Az állam első éveiben örömünket lel­tük az indulókban és katonai parádék­ban. Megpróbáltunk szembeszállni a holocausttal, megmutatni, mennyire mások vagyunk, mint az európai zsi­dók, akiket – úgy véltük – birkaként hurcoltak a vágóhídra. De minden új háborúval csökkent bennünk a készte­tés, hogy bizonyítsuk, milyen bátrak va­gyunk. A hatnapos háború után már nem dicsőítettük annyira a hősies csa­tát, ma pedig a háború Izraelben már csak tragédiát jelent.

Ám ez a mostani veszteség megmu­tatta, hogy régi erényeink nem mind váltak semmivé. Megemlékeztünk az elhunytak önkéntesekhez méltó szelle­méről, elszántságáról. Ismét szólhat­tunk a cionizmusról – egyszerűen, ha­zug szólamok vagy cinizmus nélkül.

És ámbár nemzetként gyászolunk, ez a gyász személyes: a nemzeti fájdalom a magánember gyásza lesz. Nincs szük­ségünk többé hazafias retorikára, hogy a trauma napjaiban fölemeljük a fejün­ket. A puszta tény, hogy együtt tudunk gyászolni, maga nyújt vigasztalást.

Jerusalem Report, 1997. március 8.

Gadó János fordításaAz információk lassú adagolása azt a célt szolgálta, hogy az Izrael törté­