Meggyilkolt zsidóságom és magyarságom közös feltámadása

Forrás: Hetek

2008. február 8. / Fekete János
Fekete János író készülő kötetének (Anzikszkártyák egy kéretlen társasutazásról) egy-egy részletét ismerheti meg az olvasó, melyek a szerző családjának holokauszt-történetét dolgozzák fel naplószerűen.

Fuldokló felszabadulás

A nyomorúságos leltár: tífusz, mellhártyagyulladás, gennyes lábak, elvakart sebek, és mindössze harmincnyolc kiló, bruttó. Ebéd után, sz*rás előtt, sőt: pizsamazsebben az uzsonnára félretett karéj kenyérrel. Ebben a súlycsoportban ugyanis minden gramm számít. A száznyolcvan centimhez ez bizony nem sok. Nyuszi biztos kavicsot nyomna a zsebembe, hogy a huzat ki ne vigyen. Mert az van itt is, ebben a foghíjas, üvegcserepekből összeragasztott, faramucin föltámadt világban. Sebaj. De legalább azt is megtanultam, milyen az, ha valakinek a csontja belülről böködi a bőrét. A forgóknál a legrohadtabb, egyszerűen elsorvadt az ülőgumóm. Még jó, hogy az innenső szomszédomról – a szerencsétlen valami erdélyi zsidógyerek volt, szólni se nagyon bírt már az állandó hasmenéstől -, tőle maradt rám ez a felfújható, piros gumitömlő. Nem furcsa? Olyan örökségnek örülök, amin sírnom kellene. Hiszen a szegény srác ugyanolyan Häftling volt, mint magam, csak ő belehalt a szabadságba.

Bezzeg most még a lélegzetvétel is fájdalommal jár. Zihálva aprózom inkább, mert egy-egy sóhaj, vagy önkéntelen ásítás mintha kést szúrna a bordám közé. Az a rohadt izzadmány idétlenkedik. Néha egy litert is leszívnak egy marha nagy tűvel. Dá zdrásztvujet Krasznoje Ármija!

Felszabadítottak, de hogy életben maradok-e, az még nyitott kérdés

Ormótlan, régimódi ablakai vannak ennek a laktanyaszerű, vaskos falú, terezienstadti irdatlan katonai kórháznak. Odalent – nicsak! – milyen izgatott a nyüzsi. A kétemeletes mélységben feszülő villamossínekre épp most tolnak be egy végeláthatatlan vagonsort. Már rohamozzák is a magamfajták. Ki szerény tarisznyával, ki rogyasztó málhás batyuval, amiből hol egy hangszer, hol egy festmény, hol meg egy nyeles palacsintasütő kandikál ki. A hazakészülő Häftlingek, tőlük telhetően megvámolják a Birodalmat. Itt is, ott is felvillan közöttük valami fura fehérség, egyes sompolygó, kopott zakóhátakon. A cikázó horogkeresztes mészcsíkok engem csak földerítenek. Ámulva nézem a világ helyrebillenését, hogy Übermentscheim most milyen serényen söprögetnek, s kapcsolják a vagonokat össze meg szét, és zokszó nélkül cipelik-rakodják az úti-padokat. Persze, odalent lenne az én helyem is: a zabrált örömökhöz a halottainkkal, elárultatásommal és kálváriámmal, pislákoló egészségemmel váltottam meg a jogom. Ha lenne jártányi erőm! Hopp! Hogy ez előbb nem jutott eszembe! Üzennem kell velük!

A ceruzacsonk csak úgy röpül a papíron Levelem gondosan élibe hajtogatom. Nagy, nyomtatott betűkkel rávésem: “Magyarország”, meg hogy “Budapest”. A Ráday utcánál megdermedek, lehervadok. Vajon ki él? És ki nem? Azt se tudom, Apát hová transzportálták, amikor eltűnt a szemem elől. Kibírta-e? Nyusziban valamivel több a bizodalmam a Lagerbrief miatt. Azért is találok megoldást! “Ezerkilencszáznegyvennégyig itt lakott a címzett” – kerítem zárójelbe -, “kérem a postást, ha lehet, keresse meg”.

Újra az ablakban. – Fiúk! Tovariscsi! Hahó! – Hurrá! Fölfigyeltek

Hintázva lendül, falevélként perdül, és már siklik is lefelé halálfontos üzenetem, a hajótörött palackpostája, mígnem – iszonyú – az az átkozott szél csak visszasodorja a falhoz, valahová, alám. Félve-reménykedve kihajolok nagy-óvatosan. A fenébe is, nem fönnakadt az első emeleti párkányon! A korlátba csimpaszkodva evickélek hát lefelé. Egy félórát biztos igénybe vesz nyamvadt expedícióm. Végre sikerül lepöccintem. Vajon fölszedi-e valaki? Netán széttépik? Vagy elhajítják? De az sem semmi, ahogy én mászok vissza aztán a második emeletre…

Egy nyitott kiskuffer kutyamód nyomja a lábam. Félig hunyt szemmel is felismerem a gazdáját – van Isten az égben! -, de ameddig lehet, késleltetem az ébredést. – Csuda jó, hogy élsz! – ugrok Apa nyakába, már ahogy fektemből sikerül. A nagydarab, öltönyében lötyögő férfi köhécsel, hüppög, zsebkendőjébe trombitál, aztán kínjában-örömében a térdemet nyomó cucchoz fordul tanácsért. Kihalászik, és orrom alá dug egy fenséges kalácsrudat. Egy igazi, békebeli mákos bejglit. – Ugye, Nyuszi sütötte? A hazai íz! – habzsolom hunyt szemmel, csámcsogva. Apa alig észrevehetően int nemet. – Lehet, hogy mire hazaérünk, addigra otthon lesz. Adná a Jóisten.

– Zoltán?

– Hamarosan négyesben ünnepelünk majd. Mert hogy te egy-kettőre talpra állsz, az szent. Már a cseh kezelőorvosodat is kifaggattam.

– Mellhártyagyulladás. Pleuritis – bizonygatom szakszerűen. – A minap négyen tanakodtak az ágyam fölött. – Csuti, inkább egyél! – vág a szavamba Apa, és töm a számba egy fenséges sonka-katonát. – Fütyülünk a kacifántos latin diagnózisokra. Rendes ember egy kukkot se ért azokból – dörmögi meggyőződéssel. – Amilyen étvágyad van, egy-kettőre felhizlalunk otthon. No, Giza néni házi málnaszörpéből tölthetek még egy pohárkával? Vérré válik, meglásd. A transzportunkat, tudod, Sziléziába irányították másnap. Öt napig se koszt, se víz. Háromszázunkból, ha a fele ért oda. A kép, amit fölvillant, kísértetiesen emlékeztet a mi hullaszállító nyitott vagonunkra.

– Sachsenhausenben, május elsején szabadított fel minket a Vörös Hadsereg. Kifosztottuk a várost. Ki hogy bírta. Volt, aki autót rekvirált. Én örültem, hogy élek, megelégedtem egy fogattal. Hát voltak úti kalandjaim, de azokról majd máskor. Huszonötödikén már Ambrus bácsi ajtaján zörgettem. Azt mondta: síromból kikelt kísértet vagyok.

– És a lakásunk? – nyámmogom.

– Gondolhatod, nyilasok ott is. A Szerdahelyi sógora, meg a pereputtya. Nem várták meg, hogy a népbírósághoz forduljak – derül a képe, ahogy az otthonunk visszafoglalását felidézi.

– Hogy találtál meg? A kórházirodában igazítottak el? Hát a cseh kisdoktor mit mondott?

– Nekem ugyan zöldbab. Hazaviszlek, és kész, kisfiam. Még hogy “nich tragen”, hogy nem vagy szállítható. Szerinte, de nem Vígh-mértékkel mérve. Csak “saját felelősségére”, valami ilyesmit gagyogott, ha jól értettem. Apa azért komolyra veszi ám a felelősségét. Matracom, takaróm elkunyerálja. A vagonba puha fekhelyet vet. Szerez az útra lázmérőt, gyógyszert, s tartalék ennivalóval degeszre tömi a kisbőröndöt. Még az ágytálam is elzabrálja. Úgy cipeli lefelé az összes fontos cuccunkat, szuszogva, fél kézzel, mert neki kell engem is támogatnia. Én csak a felfújt piros gumikarikát viszem a vállamon, de az meg mintha vassal lenne kitömve, nem is levegővel.

Zötyög, zakatol velünk a vonat újra, a sínek kattogása fájdalmasan ismerős, de végre hazafelé tartunk. A Kárpátok nemrég hűtlenné vált hegyei és fenyvesei most lesunyt koronával, megtért bűnösökként kullognak elém. A csélcsap-szeles Duna viszont mit se bán, úgy fecseg-csobog, mint aki semmi rosszra nem emlékszik már; lehet, hogy róla kéne nekem is példát vennem? Időnként ugyanúgy ácsorgunk, mint a korábbi, kifelé hajtó gonosz ellenvonattal. Hát a rab-vagonoktól sohasem szabadulhatok már? Csak ezúttal másokat szállítanak rajtuk, de a fegyveres őrizet ugyanolyan, mint akkor. A rácsok, dróthálók mögül szőrös, csontos arcok s riadtan égő tekintetek villognak rám. Azt mondják, a csendőreinket viszik a ruszkik Keletre. Hadifogságba. Eszembe sincs sajnálni őket, sőt. Erőm összeszedve tántorgok a vagon ajtajában. Gesztikulációmat lebírhatatlan indulat fűti. Lágernyelven, saját nyomorúságommal uszítom az őreiket: – Szoldáti! Ja bil u nyemeczki lágeru! Vigyitye? – verem köhögve a mellem. – Azt szeretném, ha bosszút állnátok értem s a többiekért! – de úgy tűnik, csak elborzadnak tőlem.

Egy biztos: nincs a világnak olyan aranyba foglalt szanatóriuma, ahol engem ennyi szívvel gondozott volna valaki is, mint itt, ezen a füstös, döcögő visszaúton, amelyen újra meg-megálltunk szenvedésünk szinte minden stációján. (…)

Az igazi szabadság

(…) A János kórházbeli gyógyulás-stációt még abban az évben, 1945 nyárvégén Budakeszi, az Erdő utcában meghúzódó kis tüdőszanatórium követte, ahol vasárnap délelőttönként református istentiszteletre terelték át a járóképes bacisokat. Engem ugyan nem kellett bíztatni erre az ájtatos kiruccanásra. Mentem magamtól is, csak hogy ne derüljön ki rólam, hogy zsidó vagyok.

Talán legfőbb élettapasztalatom, hogy az embernek a valódi kötődését mindenekelőtt önmagával kell békességben elrendeznie. A kirekesztés és a megbélyegzettség ugyanis igazából akkor lép érvénybe, amikor mi magunk törődünk bele “másod-, vagy harmadosztályú” besorolásunkba. Bizony sokan kénytelenek voltunk megtanulni, hogy az önmeghatározás legkisebb zavara is védtelenné és sérülékennyé teszi az embert. Aki stabil önértékelés nélkül próbál beilleszkedni környezetébe, annak előbb-utóbb ki kell bújnia “öröklött bőréből”, testi-lelki gúnyájából. Márpedig ez a bujkálás önmaga és mások elől, ez az örökös színészkedés óhatatlanul olyan beteg lelkű lénnyé sorvasztja, akit folyamatosan gyötör a kisebbrendűségi érzés, s az e miatt megélt túlkompenzáló igyekezet.

A POLISZ folyóirat 1998. évi irodalmi kalendáriumában megszólaltattak negyvenhét, 1928-ban született idős magyar íróembert. Ezek között én voltam az egyetlen olyan zsidó, aki ezt a nyilatkozatában nyíltan fölvállalta. A századelő irodalmi mezőnyéhez viszonyítva már ebből kitűnik, hogy korosztályunkban milyen gondosan kaszált a holokauszt, meg hogy sorstársaim ugyancsak kitanulták a rejtőzködést. Én is, mint sokan mások, magyarnak nem kellettem, a zsidóságomat pedig sokáig béklyónak éreztem. Ahová születtem – mint ezt már a bevezetőmben jeleztem -, afféle asszimiláns pesti zsidó család volt, akár a legtöbb, akkoriban. Izraelita vallású, de határozott nemzeti öntudattal bíró magyar állampolgárnak tartottuk magunkat, mit se törődve az erősödő zsidóellenességgel.

Megjegyzem, ez még a Tórához jobban kötődő, s annak ünnepeit napokig tartó imádkozással, híven megtartó ortodoxokra is jellemző volt. Tízéves kisfiúként én nemcsak Petőfit szavaltam, de dobogóra álltam az iskolai ünnepélyeken Remenyik Sándor, Trianontól vérző “végvári” költeményeivel is, de tizennégy sem lehettem még, amikor a testvériséget hirdető negyedik cserkésztörvény megtiprásával ugyancsak megtapostak. Utóbb leventék sem lehettünk, s a “kisegítő szolgálatra” elkülönített csoportunk még fapuskát sem kapott, csak megszégyenítő sárga karszalagot, a lelket nyomorító, durva szitkokkal fűszerezett menetgyakorlatok alkalmából. És akkor a lehetőségeinket mind jobban korlátozó zsidótörvényekről – meg ami azokból és azok után következett – még nem is beszéltem.

Magyarságomat, hitemet és izraelita identitásomat bizony egyszerre tépázta meg a holokauszt, s mindenekelőtt az Anyukám, tizenhét éves koromban megélt szörnyű halála. Személyes “történelmem” szinte minden egyes eseménye, mind-mind azt sulykolta belém, hogy zsidónak lenni annyi, mint halálraítéltnek lenni. Ezért csatlakoztam, “harmincnyolc kilós” hazakerülésem és gyógyulásom után nyomban, a kommunista ifjúsági mozgalomhoz, ahová – az antifasizmus mellett – az egyenlőség és a testvériség deklarált elve vonzott. Ma már tudom, hogy nagyhangon hirdetett ateizmusom mögött is a púpnak érzett jónási kiválasztottság előli menekvésem és az Örökkévaló elleni lázadozásom húzódott meg.

Egyébként, zsidóságom elfogadása és a zsidó voltommal való későbbi megbékélésem története is jellemző. Az 1988-ban alapított Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetségben ismerkedhettem meg az egyházi bejegyzésre törekvő, addig már elég sok üldöztetésben részesült Hit Gyülekezetével. Az Egyházügyi Hivatal utolsó, a Gyülekezetet egyházként elismerő döntését Szövetségünk azért támogatta, mert felismertük e közösségben a narkomániák elleni küzdelem természetes küzdőtársait. Köztük döbbentem rá a hit fantasztikus gyógyerejére. Ott találkoztam ugyanis, bőrét levedlett zsidóként, afféle botcsinálta ateista humanistaként, azokkal a drogtól-alkoholtól megszabadult, teljesen normalizálódott, s kiegyensúlyozott családot alapított volt pácienseinkkel, akiket az egészségügyi intézményekben már-már gyógyíthatatlan szenvedélyfüggőknek, a kórházak “rémeinek” könyveltünk el. Racionális ellenvetéseimre többnyire szelíden somolygó választ kaptam: “Akkor is szeretünk, János bácsi!”.

Ez a szeretet ráadásul nemcsak a személyemnek szólt, hanem éppen a zsidóságomnak. Eleinte kicsit hülyének néztem a társaságot, ugyanis tőlük hallottam először olyasmit, hogy “de jó neked, amiért zsidó vagy!” Mert azt mondták már nekem itt-ott, hogy “zsidó létedre is egészen rendes ember vagy.” Bizony, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még olyan “goj” társaságba keveredek, ahol nekem kell bizonygatnom, hogy azért nem minden izraelita ember – angyal. Ámulva kellett konstatálnom, hogy ez a megvallott zsidóbarátság körükben nem múló divathóbort, ennek biblikusak a gyökerei. A Németh Sándor tanításain felnövekedett s a zsidó Jézusban hívő, sok-sok újdonsült ismerősöm – és ahogy gyarapodó ismereteimből erről mind inkább meggyőződhettem: a XX. században világszerte dinamikusan erősödő (az Ó- és Újszövetség szétválaszthatatlanságából kiinduló, s Izrael Istenét őszintén imádó) “karizmatikus, és önmagukat evangéliumi keresztényekként meghatározó” irányzat szinte minden követője – hitéből fakadóan fordul hálás szeretettel az Örökkévaló Egyisten választott népe felé. Izrael Állam újjászületését is az isteni üdvterv és a próféciák bekövetkezteként támogatják ugyanígy. (Természetesen távol áll tőlem, hogy a Hit Gyülekezetéhez hasonló hívő közösségek privilégiumának tartsam a Bibliára alapozott filoszemitizmust, de egy biztos: a kereszténységét őszintén megélő ember sohasem válhat antiszemitává.)

Akármilyen paradoxonnak hat, ami tény, az tény: a názáreti rabbi segítségével találtam vissza én magam is a megtagadott s elvesztett zsidóságomhoz, sőt ahhoz a felismerésemhez úgyszintén, hogy a feltámadt Izrael – az én második hazám. Még a magyarságomhoz való egyértelmű visszatalálásomat is ennek a találkozásnak köszönhetem. Mert igaz, hogy magyarnak eszméltem, a magyar kultúra nevelt, a magyar irodalom pallérozta a stílusomat, s egész életemben kizárólag magyarul tudtam megfogalmazni a véleményemet, az érzéseimet és a vágyaimat, a regényeimet, novelláimat és szakirodalmi műveimet egyaránt, de a szülőhazám, irántam tanúsított hűtlenségén, bizony igencsak nehezen tudtam túltenni magam. A Himnusz, a trikolor, a nemzeti büszkeség bármilyen megnyilvánulása, az átélt tragikus elvetettség miatt, évtizedeken át valamiféle kettős érzést váltott ki belőlem, s többnyire üres “magyarkodást” gyanítottam mögöttük.

Talán a legtöbb, amit mondhatok, hogy mostanra annyira kimosódott belőlem a megbántottságomnak és sértettségemnek minden írmagja, hogy képes lettem megbocsátani, még Anyám gyilkosainak is. (Mondván: honnan tudhatom, hogy ha én növök fel egy olyan családban, ahol a zsidósággal szembeni előítéleteket az anyatejjel szívják magukba a csecsemők, én mit tettem volna egy adott, hasonló helyzetben.) Végre őszintén átérzem a mindnyájunkért kínhalált vállalt Istenember megbocsátó utolsó sóhajának mély igazságát, hogy aki felebarátjának rosszat, gonoszat tesz, valójában nem tudja, hogy mit cselekszik.

Most pedig, hetvenkilenc éves vénemberként, hogy megint rápillantok a valósággal hozzám nőtt apai örökségemre, az én kedves Marvin karórámra (máig se tudom, hogy a Jó Öregemnek miként sikerült átmentenie a huszadik század vérzivatarain, s kitől-miképp szerezte vissza), az egymásra simuló mutatók éppen éjfélt jeleznek. Ideje beosonnom a hűségben mellettem megöregedett (számomra örökké fiatal) fél béna, ősz feleségem betegágyához, hogy meglessem a nem-zsidó leányból lett zsidóné csöndes lélegzésének bíztató, halk ritmusát. Bízom a holnapban. És hálát adok egymásba fonódott életünk minden egyes napjáért.