Megfogható egy lelkiállapot?

Popper Pétert faggatva készülő könyve kapcsán

Cirénei Simon, avagy a zsidóság mint lelkiállapot – hírek szerint ilyen címmel készül Popper Péter pszichológus professzor újabb – hetedik – könyve. Jelképes cím. A cirénei ember, akire rátették a keresztet, hogy vigye fel a Golgotára, három evangéliumban szerepel, Já­nosnál nem. A három írás szűksza­vú: kényszerítették, megragadván rátevék. De hogyan képzeli Popper Péter?

– Ez a kényszerítés nekem rop­pant gyanús. Azt gondolom – is­mert lévén a római kormányzás tapintatossága vallási ügyekben: nem szóltak bele -, aligha képzelhető el, hogy egy jómódú és ismert jeruzsálemi polgárt kényszerítetek vol­na a kereszt vitelére. Botrányos lett volna ez, különösen az ünnep előes­téjén. Továbbá az is gyanús, hogy miért nem tud erről János, a ked­ves tanítvány. Belegondolva az volt az érzésem: ez borzasztóan kelle­metlen epizód lehetett. Az aposto­lok, amint az evangéliumok írják, elrejtőztek ekkor, csak Jánosnál van utalás arra, hogy ott volt a Golgota alatt, de magán az úton ő sem kísérte. Tehát kellemetlen em­lék lehetett a tanítványoknak, hogy nem ők vitték a keresztet, hanem egy idegen.

– Röstellték?

– Azt hiszem. S amikor elkezd­tem utánaolvasni, kiderült, hogy abban az időben a ciréneieknek zsinagógájuk volt Jeruzsálemben. Gö­rögös műveltségű, de vallásilag a zsidósághoz ragaszkodó zsidók vol­tak. S ez azért érdekes, mert ha Já­nos evangéliuma esetleg mégis a kortársé, akkor feltehető, hogy ő is odatartozott, hiszen egyedül az ő írásaiban van görög műveltségre, logosztanra, görög filozófiai hatá­sokra utaló jel. Akkor pedig az is valószínű, hogy ismerte Simont, s ezért számára – a kedves tanít­vány számára – még kínosabb volt az epizód. így lélektanilag érthető, hogy megfeledkezett róla.

– Tehát úgy gondolja, önkén­tes volt a keresztátvétel?

– Így képzelem. Simon nyilván felismeri a híres, a templomi kufárokat kiűző rabbit, aki most a ha­lálba megy. S úgy gondolom, hogy fantasztikusan bensőséges történés lehetett a közös út. Fölérve a Gol­gotára, talán összenéztek. Rám ka­masz koromban igen nagy hatást tett Schalom Asch zseniális történeti regénye, A Názáreti című Krisztus-trilógia, amelyben ez az epizód és egyáltalán Cirénei Simon jelentős teret kap. Eszerint egyik fiával, Rufusszal hazatérőben a föl­dekről látja, hogy összeroskad a ke­reszt alatt a názáreti rabbi, akit ő hallott prédikálni Jeruzsálemben, s áttörve a sokadalmon fölveszi a ke­resztet. Rácsapnak, hogy akkor hát vigye. Fia félreértve a helyzetet – azt hiszi, apját is fölfeszítik – kiál­tozni kezd. És akkor Simon a re­gény szerint odaszól neki: Fiam, egy zsidó mindig legyen kész arra, hogy egy másik zsidó helyett vigye a ke­resztet.

– Ökumenikus gondolat, hiszen a kereszténység eszmevilágának alapja, hogy Krisztus másokért vállalja a kereszthalált, függet­lenül attól, hogy a gyakorlat gyakran rácáfol e gondolatra.

– Ez más kérdés. Én annak ide­jén például igen nagy várakozással jutottam el Indiába, az erőszak nélküliség birodalmába, s a benáreszi hindu egyetemen iszonyú tömegve­rekedés rémített meg. „Hát ez az erőszak nélküliség?” – kérdeztem kísérőmet elképedve. – „Mit akar – mondta -, az ember ember itt is, ott is.” Ugyanígy járna egy hin­du, ha az evangéliumot elolvasva a szeretet birodalmát keresné Európá­ban, s ehelyett háborúk meg kon­centrációs táborok története fo­gadja.

– A jelenkori pszichét keresi a bibliai történettel is?

– Igen, s attól tartok, mint sok más írásom, ez is szélsőségesen el­lentétes véleményeket vált majd ki. Véletlen folytán bonyolódtam a kér­désbe. Beszélgettünk egy társaság­ban, s szóba került a parlamenti vi­ták nyomán, hogy nemzetiség-e a zsidóság itt. Én közbeszóltam, hogy nem érzem annak. Hát akkor mi, vallás? „Az biztos, hogy a zsidóság fennmaradásában a vallásnak alap­vető szerepe volt, mégis – mond­tam – azt gondolom, hogy itt vala­mi nagyon megváltozott. Sok a val­lástalan, aki ettől még magát zsidó­nak érzi. Annak is tartják. Tehát nem kötném valláshoz.” „Na jó – válaszoltak -, akkor talán kultú­ra?” Persze van egy zsidó kultúra, amely beszivárgott az európai kul­túrába, ennek ellenére azt gondo­lom, hogy egy magyar zsidónak, pél­dául nekem par excellence magyar kultúrám van. Ha álmomból fölkel­tenek, hogy mondjak egy költőt, ak­kor nekem Ady Endre és Babits Mi­hály jut eszembe. Ez az én anya­nyelvem, ezen a kultúrán nőttem föl. Ez nem zsidó kultúra. No de ha nem is kultúra a zsidóság, akkor hát mi?

Így ötlött fel a gondolat, hogy itt Kelet-Közép-Európában zsidónak lenni sajátos lelkiállapot. Mert ha

ez a lelkiállapot kialakul, azonosulást jelent a zsidósággal, ha viszont nem alakul ki valakiben, származásától függetlenül legalábbis a maga számára – nem zsidó. Nem tudja vállalni, menekül előle. Egyébként volt olyan barátom, akiről sokáig azt hittem, hogy zsidó. Reakciómódja ezt az érzést keltette bennem. Meg tudnám-e mondani, miből áll ez a lelkiállapot? – kérdezték. – Csak sejtéseim vannak, de talán meg tudnám írni. S aztán támogatta ezt az ötletet a Memorial Foundation for Jewish Culture is.

Nekikezdtem, és körülbelül száz oldal elkészült belőle. Csak hát nagyon nehéz metodológiailag megfogni, hogy valaki mitől zsidó, tu­dom saját fiatalságomból. Többször azt mondták a lányok, hogy nekik még zsidó fiú sosem udvarolt. „Hop­pá! – kérdeztem: mitől vagyok én zsidó a te számodra?” Soha senki nem tudta megmondani.

Tudomásom szerint az egyetlen szépirodalmi kísérlet erre Ehrenburg Julio Jurenito című regénye. Ehrenburg is ezt kérdi a mestertől, aki estére halasztja a választ. S ak­kor tanítványai körében azt mondja: „Játsszuk azt, hogy minden szó elveszett, csak két szó maradt, az igen és a nem, de csak egy maradhat meg. Mit válaszoltok?” Mindenki az igenre szavaz, nemre csak Ehrenburg. „Na látod – mondja a mester -, ettől vagy zsidó …” Ez persze csak afféle bon mot. De eszembe jut, hogy Szerb Antal azt írja: a keltákról mesélik, harcban álltak az élet elemi jelenségeivel. Én hozzátenném: és a zsidók? Ez a nem! Zsidóknál láttam ilyen nagy soha belenyugodni nem tudást a megöregedésbe, halálba, elmúlásba. Nem elfogadni, perlekedni a sors­sal. De hát a kérdésre tulajdonképpen igazán még nem tudok felelni. Gondolok szorongásra, bűntudatra való hajlamra, túlérzékenységre, öniróniára, szellemi mozgékonyságra, szkeptikusságra és még sok mindenre.

– Úgy hírlik, interjúkkal keresi a választ?

– Elkezdtem interjúkat készíteni zsidókkal, félzsidókkal, vegyes házasságúakkal. Eszembe jut például egy asszony, aki elmondta, sokszor annyira nyomasztják férje zsidó ba­rátai, hogy kisebbségi érzése dühvel tölti el. Mégis, amikor felmerült, hogy férje elmegy Izraelbe, vele ment volna, mert – mondta – már nem tudna e közegben érzett szellemi izgalom nélkül élni. Keresem a választ a zsidó viccekben is. Egyszer olvastam egy glosszát a Népszabadságban, arról szólt, mi­lyen érdekes, hogy egy populáció nem eposzokat ír önmagáról, hanem vicceket. A zsidó vicc önbemutatás rengeteg öniróniával, s nyilván egy csomó feszültség, kétségbeesés, ke­serűség feloldása is. Aztán Thomas Mann és más írók műveiben is ke­restem a jellemzéseket. Egyébként egy Doctorow-idézetet választottam; a könyv mottójául. Így hangzik a nagymama szájából: „Te is öröklöd a túlzott szenvedélyességet, a kitör­ni akaró élet vibráló teljességét, ami az áldozatok megkülönböztető jegye, ami ránk jellemző. A ben­nünk túlcsorduló életet tartja gyű­löletesnek a világ. Vétkezünk, bűz­lünk az élettől, vadul szeretjük a világot, durvák vagyunk az élettel szemben, és brutalitásunkat szenve­désnek nevezzük.” Ami pedig hi­ányzik az interjúkból, azt most fo­gom pótolni. Nagyon kíváncsi va­gyok, hogy mit találok vallomások és interjúk formájában olyan zsi­dóknál, akik Magyarországon éltek, megélték a holocaustot, kikerültek Izraelbe és ott élnek évtizedek óta.

– A kérdés végigvonul a törté­nelmen, de végigkíséri az anti­szemitizmus is.

– Én ebben a dologban kemény vagyok. Röviden úgy gondolom, más volt antiszemitának lenni Auschwitz előtt, s más az után. Előtte volt még mentség, mondhat­ni, nem lehetett tudni, hova vezet. De kiderült, s aki ma antiszemita – és nemcsak antiszemita, hanem minden fajelméletes gyűlölködő -, az számomra potenciális gyilkos. Egyébként az antiszemitizmus gyö­kereiről rengeteget összeírtak. Ne­kem is van egy elképzelésem, ami­ben bizonyára érezhetők a pszicho­lógus korlátai. Végül is két zsidó alkotta meg a mai európai kultúra erkölcsi alapvetését, hiszen az na­gyon markánsan a mózesi és a jézusi tanításokon nyugszik, s ezek igencsak kemény követelések. Mi­közben létrejött ez az erkölcsi vi­lágrend, megfosztotta az embereket a naiv pogány életörömtől. Ez sok­szor föl-fölötlött bennem, s talán Fellini Satyriconját nézve erősödött meg. Azt gondolom, rettenetes bűn­tudatokat terhelt e kultúrára ez az erkölcsi törvény. Itt nagyon mély dolgokról van szó. Nemrég írtam egy tanulmányt a biblikus gondol­kodás és a pszichoanalízis összefüg­géséről. Ebben elgondolkodtam azon is, milyen egyszerű dolga volt egy pogány görögnek: ha megharagítot­ta Hermészt, elment védelemért Apollónhoz, avagy akár Zeuszhoz. De az egyistenhit, az istenség tota­litása rettenetes súly, az ember négyszemközt marad Istennel egy zárt kozmoszban.

– Nincs kibúvó: ez az erkölcsi alap?

– Igen, s ettől kezdve centrális kérdés a bűn, a bűntudat, a felol­dás, a megbocsátás. A tisztesség ne­héz terheit rakta az emberiségre a keresztény-zsidó kultúra, s nem tudnám eldönteni, nem szül-e ez mély dühöket, projekciókat, vissza­vetítve a bűnösség nyomasztó érzé­sét a zsidókra is. Persze még sok minden más is közrejátszott ebben, például a hagyományosan antijudeista egyházi felfogás is, ami nagyon későn korrigálódott… Szóval, nem tudom a megoldást, de azt hi­szem, egy ilyen társadalmi helyzet, amilyenben a kelet-közép-európai zsidóság élt, kialakít bizonyos pszi­chés állapotokat. Egyszer azt mond­ta a fiam, könnyű nekem mihez kötnöm a zsidóságomat, hiszen gye­rekkoromban még voltak gyertyák, szertartások, de mihez kösse ő? Egy távoli országhoz? „Csak ahhoz tu­dom kötni, hogy egyszer itt minket meg akartak ölni – mondta. – Az üldöztetéshez tudom kötni, ez az egyetlen szilárd pont.”

– De ez visszatérő történelmi sorsélmény is.

– Igen. Vagy a vállalás, vagy a menekülés útravalója. Hosszan el­gondolkodtam ezen például a damaszkuszi út történetét olvasva Pál­ról, akiről azt mondta az Úr: „Ő nékem választott edényem”, majd utána: „Én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvednie”. Minden kiválasztottság jele, úgy látszik, a szenvedés, amit én el is tudok hinni. Emlékszem, gyerekkoromban volt egy hittanta­nárunk, aki azt mondta: „Gyerekek, a nehéz élet az Isten bókja: ti már olyan erősek vagytok, hogy el tud­játok viselni…” Sokféle megélése lehetséges a dolognak, de én úgy érzem, nem szabad sunyítani. Gye­rekként éltem meg a holocaustot, s nekem nagyon fontos volt, hogy mi­képp, mennyire voltak hajlandók áldozattá válni szülők, rokonok. És azt se szeretem, aki menekül a zsi­dósága elől és tagadja, és nem sze­retem ugyanakkor a magukat va­lamiképpen szellemi gettóba zárókat sem. Hát mindebből születik ez a könyv, még nem is tudom, mi lesz a végső címe, hiszen egyelőre csak munkacíme van.

Németh Ferenc