Megfelelő és legmegfelelőbb kárpótlás
A kárpótlás kérdésében kisebb áttörés következett be a magyarországi zsidó szervezetek egymással folytatott tárgyalásain: öt szervezet írásban megállapodott abban, hogy előzetesen egyeztetik álláspontjukat.
Hogy a tárgyalásokon mit képviseljenek, annak eldöntésében az alábbi szervezetek a következő szavazati aránnyal vesznek részt:
Magyarországi Zsidó Hitközségek
Szövetsége (MAZSIHISZ) 72 szavazat
Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) 4 szavazat
Magyarországi Cionista Szövetség (MCSZ, a megállapodást
lapzártánkig még nem látta el kézjegyével) 4 szavazat
B’nai B’rith 2 szavazat
Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége 2 szavazat
A magát függetlennek nevező ortodox hitközség a MAZSIHISZ delegációjában foglal helyet, noha formálisan önálló résztvevője a tárgyalásoknak.
Hogy mely szervezet és milyen szavazati aránnyal képviselteti magát e grémiumban, azt nem annyira a taglétszám (hagyományosan kényes és nehéz téma), mint inkább az adott szervezetnek az elmúlt néhány évben kialakított – informális, személyes kapcsolatokon is alapuló politikai súlya döntötte el. („Kikopott” a zsidó közéletből a Zsidó Diákok Magyarországi Szövetsége, amelynek ma harmincas éveit taposó első, alapító nemzedékéből többen még aktívan politizáltak.) A kormány képviselői már korábban kinyilvánították azon határozott óhajukat, hogy a magyar zsidóság delegációjában minden arra érdemes szervezet képviseltesse magát, elkerülendő későbbi kínos helyzeteket, mikor esetleg egy be nem vont szervezet fölháborodásában a tárgyalások egészét a nagy nyilvánosság előtt illegitimnek nyilvánítja. A résztvevők ezért a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete (MUSZOE) számára fönntartanak egy helyet és 4 szavazatot, amit annak elnöke – ezt föltehetőleg a MUSZOE leértékelésének tekintvén – eddig nem kívánt elfogadni.
A megegyezés értelmében a kormánnyal folytatandó tárgyalásokon a MAZSIHISZ tárgyal a többi szervezet nevében is, de csak az előzetes egyeztetés során kimunkált álláspontot képviselheti. Mindehhez 16 szavazatnyi, tehát kétharmados többségre van szükség, a kormánnyal történő végső megállapodás aláírásához 18 szavazat szükséges. A MAZSIHISZ számára ily módon létrejövő mandátum visszavonásig érvényes (ez utóbbihoz elég 8 szavazat). A megállapodás azt is tartalmazza, hogy ez az együttműködési formáció nem jogi személy, ami e keretek ideiglenes jellegére utal.
A fenti kétségtelen előrelépés ellenére a magyarországi zsidó szervezetek közti együttműködés nem nevezhető még igazán professzionálisnak. Kooperációjuk fent leírt elvi kereteit csupán a kormánnyal folytatandó július 17-i, hétfőre kitűzött tárgyalások előtt három nappal, pénteken tudták rögzíteni, így a dolog érdemi részét (ti. hogy miről tárgyaljanak, és milyen taktikát folytassanak) már nem volt idejük megbeszélni. Ezért ezt a kérdést a WJRO képviselőinek jelenlétében, a kormánnyal folytatandó tárgyalások kezdete előtt négy órával kívánták megvitatni. A WJRO képviselői ekkor azonban olyan tárgyalási témákat vetettek föl, hogy a magyar zsidó szervezetek külön egyeztetése már nem volt lehetséges. Ennélfogva a MAZSIHISZ képviselői úgy mentek tárgyalni a kormánnyal, hogy a többi magyar zsidó szervezettel előtte nem egyeztettek. Hasonlóképpen nem alakítottak ki egységes tárgyalási stratégiát a magyar zsidók illetve a WJRO képviselői sem.
Miről tárgyalnak?
A magyar zsidó szervezetek és a WJRO megbeszélésein nem várt nehézségek támadtak, mivel utóbbi bejelentette elvi igényét: a kommunisták által elvett egyházi vagyonról éppúgy tárgyalni kíván, mint az 1945 előtti zsidóüldözések következtében beállott károkról.
Tudnivaló, hogy a két témát eddig külön kezelték: az elhurcolt és elpusztított zsidók örökös nélkül maradt – ingó és ingatlan – vagyonát a Párizsi Békeszerződés értelmében az 1946-ban fölállított Zsidó Helyreállítási Alapba kellett helyezni, amely azt a zsidó közösség javára használta volna föl. Ez soha nem történt meg, az Alkotmánybíróság ezért állapított meg mulasztásos alkotmánysértést, aminek helyreigazítására kötelezte a kormányt. A kommunisták által 1948 után államosított egyházi ingatlanok azonban egy másik „csomagot” képeznek, erről a kormány a négy „történelmi” egyház (katolikus, református, evangélikus és zsidó) képviselőivel külön kötött megállapodást. Ennek értelmében a felekezetek szeptember 30-ig beterjesztik azon egykori ingatlanaik listáját, amelyet természetben kémek vissza, továbbá azokét, amelyekért pénzbeni kártérítést kémek. A WJRO fent nevezett igénye a tárgyalások egész eddigi jogi keretét felborítaná, hiszen az állam az egyházi ingatlanokról eddig csak a hazai felekezetekkel tárgyalt.
A WJRO képviselői – nagy befolyású izraeli politikusok, illetve amerikai közéleti személyiségek – ha formálisan nem is mondták ki, de legalábbis éreztették, hogy őket a Magyarországon már kialakult status quo (előzetes megállapodások, jogszabályok) nem kötelezik. Ezt a hozzáállást érzékelteti a tárgyaláson résztvevő Israel Singer, az amerikai World Jewish Congress (WJC) főtitkárának nyilatkozata, amely szerint a magyar kormány a tárgyaláson elfogadta a teljes körű kárpótlás szükségességét. Ezt a kormány és a magyar zsidóság képviselői is meglepetéssel fogadták, hiszen ismeretes az Alkotmánybíróság döntése, amely az eddigi gyakorlatra hivatkozva a részleges kárpótlás elvét mondja ki. (Kérdésünkre Keller László, a WJC magyarországi képviselője, aki a WJRO „színeiben” vett részt a tárgyalásokon, cáfolta, hogy Israel Singer valóban a fentieket állította volna. Keller szerint Singer csupán azt mondta, hogy a természetben vissza nem adható javakért ad a kormány teljes körű kárpótlást.)
A fentiekből jól érezhető a WJRO és a magyar zsidók hozzáállásának különbözősége. A világ zsidóságának képviselői „a történelem megfordítását” tűzték ki célul, azt, hogy a zsidóságtól elrabolt vagyon maradéktalanul adassék vissza. Akinek szeme előtt pedig a zsidóság szenvedéseinek egyetemes jóvátétele lebeg, annak számára mellékes körülmény, hogy a visszaigénylendő vagyont holmi jogszabályok különböző csoportokba rakosgatják. Ezen eszkatologikus hozzáállással szemben a magyar zsidó szervezetek többsége pragmatikusan azért lép föl, hogy intézményrendszerük működőképessé váljék, így anyagi követeléseinek kialakításában ezt (is) szem előtt tartja. (Őket ráadásul jobban érdekli a hazai közvélemény esetleges kedvezőtlen reakciója is.)
Külföldi és honi zsidóság viszonyában nem nehéz fölismerni a nagyságrendi különbségekből eredő súrlódásokat: a zsidó nép évezredes álmát megvalósító Izrael Állam képviselői és az egyedülállóan nagybefolyású amerikai zsidóság reprezentánsai ülnek szemben a partikuláris magyar zsidósággal, amely az elmúlt ötven évben a túlélésen kívül nem sok érdemet mondhatott a magáénak, így e kapcsolatban nem csak az erőviszonyokból adódó, hanem az erkölcsi fölény mozzanata is érezhető: ez magyarázza a WJRO képviselőinek olykor lekezelő, kioktató stílusát, amelyet a magyar zsidó résztvevők némelyike fölemlegetett. Hogy e túlsúly mennyire valóságos, az a korábbi tárgyalásokon is érezhető volt: a kormány nemegyszer tárgyalt már a WJRO képviselőivel, melyről a magyar zsidókat csak utólag tájékoztatták.
Másfelől viszont a WJRO álláspontja sem nélkülözi a racionalitást Míg a magyar jogszabály úgy rendelkezik, hogy csak olyan, a kommunisták által elvett egyházi ingatlan igényelhető vissza, amit rendeltetésszerűen tud használni az adott felekezet, a WJRO képviselői rámutattak, hogy a rendeltetésszerű használat a legtöbb esetben épp a holocaust miatt nem lehetséges többé. Így tehát pl. a kommunisták által államosított egykori debreceni zsidó iskolát azért nem lehet tanítás céljaira használni, mert a város zsidóságának túlnyomó többségét elpusztították. Ennyiben az 1945 előtti és utáni sérelmek jóvátétele erkölcsileg valóban nem választható külön.
Ki lesz a gazda?
További súlyos nézeteltérések tárgya, hogy mi legyen a majdan visszaadandó vagyon sorsa. Míg a MAZSIHISZ, a MAZSIKE és a B’nai B’rith a honi zsidóság kezelésében szeretné látni a vagyont, a WJRO jelentős befolyást kíván a külföldi zsidóság számára. Engländer Tibor, az MCSZ elnöke pedig azt hangsúlyozta, hogy a kárpótlást az 1945 óta bekövetkezett jelentős változások miatt nem lehet magyarországi keretek közt rendezni. Feltehetőleg egyik fél sem akar kizárólagos döntési jogot, legfeljebb meghatározó befolyást a döntés-hozatal során. A WJRO itt azt hangoztatja, hogy azt üldözetéseket szenvedett zsidók jelentős része 1945 után külföldre ment, így ő az eltávozottak jogos képviselője. Kimondatlanul ugyan, de nyilván az is szerepel a megfontolások között, hogy a bizonytalan jövőjű Magyarországon a befolyásolható magyar zsidóságnál jobb kezekben van a vagyon egy része Izraelben, a zsidóság „fellegvárában”. (Keller László kérdésünkre kijelentette, hogy a WJRO nem kíván vagyont kivinni az országból. Ám ha valóban így van, nem világos, miért nem támogatja a WJRO a MAZSIH1SZ azon kezdeményezését, hogy a kárpótlási tárgyalások mindenkori menetétől függetlenül, a magyar állam 10 éven át „előlegként” juttasson egy akkora összeget – évente 1,5-2 milliárd forintot – a honi zsidóságnak, amely elegendő lepusztult intézményrendszerének rendbehozatalára és a holocaust még köztünk lévő – zömmel hetven éven felüli – túlélője életkörülményeinek javítására.)
Miután a majdan visszaadandó vagyon sorsa a legélesebb viták tárgya a zsidóság képviselői között, ennek megvitatását a legszigorúbban száműzték jelenlegi napirendjükről, megállapodván, hogy a témát csak akkor veszik elő, ha már lesz miről tárgyalni. Abban azonban megállapodtak (és az MCSZ kérésére írásban is rögzítették), hogy a jelenlegi együttműködési formáció ennek a kérdésnek a megtárgyalására nem jogosult.
Mennyit kérnek – mennyit adnak?
Míg a fenti nézetkülönbségek a zsidó szervezeteket osztják meg, a dolog veleje, ti. a visszaadandó vagyon nagysága inkább a zsidóság és a kormány képviselői közt húz frontvonalat Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója hangsúlyozta: „semmiről nincs joguk lemondani”, Feldmájer Péter elnök pedig a „megfelelő kártérítés” kifejezést idézte a párizsi békeszerződésből, hangsúlyozván, hogy természetesen a teljes kártalanítás „a legmegfelelőbb”. Bíró Imre, a kormány szakértője viszont azt hangsúlyozta, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően csak részleges kárpótlásról lehet szó. Mindez a Zsidó Helyreállítási Alap hatáskörébe tartozó vagyonra vonatkozik. A probléma itt csupán annyi, hogy e vagyontömeg nagyságát még soha senki nem mérte föl, miután az elpusztított zsidóság örökös nélkül maradt vagyonának döntő többsége soha nem került be ezen alapba – még ezt megelőzően államosították. Az alap nagyságát illetően folynak kutatások, melyek mibenlétét Feldmájer Péter sokatmondóan „sem megerősíteni, sem cáfolni” nem kívánta, de annyit azért elárult, hogy „előrehaladott állapotban vannak”.
Moha konkrét adatok még nem ismeretesek, előre látható, hogy a visszaadandó vagyontömeg nagyságát tekintve ég és föld lesz a kormány, illetve a zsidó szervezetek álláspontja közt a különbség. Bizonytalan a tárgyalások egész jogi kerete, miután a WJRO össze akarja kötni az eddig külön kezelt 1945 előtti és utáni károkat, mindkettőért teljes kártalanítást követelve, ami hátrányos megkülönböztetés lenne a csak részleges kárpótlásra igényt tartó keresztény egyházakkal szemben, s azért is, mert a kormány erről még nem fejtette ki álláspontját (a július 17-én felállított egyik albizottság éppen ennek kimunkálására kapott megbízást). Végezetül magyar és külhoni zsidók között nincs egyetértés a juttatandó vagyon felhasználásáról: noha erről formálisan még nem tárgyaltak, úgy tűnik, mindkét fél magának szeretne súlyponti szerepet az elosztásban (az MCSZ álláspontja itt a külföldi partnerekéhez áll közelebb). Mind a „zsidó-zsidó”, mind a „zsidó-magyar” tárgyalásokon abban értettek csuprán egyet, hogy a tárgyalásokat folytatni kell. A tárgyalások már a harmadik éve folynak.
Címkék:1995-09