Megfelelő és legmegfelelőbb kárpótlás

Írta: G.J. - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

 

A kárpótlás kérdésében kisebb áttörés következett be a magyarországi zsidó szervezetek egymással folytatott tárgyalásain: öt szervezet írásban megállapo­dott abban, hogy előzetesen egyeztetik álláspontjukat.

Hogy a tárgyalásokon mit képviseljenek, annak eldöntésében az alábbi szervezetek a következő szavazati aránnyal vesznek részt:

Magyarországi Zsidó Hitközségek

Szövetsége (MAZSIHISZ) 72 szavazat

Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) 4 szavazat

Magyarországi Cionista Szövetség (MCSZ, a megállapodást

lapzártánkig még nem látta el kézjegyével) 4 szavazat

B’nai B’rith 2 szavazat

Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége 2 szavazat

A magát függetlennek nevező ortodox hitközség a MAZSIHISZ delegációjában foglal helyet, noha formálisan önálló résztvevője a tárgyalásoknak.

Hogy mely szervezet és milyen szava­zati aránnyal képviselteti magát e gré­miumban, azt nem annyira a taglétszám (hagyományosan kényes és nehéz té­ma), mint inkább az adott szervezetnek az elmúlt néhány évben kialakított – in­formális, személyes kapcsolatokon is alapuló politikai súlya döntötte el. („Kikopott” a zsidó közéletből a Zsidó Diákok Magyarországi Szövetsége, amelynek ma harmincas éveit taposó első, alapító nemzedékéből többen még aktívan politizáltak.) A kormány képvi­selői már korábban kinyilvánították azon határozott óhajukat, hogy a ma­gyar zsidóság delegációjában minden arra érdemes szervezet képviseltesse magát, elkerülendő későbbi kínos hely­zeteket, mikor esetleg egy be nem vont szervezet fölháborodásában a tárgyalá­sok egészét a nagy nyilvánosság előtt il­legitimnek nyilvánítja. A résztvevők ezért a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete (MUSZOE) számára fönntar­tanak egy helyet és 4 szavazatot, amit annak elnöke – ezt föltehetőleg a MUSZOE leértékelésének tekintvén – eddig nem kívánt elfogadni.

A megegyezés értelmében a kor­mánnyal folytatandó tárgyalásokon a MAZSIHISZ tárgyal a többi szervezet ne­vében is, de csak az előzetes egyeztetés során kimunkált álláspontot képviselhe­ti. Mindehhez 16 szavazatnyi, tehát két­harmados többségre van szükség, a kormánnyal történő végső megállapo­dás aláírásához 18 szavazat szükséges. A MAZSIHISZ számára ily módon létre­jövő mandátum visszavonásig érvényes (ez utóbbihoz elég 8 szavazat). A megál­lapodás azt is tartalmazza, hogy ez az együttműködési formáció nem jogi sze­mély, ami e keretek ideiglenes jellegére utal.

A fenti kétségtelen előrelépés ellené­re a magyarországi zsidó szervezetek közti együttműködés nem nevezhető még igazán professzionálisnak. Koope­rációjuk fent leírt elvi kereteit csupán a kormánnyal folytatandó július 17-i, hétfőre kitűzött tárgyalások előtt három nappal, pénteken tudták rögzíteni, így a dolog érdemi részét (ti. hogy miről tár­gyaljanak, és milyen taktikát folytassa­nak) már nem volt idejük megbeszélni. Ezért ezt a kérdést a WJRO képvise­lőinek jelenlétében, a kormánnyal foly­tatandó tárgyalások kezdete előtt négy órával kívánták megvitatni. A WJRO kép­viselői ekkor azonban olyan tárgyalási témákat vetettek föl, hogy a magyar zsi­dó szervezetek külön egyeztetése már nem volt lehetséges. Ennélfogva a MAZSIHISZ képviselői úgy mentek tárgyalni a kormánnyal, hogy a többi magyar zsi­dó szervezettel előtte nem egyeztettek. Hasonlóképpen nem alakítottak ki egy­séges tárgyalási stratégiát a magyar zsi­dók illetve a WJRO képviselői sem.

Miről tárgyalnak?

A magyar zsidó szervezetek és a WJRO megbeszélésein nem várt nehéz­ségek támadtak, mivel utóbbi bejelen­tette elvi igényét: a kommunisták által elvett egyházi vagyonról éppúgy tárgyal­ni kíván, mint az 1945 előtti zsidóüldö­zések következtében beállott károkról.

Tudnivaló, hogy a két témát eddig kü­lön kezelték: az elhurcolt és elpusztított zsidók örökös nélkül maradt – ingó és ingatlan – vagyonát a Párizsi Békeszerződés értelmében az 1946-ban föl­állított Zsidó Helyreállítási Alapba kel­lett helyezni, amely azt a zsidó közösség javára használta volna föl. Ez soha nem történt meg, az Alkotmánybíróság ezért állapított meg mulasztásos alkotmánysértést, aminek helyreigazítására köte­lezte a kormányt. A kommunisták által 1948 után államosított egyházi ingatlanok azonban egy másik „csomagot” ké­peznek, erről a kormány a négy „történel­mi” egyház (katolikus, református, evan­gélikus és zsidó) képviselőivel külön kö­tött megállapodást. Ennek értelmében a felekezetek szeptember 30-ig beterjesz­tik azon egykori ingatlanaik listáját, ame­lyet természetben kémek vissza, továb­bá azokét, amelyekért pénzbeni kártérí­tést kémek. A WJRO fent nevezett igénye a tárgyalások egész eddigi jogi keretét felborítaná, hiszen az állam az egyházi ingatlanokról eddig csak a hazai feleke­zetekkel tárgyalt.

A WJRO képviselői – nagy befolyású izraeli politikusok, illetve amerikai köz­életi személyiségek – ha formálisan nem is mondták ki, de legalábbis éreztették, hogy őket a Magyarországon már kiala­kult status quo (előzetes megállapodá­sok, jogszabályok) nem kötelezik. Ezt a hozzáállást érzékelteti a tárgyaláson résztvevő Israel Singer, az amerikai World Jewish Congress (WJC) főtitkárá­nak nyilatkozata, amely szerint a magyar kormány a tárgyaláson elfogadta a tel­jes körű kárpótlás szükségességét. Ezt a kormány és a magyar zsidóság képvi­selői is meglepetéssel fogadták, hiszen ismeretes az Alkotmánybíróság dönté­se, amely az eddigi gyakorlatra hivatkoz­va a részleges kárpótlás elvét mondja ki. (Kérdésünkre Keller László, a WJC ma­gyarországi képviselője, aki a WJRO „szí­neiben” vett részt a tárgyalásokon, cáfol­ta, hogy Israel Singer valóban a fentieket állította volna. Keller szerint Singer csu­pán azt mondta, hogy a természetben vissza nem adható javakért ad a kor­mány teljes körű kárpótlást.)

A fentiekből jól érezhető a WJRO és a magyar zsidók hozzáállásának külön­bözősége. A világ zsidóságának képvi­selői „a történelem megfordítását” tűz­ték ki célul, azt, hogy a zsidóságtól elra­bolt vagyon maradéktalanul adassék vissza. Akinek szeme előtt pedig a zsidó­ság szenvedéseinek egyetemes jóváté­tele lebeg, annak számára mellékes kö­rülmény, hogy a visszaigénylendő va­gyont holmi jogszabályok különböző csoportokba rakosgatják. Ezen eszkatologikus hozzáállással szemben a magyar zsidó szervezetek többsége pragmatiku­san azért lép föl, hogy intézményrend­szerük működőképessé váljék, így anya­gi követeléseinek kialakításában ezt (is) szem előtt tartja. (Őket ráadásul jobban érdekli a hazai közvélemény esetleges kedvezőtlen reakciója is.)

Külföldi és honi zsidóság viszonyában nem nehéz fölismerni a nagyságrendi különbségekből eredő súrlódásokat: a zsidó nép évezredes álmát megvalósító Izrael Állam képviselői és az egyedülál­lóan nagybefolyású amerikai zsidóság reprezentánsai ülnek szemben a parti­kuláris magyar zsidósággal, amely az el­múlt ötven évben a túlélésen kívül nem sok érdemet mondhatott a magáénak, így e kapcsolatban nem csak az erővi­szonyokból adódó, hanem az erkölcsi fölény mozzanata is érezhető: ez magya­rázza a WJRO képviselőinek olykor leke­zelő, kioktató stílusát, amelyet a magyar zsidó résztvevők némelyike fölemlege­tett. Hogy e túlsúly mennyire valóságos, az a korábbi tárgyalásokon is érezhető volt: a kormány nemegyszer tárgyalt már a WJRO képviselőivel, melyről a magyar zsidókat csak utólag tájékoztatták.

Másfelől viszont a WJRO álláspontja sem nélkülözi a racionalitást Míg a ma­gyar jogszabály úgy rendelkezik, hogy csak olyan, a kommunisták által elvett egyházi ingatlan igényelhető vissza, amit rendeltetésszerűen tud használni az adott felekezet, a WJRO képviselői rámutattak, hogy a rendeltetésszerű hasz­nálat a legtöbb esetben épp a holocaust miatt nem lehetséges többé. Így tehát pl. a kommunisták által államosított egy­kori debreceni zsidó iskolát azért nem lehet tanítás céljaira használni, mert a város zsidóságának túlnyomó többségét elpusztították. Ennyiben az 1945 előtti és utáni sérelmek jóvátétele erkölcsileg valóban nem választható külön.

Ki lesz a gazda?

További súlyos nézeteltérések tárgya, hogy mi legyen a majdan visszaadan­dó vagyon sorsa. Míg a MAZSIHISZ, a MAZSIKE és a B’nai B’rith a honi zsidó­ság kezelésében szeretné látni a va­gyont, a WJRO jelentős befolyást kíván a külföldi zsidóság számára. Engländer Tibor, az MCSZ elnöke pedig azt hang­súlyozta, hogy a kárpótlást az 1945 óta bekövetkezett jelentős változások miatt nem lehet magyarországi keretek közt rendezni. Feltehetőleg egyik fél sem akar kizárólagos döntési jogot, legfel­jebb meghatározó befolyást a döntés-hozatal során. A WJRO itt azt hangoztat­ja, hogy azt üldözetéseket szenvedett zsidók jelentős része 1945 után kül­földre ment, így ő az eltávozottak jogos képviselője. Kimondatlanul ugyan, de nyilván az is szerepel a megfontolások között, hogy a bizonytalan jövőjű Ma­gyarországon a befolyásolható magyar zsidóságnál jobb kezekben van a va­gyon egy része Izraelben, a zsidóság „fellegvárában”. (Keller László kérdé­sünkre kijelentette, hogy a WJRO nem kíván vagyont kivinni az országból. Ám ha valóban így van, nem világos, miért nem támogatja a WJRO a MAZSIH1SZ azon kezdeményezését, hogy a kárpót­lási tárgyalások mindenkori menetétől függetlenül, a magyar állam 10 éven át „előlegként” juttasson egy akkora összeget – évente 1,5-2 milliárd forintot – a honi zsidóságnak, amely elegendő lepusztult intézményrendszerének rendbehozatalára és a holocaust még köztünk lévő – zömmel hetven éven fe­lüli – túlélője életkörülményeinek javítá­sára.)

Miután a majdan visszaadandó va­gyon sorsa a legélesebb viták tárgya a zsidóság képviselői között, ennek meg­vitatását a legszigorúbban száműzték je­lenlegi napirendjükről, megállapodván, hogy a témát csak akkor veszik elő, ha már lesz miről tárgyalni. Abban azonban megállapodtak (és az MCSZ kérésére írásban is rögzítették), hogy a jelenlegi együttműködési formáció ennek a kér­désnek a megtárgyalására nem jogosult.

Mennyit kérnek – mennyit adnak?

Míg a fenti nézetkülönbségek a zsidó szervezeteket osztják meg, a dolog vele­je, ti. a visszaadandó vagyon nagysága inkább a zsidóság és a kormány képvi­selői közt húz frontvonalat Zoltai Gusz­táv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója hangsúlyozta: „semmiről nincs joguk le­mondani”, Feldmájer Péter elnök pedig a „megfelelő kártérítés” kifejezést idézte a párizsi békeszerződésből, hangsúlyoz­ván, hogy természetesen a teljes kártala­nítás „a legmegfelelőbb”. Bíró Imre, a kor­mány szakértője viszont azt hangsúlyozta, hogy az eddigi gyakorlatnak megfelelően csak részleges kárpótlásról lehet szó. Min­dez a Zsidó Helyreállítási Alap hatásköré­be tartozó vagyonra vonatkozik. A problé­ma itt csupán annyi, hogy e vagyontömeg nagyságát még soha senki nem mérte föl, miután az elpusztított zsidóság örökös nélkül maradt vagyonának döntő többsé­ge soha nem került be ezen alapba – még ezt megelőzően államosították. Az alap nagyságát illetően folynak kutatások, me­lyek mibenlétét Feldmájer Péter sokatmondóan „sem megerősíteni, sem cáfol­ni” nem kívánta, de annyit azért elárult, hogy „előrehaladott állapotban vannak”.

Moha konkrét adatok még nem ismere­tesek, előre látható, hogy a visszaadandó vagyontömeg nagyságát tekintve ég és föld lesz a kormány, illetve a zsidó szerve­zetek álláspontja közt a különbség. Bi­zonytalan a tárgyalások egész jogi kerete, miután a WJRO össze akarja kötni az ed­dig külön kezelt 1945 előtti és utáni káro­kat, mindkettőért teljes kártalanítást kö­vetelve, ami hátrányos megkülönböztetés lenne a csak részleges kárpótlásra igényt tartó keresztény egyházakkal szemben, s azért is, mert a kormány erről még nem fejtette ki álláspontját (a július 17-én felál­lított egyik albizottság éppen ennek ki­munkálására kapott megbízást). Végeze­tül magyar és külhoni zsidók között nincs egyetértés a juttatandó vagyon felhasználásáról: noha erről formálisan még nem tárgyaltak, úgy tűnik, mindkét fél magá­nak szeretne súlyponti szerepet az elosz­tásban (az MCSZ álláspontja itt a külföldi partnerekéhez áll közelebb). Mind a „zsi­dó-zsidó”, mind a „zsidó-magyar” tárgyalá­sokon abban értettek csuprán egyet, hogy a tárgyalásokat folytatni kell. A tárgyalások már a harmadik éve folynak.

 

Címkék:1995-09

[popup][/popup]