Másképp esik a fény, a napsugár…
Haynal Morán festőművésszel beszélget Schőner Zsuzsa
1949-ben született Haynal Kornél Budapesten. Diplomáját Bécsben, az Akademie für Bildende Kunst mesteriskolájában szerezte. Önálló és csoportos kiállításokon Magyarországon, Ausztriában, Lengyelországban, az USA-ban, Spanyolországban, és Izraelben állította ki képeit. Tagja a magyar, az osztrák és az izraeli Képzőművészeti Alapnak. Két héttel az Öböl-háború előtt alijázott. Jelenleg Áriélben él, s grafikusként alkot.
– Pályafutásának jelentősebb állomásai?
- Elsősorban Ausztriában voltak kiállításaim, ilyenre Magyarországon tizenhat évet kellett várnom. Még a főiskolára jártam, amikor lehetőséget kaptam, hogy Bécs belvárosában önálló kiállítást rendezzek. Minden osztrák újság elismerően írt róla. Van egy képem, amely az auschwitzi múzeum tulajdona, és ez ismert lett – vándorkiállítás keretében – szerte Európában. Gyakorlatilag ennek állomásain került sor utolsó kelet-európai szereplésemre Izraelbe vándorlásomat megelőzően.
- Külföldön jobban elismerték, mint Magyarországon?
– Igen! Ennek társadalmi okai is voltak. A nagyméretű rajzokra, amelyek társadalmi problémákkal foglalkoztak, köztük elsősorban az erőszak kérdésével, görbe szemmel néztek még a nyolcvanas évek elején is. Az első magyarországi önálló kiállításomra 1985-ben került sor, és még az is eléggé felkorbácsolta a közvéleményt. Nagyon szélsőségesek voltak a reakciók, és itt nem csak a „hivatalos” véleményre gondolok, hanem a látogatók is vegyesen ítélték meg. Ugyan volt, aki dicsért, de volt olyan is, aki „kozmopolitának” nevezett.
Nem vagyok olé művész
– Beszéljünk most élete „második” fejezetéről. Mi inspirált egy pályája derekán lévő, sikeres embert, hogy felhagyjon az anyagi biztonsággal, a viszonylagos népszerűséggel, és Izraelbe vándoroljon, ha úgy tetszik, hazatérjen?
– Erre nagyon sokféle választ lehet adni, amelyek közül a legkézenfekvőbb az, ha azt mondom, a cionizmus. Amikor először turistaként jöttem Izraelbe, és bejártam az országot családommal, nagyon megfogott, szinte elvarázsolt. Amikor visszamentünk Magyarországra, sokan kérdezték, hogy miért vagyunk olyan rosszkedvűek, amikor egy sikeres nyaralás van mögöttünk. Erre mondtuk, hogy visszavágyódunk. Ez a visszavágyódás vezetett – legalábbis részben – az alijánkhoz. Összetevő e kérdésben, családom életútja. Egy „vándorcsaládról” van szó, mivel általában két generációnál több nem született ugyanabban az országban. Mindig mentek, mentek, mentek. Úgy érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy végre megállapodjunk, és talán ott, ahonnan elindultunk.
- Mit jelent ólé művésznek lenni?
– „Olé művész” nincs, csak jó vagy rossz művész van. Olékiállításokon a számos lehetőség ellenére, nem vagyok hajlandó részt venni, hiszen ez a fogalom egyszerűen nem lehet meghatározó a művészetben. Valaki vagy jól fest, rajzol, szobrászkodik, vagy rosszul, művelheti azt a világ bármely pontján. Számtalanszor megváltoztathatja lakóhelyét, attól a tehetsége, vagy tehetségtelensége nem változik.
- Mi a művészet jelentősége Izraelben?
- A művészet megítélése hasonlít a fociéhoz: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Itt a művészet fogalmához is demokratikusan állnak hozzá. Elefántcsont-toronyban elmélkedő alkotó itt ismeretlen. Mindenki csinál valami, megél valamiből, és mellette alkot. Van, aki csak hobbyból teszi ezt, van, aki kényszerből dolgozik az alkotás mellet. Sokan nappal keresik kenyerüket és éjszaka alkotnak. Vannak zseniális művészek, akiket elszipkáz innen a világ. Európában egy kis országnak más a helyzete, hiszen szomszédaival lehet művészeti kapcsolatot is teremteni, a szomszédos országokban kiállítást rendezni, amire itt nem kerülhet sor. Persze az igazán ismert művészeknek nincs szüksége „mellékállásra”.
Megváltozott ikonográfia
- Hogy indult az Ön itteni pályafutása?
Izraelben az a szokás, hogy az érkezőket megpróbálják felmérni: valóban művész-e, vagy csak annak mondja magát. A Befogadási Minisztériumnak és az Izraeli Művészeti Szövetség közös bizottságához mindenkinek be kell nyújtania művei fényképeit, tevékenységének más dokumentumait. Én egy eredeti festményemet és kiállításaim katalógusait vittem be – erre azonnal a Szövetség tagja lettem! Önálló kiállításra egyelőre még nem adódott lehetőségem, csak úgynevezett fizető-kiállítás keretében, vagyis ha egy komoly összeggel én is hozzájárulok a kiállítás megrendezéséhez.
Ezt több oknál fogva nem akartam: hogy csak a pénzemért állíthatok ki, nem kedvemre való, másrészt egy ólé nem tud komoly pénzeket befektetni. Az én óriási méretű képeim bekereteztetése és beüvegeztetése is hatalmas kiadásokkal jár. Ezzel szemben az Izraeli Művészeti Szövetség által, az előző választások napján rendezett „Kék” című csoportos kiállításon egy nagyméretű képemmel én is részt vettem. A zsűri azonnal elfogadta nevezésemet „Ugrás” című rajzommal.
- Változott érték- illetve képrendszere?
- Az ikonográfiám megy keresztül változásokon. Ha például Európában egy embert ábrázolok kalapban, annak semmi különleges jelentősége nincs, azon kívül, hogy esetleg hideg van, tél van. De ugyanez a kalapos férfi ábrázolás vallásos tartalmat hordoz Izraelben. Ezekkel a dolgokkal nagyon kell vigyázni, mert olyan félreértéseket eredményezhet, amiről nem is álmodhat az ember. Más egy közép-európai szimbólumrendszer, amelynek nem minden eleme érthető itt, de ha érhető is, akkor is egy kicsit másképp, hiszen más a közeg.
- Ön feldolgozta-e már ezt a különbséget, vagy ez egy végtelen folyamat?
- Azt hiszem, ezt az ember gyorsan megemészti, és aztán rájön, hogy végül is ez mindig folyamatban van. Utazom haza, ugyanazon az úton, amelyen mindennap járok, s valahogy másképp esik a fény, a napsugár, vagy egy felhő másképp áll, és akkor valami megragad, és emlékeztet arra, hogy ez a Biblia földje, és ez eláraszt, ahogy a víz kiönt. Mindez teljesen váratlanul történik.
A különleges Arieli Haggada
– A tradíció utáni érdeklődés, a vallás élménye, elemei kifejezést kapnak művein, habár ez már nem teljesen új, ez a tendencia még Magyarországon kezdődött.
- Természetesen foglalkozom a vallással, de ennek más jelentősége van itt. Magyarországon belül egy kis csoport tevékenységéről van szó, itt pedig ez része közvetve vagy közvetlenül az egész állam mindennapos életének. Miután itt ezzel rengetegen foglalkoznak, különböző módon, én megpróbálom megkeresni az utat, amely által el lehet kerülni a vallásos giccs létrejöttét.
Most már közel két éve dolgozom egy különleges Peszachi Haggadán, az úgynevezett „Arieli Haggadán”, ami az itteni tevékenységem csúcsteljesítménye lesz, ha elkészül.
Minden szövegrészt kézzel írok, itt kap kifejezést a kalligráfia, és minden ilyen szövegrészhez készül egy egész oldalas illusztráció, amely technikájában, felépítésében és kompozíciójában közel áll a nagy képekéhez. Ezzel együtt más, egyrészt a mérete miatt, másrészt a korábbi fekete-fehér képekkel ellentétben ezek színesek. Nem hagyományos haggadai illusztrációkról van szó, amelyek történelmi képeskönyvet tárnak elénk. Kísérletet teszek a zsidó történelem egészének felelevenítésére, ennek művészettörténeti, világi megjelenésének ötvözésével. Ezzel is bizonyítani kívánom, hogy a Haggada története nem avult el, és hangsúlyt akarok helyezni a mának és a holnapnak szóló, mindig aktuális üzeneteire. Ez nem igazán vallásos mű, hiszen aktualizált. Amit hozzáteszek, az a mai naphoz szól, és azt tükrözi, ami történik körülöttünk. Most már abban a stádiumban vagyunk, amikor a különböző támogatókat, szponzorokat keressük, és úgy tűnik, lesznek erre jelentkezők. Ígéretek legalábbis már vannak.
- Az Arieli Haggada után mi következik?
Célom, a nagyméretű képeim megrajzolásának folytatása, amelyek már kezdenek „bizseregni”, de még nincs minden mozaikkocka a helyén. Ha újból visszatérek ehhez, az teljes művészi akklimatizálódásom jele lesz.
Címkék:1994-10