Auschwitz, vég nélkül

Martin Walser

Auschwitz óta egyetlen nap sem telt el. Létezik olyan időszámítás, amely­ben nem kell arról beszélni, vajon elé­vülnek e a bűnök vagy sem. Ezt az idő­számítást történelemnek nevezik. Az Auschwitz-valósággal történő minden egyes találkozás alkalmával azonban azt lehet érezni, hogy ebben az időszá­mításban Auschwitz óta még egyetlen nap sem telt el. Auschwitzról nem tu­dunk olyan történelmi kiforrottsággal beszélni, mint ahogyan a 19. század népirtásairól beszélünk. Egyetlen kép bármely koncentrációs táborról elég ahhoz, hogy ne legyen több mondani­valónk. Avagy akad-e olyan jelentkező, aki megmagyarázná, hogyan is tehet­tünk effélét? Nagyon is érthető hát, ha az áldozatok és az áldozatok hozzátar­tozói büntetést, s általa igazságszolgál­tatást akarnak; ugyanakkor az is érthe­tő, ha mi, akik a tettesek népcsoportjá­hoz tartozunk, úgy érezzük, a büntető- eljárás megszabadít bűnünktől. Sze­mély szerint persze nem osztom ezt a hitet. A tettesek személyes történetei­ből azonban tudhatjuk, hogy nekik semmi sem volt olyan fontos, mint hogy megmagyarázzák tettüket. Meg kell értetniük magukat. Tudniuk kell, miért tettek ilyesmit. És ez a Miért az­tán mintegy önigazolásként is szolgál. Önmagában a bűnt egyénileg képtelen­ség elviselni. És egy nép, egy társada­lom? Minden esetre úgy próbálunk se­gíteni magunkon, hogy a bűnt, a konk­rét borzalmat egy halom törvényszolga nyakába varrjuk. Azt a kérdést azonban mégsem tudjuk elhárítani magunktól, hogyan is volt képes hirtelen ennyi jól nevelt ember efféle dolgokra. Valószí­nűleg egyetlen egyetemi szakkollégium sem akad, amely ok-okozati összefüg­gésbe tudná állítani nekünk a történte­ket. Nincs olyan ok, amelyhez ezt az okozatot lehetne rendelni. S mégis, ezt a halálgyárat mi építettük. Mi fejlesztet­tük. Lépésről lépésre. A modem mun­kamegosztás elvei alapján. Szakembe­rek segítettek benne. Mindenki csak a saját szakterületén. Erkölcsi szakidio­tizmus. Ezzel kapcsolatban hasonlatot hoznék, mellyel azonban nem egyenlő­ségjelet akarok tenni két dolog közé, mindössze azt akarnám sejtetni, mit is nevezünk tudományos gondolkodás­nak: A tudósok fejlesztéseket hajtanak végre, fegyvereket állítanak elő, me­lyekkel ki lehet irtani az emberiséget. S mindezt teljes ártatlansággal teszik. Te­vékenységük teljesen legitim. Nácijainknak is voltak szakembereik, akik tudo­mánnyá emelték a rasszizmust. A tudó­sok a halálgyárak szerkezetével voltak elfoglalva. Az egyik Auschwitzban dol­gozó férfit Dr. Faustnak hívták. Az em­bereket pedig át kellett formálni, hogy segédkezzenek ebben az irtásban. Méghozzá minden szinten: az egyszerű serényektől, az óvatos cinikusokig min­denkit. Auschwitzban társadalmunk egésze közreműködött. De épp ezt a feltevést viseljük el a legnehezebben.

Egy francia vagy egy amerikai egészen másképp nézi az auschwitzi képeket, mint mi. Neki nem kell arra gondolnia: Ezek vagyunk! Ők gondolhatják: Ezek a németek! De mi, gondolhatjuk-e: Ezek a nácik!? Én nem tudok erre gondolni. Ez a szégyen a mi történelmi viszonya­ink között keletkezett. Aztán örököltük az egész történelmet. Nem csak a sza­badalmi hivatalt meg az állami galériá­kat. A folytatás mi magunk vagyunk.

Azokat a körülményeket is tovább­visszük, amelyek Auschwitzhoz vezettek. Ez per­sze nem jelenti azt, hogy képesek lennénk még egyszer ilyesmire. Ez csak azt jelenti, hogy nem elég, ha összeráz­kódunk a képeken látha­tó borzalmas erőszakon, majd gyorsan valamely törvénykönyvben kere­sünk mentséget. Az Auschwitzban elkövetett tettekre biztosan nem lé­tezik határozat. Ezt bizonyítja az a groteszk kí­sérlet is, hogy megpró­bálunk egy vagy két mil­lió halottat egyszerű tár­gyalásokkal elintézni. Persze mindannyiunk­ban él a kísértés, hogy védekezzünk Auschwitz-cal szemben. Odanézünk, majd elfordítjuk tekinte­tünket. Ilyen képekkel nem lehet élni. Az áldozatok és a tettesek még mindig két oldalon állnak. Vannak megbéké­lést segítő szervezetek. Vannak próbál­kozások, melyek azt akarják megaka­dályozni, hogy bénulttá tegyen bennün­ket a szégyen. Mindez persze jobb a semminél. A bennünk dúló harcot azonban nem csendesíti le. Korunkban semmi sem hasonlítható Auschwitzhoz. Számomra nem létezik olyan állás­pont, melyet képviselve határozott vé­leményt alkothatnék arról, ami történt; vagy akár csak az áldozatok szemszö­géből elfogadható, a tettesek számára elviselhető javaslatot tehetnék. Egyet­len Auschwitzról mutatott kép képes szétzúzni minden lehetséges egyez­ményt ezzel a múlttal, mely ezért aztán nem tud múlttá válni. Egyetlen német sem képes a táborok talajáról felül­emelkedve kijelenteni, hogy akik ott közreműködtek, azok pszichopaták, vagy specialisták voltak, s hogy neki ezekhez semmi köze. Nem vagyunk e mindannyian pszichopaták, specialis­ták? Van közűnk hozzájuk, ők okozzák nyugtalanságunkat, szerzik sikereinket, adják tisztességünket, becsületünk tu­datát, értelmünkbe vetett óriási bizal­munk. Ez persze nem azt jelenti, hogy lelkiismeretünket akarnánk demonst­rálni, még ha az nem is létezik, de azt azért mégiscsak el kell ismerni: Auschwitzot nem lehet leküzdeni. Már az is fi­gyelemre méltó, hogy mindazok után, ami történt, megtaláltuk ezt a kifeje­zést: A múlt leküzdése! Sem isten, sem az utána következő humanizmus nem óvott bennünket attól, hogy megalkos­suk Auschwitzot, majd pedig annak le­küzdésére álljunk át. Ma szemügyre vesszük ezeket a korszakokat, tapasz­talatból állíthatjuk, hiányzik belőlünk valami. Valami, amit Isten és a huma­nizmus hordozna. Valami olyasmi hi­ányzik belőlünk, ami túlmutat az egyé­nen. Amivel szemben elszámolnivalóink lennének. Ami képtelenné tette vol­na számunkra, hogy bármilyen módon részt vállaljunk az auschwitzi halálgyár­ban. Valami olyasmi, amit még sem Is­ten, sem a humanizmus nem teremtett meg. Túl korán szabadítottuk fel ma­gunkat. Az Auschwitzról készült képek előtt mindenki beláthatja: folytatnunk kell a pert. Életünk végéig. Magunkban. Hiszen olyan közös hangot úgysem ta­lálnánk, amelyen Auschwitzról beszél­hetnénk. Mint egyének pedig be kell ismernünk az Auschwitz-szégyent. Vagyis: a mindenféle liberális és felszabadító aktus dacára jelentéktelennek tűnünk önmagunk számára. Auschwitz kapcsán azt tapasztaljuk, hogy mint egyének el­utasítjuk a bűnt; elutasítjuk, elavultnak, irracionálisnak tekintünk mindent, ami meghaladja az időközben gyémánt ke­ménnyé vált individualitásunkat…

Auschwitzi képek előtt efféle vallo­más tör elő a szemlélőből. Be kell is­mernünk, hogy bár büszkék vagyunk semmire nem kötelező pluralizmu­sunkra, mint egyének képtelenek va­gyunk viselni a történelem terhét. Eh­hez bizonyos transzcendens értékekre van szükségünk, szolidaritásra… csupa idegen szó. Mint egyének nem tudjuk elviselni azt, amit közösen tettek. Ezért a zűrzavar, az elfojtás. Mindez pedig merő félhivatalosság Auschwitz-cal szemben. A túlélők, az áldozatok hoz­zátartozói joggal érezhetik, hogy valami operaszínpadi trükkel hirtelen csupa fesztelen, modem, mindenféle kötött­ségtől megszabadult egyének közé ke­rült. német, mi az? Kelet? Nyugat? Né­met nép? Sohasem hallottam. Itt min­denhol csak kölniek vannak, meg berli­niek, stuttgartiak, frankok, vagy vesztfáliaiak. De egyetlen német sincs. Ez a cég 1945-ben csődbe jutott. Túlélte vi­szont a Siemens, a Deutsche Bank, az AEG, a Bayer, BASF, a Flick, a Hoesch, a Thyssen… Igen, cégek Auschwitzban is voltak. De hát mi egy cég? Van-e a cégeknek emlékezetük, lelkiismere­tük? A cégek mégsem morális intézmé­nyek. Mért ne lehetne valaki bankár, meg gazdasági vezető Hitler alatt, majd Adenauer alatt, majd… Mindössze az őt igazoló személyzetet kell kicserélni. Vagyis nincs szakadás. Csak összeom­lás. Aztán újjáépítés. A jogutód legjobb tudása szerint számol, szervez, ünne­pel, emlékezik: vagyis, van határidő- naplója, mely mindent legyőz. És mi? Mi hagyjuk, hogy legyőzzön. Mindannyi­unkat. Sokkal közelebb állunk egymás­hoz, mint amennyire az a bennünket hivatalból ellátóknak, pótolhatatlanságunk szállítóinak, individualizmusunk termelőinek ínyére volna. Auschwitz egyetlen foltra kényszerít bennünket. Valljuk be: az hoz bennünket ilyen kö­zel egymáshoz, ahogyan Auschwitzra reagáltunk… Nem valami kellemes do­log, hogy csak a legrosszabb, az Auschwitz-szégyen tart össze bennünket. Az auschwitzi képek épp az ellenkezőjét mutatják annak, ami a bírósági termek­ben volt látható. A bíróságon a tettesek egyének, az áldozatok tömegével vol­tak. Az auschwitzi képeken az áldoza­tok egyének voltak, a tettes egy nem­zet. A mai egyén már emancipálódott a nemzettől. Az egyén a társadalom része, mely hagyja, hogy legyőzzék. És a félhivatalosság még fizeti is ezt. A le­győzés is annak a munkamegosztásnak a része, mely Auschwitzot okozta. De ma már sem gyónni, sem vezekelni, sem imádkozni nem tudunk. El tudunk e gondolkodni legalább fontosságun­kon? És beszámíthatóságunkon – meg lehet ezt parancsolni? Ezt talán már nem csak a teljesítő- és élvezőképes­séggel lehet bizonyítani, hanem azzal is, hogy képesek vagyunk azonosulni velük, hogy szolidárisak vagyunk. De mit jelenthet az, hogy azonosulni ve­lük? Úgy gondolom, ha ilyen méretű bűnt utólag néhány gonosztevőre redu­kálunk, az semmiképp sem segíti az ál­dozatokra történő emlékezést, a túlélő­ket meg aztán végképp nem. Miféle be­sorolás ez: Ha Goethe Faustjáról van szó, odatartozom, az auschwitzi Dr. Fa­usthoz azonban semmi közöm. Ami Goethével közös bennünk, az vele is közös. Mindenkorra veszélyesnek tar­tom, ha társadalmak, népek, államok minden hatalmukkal és erejükkel bű­nöket legitimálnak és követnek el, majd pedig kiválogatják a tetteseket.

Olyan korban, amikor egyén feletti tettesek egyfajta legalizáció mellett ha­talmas bűnöket követnek el, már nem elegendő, ha az egyén finoman távol tartja magát mindentől, s lelkiismere­tét, melynek már csak mint adófizető tartozik, adminisztrációra használja. Az a színjáték, melynek már Szophoklészre sem volt szüksége ahhoz, hogy megrázó hatást érjen el, Filbinger mi­niszterelnök élménysivárságának nyil­vános demonstrációja volt. nyilvánva­ló, hogy egészen a halálos ítéletet hozó bíróig óriási nevelő- és kultúrgépezet gondoskodik a jó lelkiismeretről. Úgy vélem, ha a társadalom, melyhez tarto­zunk, bűnt követett el, mi magunk is bűnösök vagyunk. Erre mutattunk pél­dát Auschwitz-cal. Senki sem tudja megmondani nekünk, hogyan is álljunk a tettesekhez tartozás gondolatához. Azt már aztán mindenki maga dönti el, amennyiben beszámítható, melyik fél­hez sorolja magát, s milyen következ­ményei lesznek annak. Előírásokkal ezt valószínűleg nem lehet meghatározni. Mindaz, amit mond vagy tesz valaki, vallomás. Ellentétben a beismeréssel, melyet másoknak, mások előtt teszünk, a vallomást önmagunk előtt, ön­magunk számára tesszük.

Elég egyetlen pillantást vetni egy Auschwitzról készült képre, s legalább­is egy dolgot mindenki beismer: Nem tettük rajta túl magunkat. Tehetsz vele bármit, nem tudsz megszabadulni tőle. Nem tudsz úrrá lenni rajta. A képiekből sugárzó erőszak belőled indult ki és most hozzád tér vissza. Nem elég, ha a szülőket, nagyszülőket megkérdezed: hogy történt ez. Kérdezd magad, ho­gyan lehetséges ez.

Újabban szeretném elfordítani tekin­tetemet ezektől a képektől. Kényszerítenem kell magamat, hogy odanézzek. És nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy kényszeríteni kell magamat. Ma egy ideig nem kényszerítem magam, azt veszem észre, hogy elvadulok. S ha arra kényszerítem magam, hogy oda­nézzek, tudom, csak azért teszem, hogy beszámítható legyek.

Papp Kornélia fordítása

* Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1989