Háborús hétköznapok
Sivatagi túlélő-túra
Fura életstílusra rendezkedtünk be itt Jeruzsálemben: a jesiva bóherek szoros közösségében élünk. Ez egy túlélő túra. Bár nehéz kibírni a pesti nyüzsgés nélküli életet, szórakozni ritkán járunk: ha új helyre megyünk, úgy tudjuk legkönnyebben megtalálni, ha a villogó szirénával felszerelt rendőr- és katonaautókat keressük. Ugyanis minél népszerűbb és nagyobb egy klub, annál több autónyi katona vigyázza a biztonságunkat. Persze a securitysok mindenütt jelen vannak: a kis üzletek, éttermek, vagy szupermarketek bejáratánál is ott állnak és tüzetesen átvizsgálják a csomagjainkat.
Az iskola és lakásaink közt ingázunk többnyire, és inkább nem kockáztatjuk meg az olyan helyeket, ahol sok ember van: a belvárost, a forgalmas, széles utakat elkerüljük. Buszra csak végső esetben szállunk, de semmiképpen sem csúcsforgalomban és nem azokra a járatokra, ahol már ezelőtt robbantottak. Ha mégis felszállók, útközben azt latolgatom, hogy vajon hány utassal érdemes egy buszt az égbe küldeni. Örök optimizmusommal mindig meggyőzöm magam arról, hogy a mostani létszám biztos nem elég ahhoz, hogy megérje… A buszokon energikus zene bömböl a rádiókból – talán azért, hogy oldják a stresszt, vagy azért, hogy ha zűr van, a hírekből rögtön tudjuk, hogy le kell-e ugranunk a járatról. Bár a héber nyelvű híreket még nem értem, könnyen kitalálom, hogy mikor van balagan, azaz balhé: a kapkodó lélegzetvételektől hirtelen ólomsúlyúvá nehezedik a levegő, aztán szinte egyszerre csengeni kezdenek a mobiltelefonok. Kétségbeesett hozzátartozók ezrei keresik egymást az ország minden tájáról. Ezért van szinte mindenkinek mobilja, állandó a készenlét.
Persze ha lehet, inkább bringával vagy gyalog járunk. Jót tesz a gyaloglás az egész napos tanulás után, és a környéket is jobban megismerhetjük – mondogatjuk. Mindenki tudja, hogy nem ezek a valódi okok. Sátoros ünnepen minden kertben, erkélyen és még a járda közepén is sátrak álltak. Az éttermeknek és a szállodáknak is vannak óriási nagy sátrai, hogy mindenki itt ehessen és alhasson egy héten át. Egyszerű fakuckók, arabos szőnyegsátrak, meleg szerelmi fészkek és piaci bevásárló zacskó-anyagból készült műanyag szukkák kavalkádja volt hivatott az egyiptomi kivonulásra és persze civilizációnk törékenységére emlékeztetni. Sokan még az ezüst étkészletet is kiszállítják a vacsorákhoz – tolvajoktól nem kell tartani. Az izgatott gyerekeket persze képtelenség ágyba tenni, hajnalig az út közepén rohangálnak. Ha az embernek nincs lehetősége szukkát építeni, vendégségről vendégségre járhat úgy, mint én – ilyenkor mindenki még az általánosabbnál is tártabb karokkal fogadja, és vég nélkül etetik a látogatókat. A szukkoti csokrokat biztonsági okokból már nem a központi nagy piacon árulják, hanem kis, eldugott, ideiglenes piacokon, vagy egy-egy zsinagóga kertjében – persze borsos felárral.
Egy hagyományos iskolanapon, a jól őrzött elnöki rezidencia és a robbantásbiztos Iszlám múzeumot magunk mögött hagyva, a Katámon negyeden át vezet az utunk. Reggel nyolc körül minden második ember ismerős az utcán: ezen a környéken főleg jómódú, vallásos anglók, azaz angol anyanyelvűek laknak. Talpiot ipari negyedébe érve, az utolsó megmászandó hegyen gyorsított léptekkel haladunk egy forgalmas út mentén. Itt a legveszélyesebb a terep: a lámpánál álló autók élő céltáblái lehetnek egy-egy terroristának. Azóta tartok az akadályversenynek ettől a szakaszától, amióta Gilóról megtudtam, hogy nem egy környező város, hanem Jeruzsálem egyik negyede, mely az iskolánktól nem messze fekszik. Tudjuk, hogy nem szabad eltévednünk, mert Gilóban könnyen a tűzvonalba kerülhetünk. Egy vendégségben nemrégiben megismerkedtem egy családdal, a szülők két kis gyermekükkel laknak ott: azt mondják, nem félnek a lövésektől, csak a bombázástól. Mindent meg lehet szokni. A helyzet paradoxona, hogy meggyőzték magukat, ha elkerülik a sutot (piacot), és ha nem buszoznak, biztonságban van az életük. Igaz, Gilóban nem szabad felesleges utcai járkálással provokálni az arabokat, mert akkor a szomszédos hegyen lévő falujukból átlőnek. Ilyenkor az izraeliek visszarakétáznak. A gilói lövéseket egyébként otthonról én is hallom, házunk falai beleremegnek, és sokáig visszhangozzák őket. Eleinte nem ismertem fel a dörrenések forrását. Több nap kellett ahhoz, hogy végre eljusson pesti észjárásomig, hogy mi is történik.
Út a Paradicsomba
Bár a barátaim, a kollégáim és a családom is halálra rémült az ötlettől, s minden elképzelhető módon megpróbált lebeszélni az utazásról, szeptember elején kiutaztam Izraelbe a jeruzsálemi Pardes Institute of Jewish Studies amerikai intézetbe tanulni. Bár a neves, jesiva-jellegű intézmény hivatalosan egyik hitközséghez sem tartozik, gyakorlatilag a modern ortodoxiát képviseli: innen kerül ki a nemzetközi zsidó oktatási intézmények tanárainak egy része, emellett sok rabbi- és kántortanuló is itt tölti a kötelező, izraeli tanulmány évét. Az Amerika legjobb egyetemeiről átigazoló diákok jó része reform vagy konzervatív zsidó, a Pardesben eltöltött egy-két évet gyökereihez való visszatérésként, spirituális utazásként éli meg.
Megérkezésem után örömmel nyugtáztam: az intézet nyitott szellemiségű és befogadó, mindenkire külön szeretettel figyelnek. Amikor megbetegedtem, és hiányoztam tanárom az óra után máris telefonon hívott, hogy felajánlja a segítségét. Időközben kiderült, hogy ez itt teljesen természetes. Igazán családias közösségbe kerültem, immár legalább harminc, vacsora-vendégséggel a hátam mögött. Ha az embernek valamilyen különös véletlen folytán épp nincs vagy három vacsora- meghívása egyszerre, tanáraira biztos számíthat. Senki sem marad egyedül sábeszkor.
Az ország ortodoxabb köreiben egyébként nagy felzúdulást kelt, hogy a hagyományos jesiváktól eltérően, itt férfiak és nők együtt tanulhatnak, sőt sokszor látni alvó gyermekeiket a Beit Midrasban ringatva olvasó fiatal szülőket. Az intézet, amennyire tudja, a halachikus kereteken belül tágítja a vallásos gyakorlatot, és „világi tudományokban” magasan képzett fiatalok életfilozófiáját próbálja finoman a judaizmus több ezer éves bölcsessége felé terelni. A hagyomány és a modernizmus ötvözéséhez ehhez kínál lehetőségeket.
A legtöbb vallásos izraeli leesett állal hallgatja, hogy mi, nők is nadrágban és gyakran kipában ülünk az órákon, néhányan tefilint és táliszt is öltenek, ráadásul a nők is részt vesznek a közös tóraolvasásban és néha előimádkoznak is. S bár rabbijaink azért engedélyezik ezt a fajta kísérletezést, mert halachikusan mindez teljesen legitim, a közismert szokásoktól olyan gyökeresen eltérő, hogy se a haredik, se az ateisták nem tudnak minket igazán hová sorolni. Az intézmény sokoldalúságát és nyitottságát jelzi, hogy békében tanul együtt az amerikai ortodox diszkós a kaliforniai üzletasszony, a londoni festőművész, a budapesti újságíró, és a bostoni doktornő. Izrael első ortodox rabbinő jelöltje, a négy gyermekes Aviva Ner David is itt készül fel a vizsgáira. Aviva egyébként a Women for the Wall (Nők a Falért) feminista szervezet egyik alapító tagja is: Újhold ünnepén havonta egyszer, főként Pardes diákokból és politikusnőkből álló kis csoportjával imádkozik a Kőtélnél. Az egyik Újhold ünnepen, az Óvárosban élő ultraortodox családok megvető pillantásain és csúfondáros, pikírt megjegyzésein keresztül jómagam is átérezhettem, milyen is lehetett annak idején a boszorkány-üldözés, ugyanakkor más tapasztalataim is voltak. Hét évenként egyszer, a smita évben ősi szokás szerint az összes zsidónak a Siratófalhoz – Szentélyhez – illik zarándokolnia. Én is ott voltam az idén: óriási tömeg ünnepelt az Óvárosban. A miniszterelnök és a főrabbik olvastak fel a Tórából részleteket, és egy klezmer banda kísérte az éneklést. Itt, a vallási ellentéteket félretéve együtt imádkoztak férfiak és nők, szefárdok és askenáziak, reform, rekonstrukcionista, konzervatív, ortodox, és ultraortodox zsidók: kivételesen senki sem lökdösődött, vagy politizált, hanem szeretettel fordult a körülötte állókhoz. Én közvetlenül egy szőrkucsmás, haszid mellett álltam, s a helyzet iróniáját jelzi, hogy ezen az istentiszteleten egyáltalán nem zavartatta magát miattam.
A Pardes vezető tanárai egyébként a huszadik század egyik legmeghatározóbb alakjának, Rav Soloveitchiknek a tanítványai a New York-i Yeshiva University-ről. napi tizenkét órában oktatják a Tórát, a Talmudot, a Halachát és a Kabbalát.
Az ember itt teljesen kiszakad az időből és a térből. Több jesiva diákjaiból álló közösségünk gyakran találkozik rabbi, vagy rabbinövendék barátaink által alapított minjánokban, ahol különféle dolgokkal kísérletezünk: női minjánokkal, rekonstrukcionista istentiszteletekkel, újhold ünnepi női csoportokkal. nemrég alakult a világon talán elsőként egy szefárd egalitáriánus minján is. Az egyik ortodox, hippi jellegű, mélyen spirituális minjánban az istentisztelet legalább öt órás. Azért ilyen maratoni, mert a spirituális élmény, a kavarta elmélyítése érdekében a judaizmust és a keleti meditációs technikákat ötvözi a rabbi. Ehhez pedig idő kell. Slomo Carlebach, az amerikai zsidóság hippi-haszid rabbijának nyomán végig énekléssel és (emel- kedettebb pillanatokban) tánccal is telik az istentisztelet. Egyes tanáraink szerint ez a minján azért jön össze viszonylag ritkán, mert Istennek legalább három hét kell minden egyes alkalom után ahhoz, hogy magához térjen a sokkos állapotból… nemrégiben egy exkluzív minjanon is voltam, melyet egy gitáros-énekes konzervatív rabbinő vezetett. Férje, egy reform rabbi a Rabbis fór Human Rights (Rabbik az Emberi Jogokért), nagyon vitatott szervezet vezetője: rabbiként az emberi jogokért, a judaizmus humánus oldalának erősítéséért harcol. Az arcán látszik az elszántság: ha kell, akár a gépek elé is odafekszik tiltakozásul a területeken fekvő palesztin házak lebuldózerezése ellen. A rendőrség rendszeresen őrizetbe veszi a 90 aktivista rabbi egyikét, de a szervezet újra és újra síkra száll, hogy megmutathassa a judaizmus „másik arcát is”. A zsidósággal kapcsolatos etikai normáikról beszélve, előszeretettel idézik Hillel egy mondatos, egy lábon állva elhadart Tóra-eszenciáját: Ne tégy olyat másokkal, mely gyűlöletes a számodra.
Hősök vagy őrültek?
Otthon is hadiállapotok uralkodtak: épp a költözés közepén voltunk és a konyhát kóseroltuk, amikor a World Trade Center leomlott. A teraszt békésen simogató, enyhe, őszi napsütésben eltartott még egy pár óráig, mire megértettük, hogy mától kezdve nem csak Izrael, hanem a világ többi része is veszélyes hellyé vált. Az emberek egymást kérdezgették, hogy vajon ki mire tippel, Izrael lesz-e a következő céltábla, és még hány percünk van a világvégéig? Az országból kijutni nem lehetett, mivel a repülőteret lezárták. Jó hímek számított viszont, hogy a telefonvonalak is meghaltak és legalább kivételesen megúsztuk aggódó családtagjaink szokásos rimánkodását („megkeseríted öreg nagyszüleid utolsó napjait”, „nem tudunk aludni miattad”, „megöl bennünket az aggodalom” stb.). Órákkal később, mikor fel tudtak hívni telefonon, már túl elgyötörtek voltak ahhoz, hogy vitába szánjanak az érveinkkel: látjátok, Izraelben sem veszélyesebb, mint bárhol máshol. Egy zsidónak itt a helye. Ha másra nem, legalább gondoljatok Durbanra – győzködtük őket.
Csillagos volt már az ég, amikor végre elvittük a mikvébe megmeríteni az edényeket: bár eleinte mulatságosnak tartottuk a szertartást, az áldás elmondása megnyugtatóan hatott. Másnap az iskolában senki sem volt képes tanulni, hiszen a legtöbb diák amerikai, és családtagjaik, vagy ismerőseik érintettek voltak a tragédiában. Tudtuk, a világ megint Izraelre figyel, s naivan abban reménykedtünk, a tragédia megérteti az emberekkel, hogy milyen az izraeli hétköznapok valósága. Aztán ügy döntöttünk, hogy az életnek mennie kell tovább: ez is az itteni valóság része. S azt is elhatároztuk, hogy amíg Irak vagy Irán esetleg bombázni nem kezd, amennyire tudjuk, továbbra is élvezni fogjuk az életet, és nem hagyjuk, hogy a világvége hangulat megegye a lelkünket.
Izrael nem lesz második Csehszlovákia… csak magunkra számíthatunk, ezentúl csak magunkra számítunk – visszhangzottak a fejemben Ariel Saron miniszterelnök szavai. Biztos, ami biztos, barátaimmal gyorsan lenyomoztuk, hogy bioterror-támadás esetére hol kaphatók gázmaszkok, de viharos gyorsasággal letettünk a vásárlásról, amikor kiderült, hogy közel háromszáz dollárba kerülnek a legújabb típusok. A régebbiek meg vacakok. Aztán az iskolában megnyugtattak, ha szükséges lesz, nekünk is osztani fognak ingyen maszkokat, csak úgy, mint az izraelieknek. Megkerestük a legközelibb légópincét is, és miután láttuk, hogy életveszélyes, elterveztük azt is, hogy melyik szobában vészeljük majd át az esetleges bombázásokat. Biztos, ami biztos, jól bevásároltunk rosszabb időkre. A gyakorlati lépések tisztázása megnyugtató volt valamennyire, csökkentette a hullámokban ránk törő pánikérzetet: hol hősnek, hol őrültnek éreztem magam. Irigyelni kezdtem azokat, akik őszintén hinni tudták, hogy mindenki akkor hal meg, amikor tényleg eljön az ideje. Ekkoriban gyakran gondoltam a soára.
A zöld vonalon túl
Mostanra megszoktam a háborús helyzetet is: reflektoros, katonai helikopterek pásztázzák a fejem fölött a terepet, hogy éjszaka is kiszúrják a rendellenességeket. Lövéseket szerencsére nem hallani: a tűzszünet három napja tart és mindenki nagyon örül neki. Felüdülés volt ez a kis csend, mert nemrégiben már a Héber Egyetem környékén is voltak lövöldözések – ebből a szempontból még szerencse, hogy ilyen hosszúra nyúlt a tanárok sztrájkja, és a diákságnak nem kellett nap, mint nap megtennie az arab negyedeken átvezető veszélyes utat. Errefelé, a Hyatt hotelben gyilkolták meg „Gandhi”-t, azaz Rehavam Ze’evi jobboldali politikust, turisztikai minisztert szobája bejáratánál, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért emberei. A luxus-hotel egyébként az úgynevezett zöld vonalon túl, tehát az 1967-ben Izrael által vissza-elfoglalt területen, Kelet-Jeruzsálemben, a ramallahi és jeruzsálemi utak kereszteződésénél fekszik. A gazdag palesztinok körében rendkívül népszerű a szálloda: itt palesztin a vendégek és a személyzet nagy része is, ezért nem tűnt fel időben a biztonságiaknak a gyilkos.
Néhol, az izraeliek által sűrűn lakott részeken nem is látni, hogy a „határon túl” jár az ember: a zöld vonal inkább a fejekben rajzolódik ki. Az egyik hétvégén iskolai kirándulásra mentünk golyóálló iskolai buszunkban a fantasztikus szépségű gilboai sivatagba. Csak akkor döbbentünk rá, hogy ortodox kibuc szállásunk a zöld vonalon van, amikor sisakban járőröző katonákat és szögesdrótokat láttunk minden irányban magunk körül. Amikor körbevezettek minket a kibucban, és elmondták, hogy csupa ellenséges arab faluval vagyunk körülvéve, a békés tájon valahogy egyáltalán nem tudtunk félni. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a megható szépségű, narancsos fényben játszó, bibliai lankákon tényleg hidegvérrel képesek meggyilkolni egymást a nemrégiben még viszonylag nyugodtan élő arab és zsidó szomszédok.
Ám Jiszráel cháj!
Bár nem túl gyakran merészkedtem szombat kimenetelekor a belvárosba, ilyenkor mindig meglepve láttam, hogy mekkora élet van a Ben Jehuda sétáló utcán és környékén. Hömpölyög a fiatalokból álló vidám tömeg, minden fagyizó és étterem nyitva tart. Az Óvárosból már rég átköltöztek ide a szinte nonstop nyitva tartó szuvenír üzletek, de itt sincs nagyobb szerencséjük: pangnak az ürességtől, mert turisták már csak elvétve lézengenek. Kirakataik üvegén csalogató feliratok töltik el egyszerre büszkeséggel és borzongással az embert: Bátor turistáknak jutalmul óriási kedvezmények! Szombat este azonban nem érzem magam bátor külföldinek: ez az este a normalitás, az ismerkedni vágyó, vidám kamaszok estéje. Imádom átélni, ahogy a tizenévesek nagy hangon, fontoskodva kiabálnak egymásnak, nagy vihogások közepette flörtölgetnek, első cigijeiket kóstolgatják és persze fittyet hánynak a háborúra. Szombat este a szintetizátorral felszerelt ultra-ortodox zenészek kíséretében több százan éneklik együtt önfeledten az utca közepén: „Am Jisrael haj, Am Jisrael haj, Od avinu haj”, azaz „Izrael népe él”, a háború ellenére is, s a fiatalok dafke ünnepük az életet.
Sokak szerint akkor győznek a palesztinok, ha állandó félelemben tudják tartani a lakosságot. A Ben Jehuda utcai, december elejei kegyetlen merényletmásnapján riportot készítettem a gyomorforgató, vértől bűzlő helyszínen. Ekkorra kiderült, a terror azért sebesített meg száznál is több embert, mert a merénylők különlegesen brutális, házi készítésű repeszbombákkal, azaz szögekkel és fémszilánkokkal megtöltött pokolgépekkel repítették a másvilágra az önfeledten szórakozó fiatalokat. A legidősebb halott húsz éves volt.
Sok barátom jött el gyertyát gyújtani és imádkozni a fiatal áldozatokért. Néztem, ahogy az önkéntesek a kitört kirakatüvegeket szedegetik, a takarítók az égett húscafatokat kaparják a telefon- fülkékről, a boltosok meg vigasztalhatatlanul zokognak. Egy tizenkilenc év körüli, langaléta amerikai fiú szólított le. Mike itt volt a robbantások idején. Sokkos lelkiállapotban azért jött vissza az újságíróktól hemzsegő helyszínre, hogy története elmesélésével segíteni tudja az izraeli események objektívebb ábrázolását a nemzetközi sajtóban. A fiú remegve elevenítette föl, hogy az autóba rejtett, harmadik bomba épp akkor robbant, amikor leszállt a buszról. Őrült sikoltások közepette rohant felé a tömeg. Bárhová nézett, vért és leszakadt testrészeket látott, mindenütt megcsonkított emberek fetrengtek. Egy férfi a szerteszét heverő testrészeket látva alsó nadrágra vetkőzött, egy kart az ingébe, egy véres lábat pedig a nadrágjába tett. A bomba hihetetlen kegyetlenséggel pusztított.
A Ben Jehuda utca végén lévő Kikar Cion téren, beszélgetésünk közben egy kisebb tömeg verődött össze: „Halál az arabokra”‘. – skandálták. Talán a fájdalomtól megvadult gyászolók, vagy szélsőséges csoportok voltak, melyek a média figyelmét akarták felhasználni? Nem tudom. De a külföldi újságírók közül néhányan rögtön bőszen jegyzetelni kezdtek: „ez ütős lesz lead-nek” (cikkkezdő – a szerk.) – vetette oda egy kék szemű angol félvállról, majd hozzátette: Jól mutatja, hogy még meg sem száradt az ártatlanok vére, s a zsidók még több vért akarnak. „Semmit sem értesz” – magyaráztam neki. Aztán átfutott az agyamon az 1948-as függetlenségi háború, az 1967-es hat napos háború, az 1973-as Jom Kippuri háború, az 1982-es libanoni háború és a két intifáda: minden évtizedre jut egy háború, minden családnak vannak áldozatai és ez a szitkolódás mégsem tipikus. Egy ultra-ortodox üvöltése szakította meg vitánkat, egy erkélyen állva hangszóróba bömbölt: „All we are saying, give WAR a chance!”* Szívszorító volt, ahogy a híres, hippi békedalt átköltve háborút követelt, arra hivatkozva, hogy az arabok ördögiek. A fanatikusok által ismert retorikai fordulatokat tajtékozva tovább ordított: „Egyik kezükben a Tórával, a másikban meg fegyverrel kell harcolnunk az arabokkal!” A legnagyobb nemzetközi televíziók kamerái rögzítették a félőrült férfi uszítását, mely tipikusnak egyáltalán nem, de Izrael-ellenes indulatok keltésére annál alkalmasnak mondható. Egy angol rabbi hallgató barátom, a béke megrögzött híve, nem bírt az indulataival és a tömegből felkiabált a félőrült férfinek: „Szégyellek kipát hordani, ha ilyen emberek is viselik, mint te!” Erre a fanatikus visszaordított: „Akkor vedd le te idióta!” Aztán szerencsére a pár perc múlva a helyszínre érkező politikusok látogatását biztosító kommandósok az erkélyre felmászva leszerelték a pasast. A gyertyagyújtókat, a gyászoló családtagokat, a némán imádkozókat és az önkéntes segítőket elkerülték a kamerák.
A csalódott gyászolók csak akkor némultak el, amikor egy közeli házból a félelemtől még mindig remegő, kócos hajú nőt, tolószékbe kötözve hoztak ki a mentők. Ezért tisztán hallható volt, ahogy egy mobil telefon csörgött és egy kétségbeesett hang ezt kiáltotta: „Újabb robbantás volt Haifán egy buszon!!!” Hét-tíz-tizenkettő halott. Eddig. Kit tudja hány lesz még?
Még gyászolni sem volt időnk, máris itt a következő tragédia – gondoltam. Idősebb emberek jöttek oda hozzám, s franciául ezt mondták: „Ezt soha sem lehet megszokni. Legjobb lenne elmenekülni, de nincs hová.” Csak beszélnek, vagy komolyan gondolják? – merült föl bennem a kérdés, aztán eszembe jutott, hogy egyre több nem vallásos izraeli ismerősöm mondogatja, hogy pár év „pihenőre” vágyik, és szeretne elmenni külföldre. Persze maradnak. A robbantások óta jól látható jele a hazaszeretet erősödésének, az egyre több autón büszkén lobogó kis, izraeli zászló. Legtöbben nem igazán értik meg, hogy a külföldiek mit keresnek most az országban. Mindig pánik tör rám, amikor izraeliek dicsérik a bátorságunkat. De érzem, jól esik nekik a jelenlétünk.
* „Csak annyit mondunk: adj esélyt a háborúnak”
Címkék:2002-01