MANDL PÉTER NOVELLÁI

MANDL PÉTER NOVELLÁI

Öreg, barátságos sárkány

Nagypapa abbahagyta a cigizést. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy leszokott a dohányzásról, de azt csak most tud­tam meg. hogy ez ugyanaz, ezért ír­tam cigizést. A bicskáján kívül min­dig magánál hordott egy vékony ezüst pénztárcaszerűséget, abban vol­tak a cigaretták. Ezenkívül még az ágya mellett és minden asztalon vol­tak cigaretták, amit folyamatosan pó­tolni kellett, mert elszívta őket. Mivel a Nagymama nem szerette a cigifüs­töt, Nagypapa kénytelen volt kimenni az erkélyre vagy a folyosóra, ha ci­gizni akart, pedig biztos jobb szere­tett volna a fotelban cigizni, mint kinn a körfolyosón. Nagypapa azon­ban, úgy látszik, félt Nagymamától, mert nagyon sokat cigizett, de soha­sem bent a lakásban. Hiányozni fog, ahogy a kékes füstből kidugja az or­rát, mint egy öreg, barátságos sár­kány. Nagymama mindig mondta, hogy soha nem fogja abbahagyni a bagózást (ő meg így hívta a cigizést), mert a cigi erősebb, mint ő, de végül Nagypapa győzött a cigi ellen a szív­görcse után. A szívgörcs miatt Nagy­papát kórházba kellett vinni, ahol azt mesélte, hogy az orvosok első dolga az volt, hogy elvették a cigarettáját, és megfenyegették, hogy ha nem hagyja abba, akkor nagy baj lesz. Nagypapa pedig, úgy látszik, félt az orvosoktól, mert azóta egyszer sem gyújtott rá. Mire hazajött, Nagymama összepakolta az összes cigit az ágya mellől meg az asztalokról, és kidobta az egészet. A pénztárcaszerűségét azonban még mindig magánál hordja a bicskájával együtt. Már nincsenek benne cigaretták, de ha kinyitom, még mindig érzem benne a sárkány­füst szagát.

Imre bácsi

Imre bácsi ad nekem öt dollárt, ha há­rom percig bírok egy helyben ülni a ró­zsaszín fotelban. Imre bácsi Pozsonyban él, és a füléből hiányzik egy darab. Azt mondja, hogy leharapta egy légy. Nem tudom, öt dollár az mennyi, de azt tu­dom, hogy jó, ha van az embernek. Apu megkínálja Imre bácsit konyakkal, aki még egyszer hunyorít, aztán már nem is figyel rám. Szétszedem és összerakom a Kinder-tojás autót. A csomagolópapírt óvatosan szedem le, mégis elszakad, szerintem eleve úgy csinálják, hogy el­szakadjon. Felrakom a lábam a karfára, aztán fel a fotel tetejére. Fejjel lefelé né­zem Imre bácsi barna cipőjét. „Három percig, csak három percig kellett volna nyugton ülnöd, és kaptál volna öt dol­lárt, és te nem voltál erre képes.” Imre bácsi csalódott. Apu meg csak moso­lyog, mintha végig tudta volna, mi lesz, én meg csak nézem tovább Imre bácsi barna cipőjét fejjel lefelé.

Poschteiner Judit

Ádámmal kétfelől kergetjük Poschtei­ner Juditot az udvaron. Poschteiner Juditnak vörös a haja, de nem olyan hosszú, mint Györgyi nénié és nem is olyan szép. Györgyi nénit viszont nem lehet kergetni, mert Györgyi néni nem szeret futni. Györgyi nénit az oviban mindenki szereti. Van egy lánya, de mindig azt mondja, hogy mi vagyunk az ő gyerekei. Néha azt kívánom, bár­csak Györgyi néni lenne a mamám, és akkor egész nap a testvéreimmel játsz­hatnék. Aztán eszembe jut Anyu és hogy milyen szomorú lenne, és akkor én is szomorú leszek és egy pillanatra abbahagyom a futást és akkor Adám leelőz és utoléri Poschteiner Juditot.

Nagypapa meghal

A kórházban nem szabad futkározni, és nevetni sem illik. Különben sincs most min nevetni. Nagypapát egy he­te bevitték a kórházba, és amikor egy hete bementem meglátogatni, folyton azt hitte, hogy én vagyok az Apu. Amikor most a hétvégén benn voltunk nála, Anyu nem engedte, hogy bemen­jek a szobájába, de én felálltam a székre és belestem az ajtóablakon. Nagypapa betakarva feküdt az ágyon, ahogy otthon szokott, amikor ebéd után alszik, csak most pizsamában volt. Kilátszott a lábfeje a takaró alól. Nem voltak benn a fogai és a karja te­le volt szurkálva csövekkel. Anyu ott ült a széken az ágya mellett, és vala­mit mondott Nagypapának, de Nagy­papa biztos nem hallotta, mert nem válaszolt.

A kórháznak nagyon rossz szaga volt és haza akartam menni, hogy játsszak a gépen, de nem mertem szólni, mert lát­tam, hogy Anyu sír. Este Anyu bejött és leült az ágyam szélére. Megsimogatta a fejemet, és nem mondott semmit, pedig amikor így bejön, mindig valami fonto­sat szokott mondani. Most úgy látszik, nem jutott eszébe semmi okos.

Apu apja

Apuéknak, amikor Apu még kicsi volt, nem volt tévéjük. Apu apja, az én nagypapám beteg lett, amikor Apu tizenhat éves volt. Onnantól kezdve nehezen tudtak másról be­szélni, csak a betegségéről. Pedig Apu sok mindenről szeretett volna beszélni vele, fociról, az együtte­sekről, amiket hallgatott, az osz­tályfőnökről, aki egyszer megpofoz­ta, szóval azokról a dolgokról, amik Aput akkor érdekelték. Nagypapám­nak azonban ezek a dolgok nem vol­tak érdekesek, biztos ezért nem be­szélt a fiával. Vajon egyszer majd az én apukámat se fogja érdekelni, hogy a Hoffmannak ellopták a kókuszgo­lyóját a nagyszünetben, vagy hogy a Saci megengedte, hogy megfogjam a lábát. Az én Apám mindennap meg­kérdezi, hogy mi történt velem az­nap. Remélem, ez mindig így lesz. És sose lesz beteg.

Változás

Most már biztos, hogy nem vagyok ki­választott. Erről még nem beszéltem senkinek, mert féltem, hogy azt mond­ják rám, hülye vagyok, pedig én csak azt láttam, hogy velem sosem történ­nek igazán rossz dolgok. Jó, olyan már volt, hogy kettest kaptam vagy el­vesztettem a kulcsomat, meg a nagy­szobában az üvegajtót kétszer is betör­tem, de ezekért mind én voltam a hi­bás, megérdemeltem. Tényleg azt gondoltam, hogy Isten vigyáz rám, máshogy, mint a többi emberre. Szeret engem, és hajó ember leszek, úgy csi­nálok mindent, ahogy ő akarná, akkor jól mennek majd a dolgaim. Mások, mint például a Kovács Laci, akinek meghalt a mamája és azután rossz tár­saságba keveredett, biztos nem figyel­tek oda Istenre és ezért érte őket annyi baj. Vagy ott van a Marci papája, aki munka után addig járt a játékterembe, amíg végül ki kellett költözniük a Kő­rútról Kőbányára. Azóta sokkal keve­sebbet járok a Marcihoz, inkább ő jön hozzám, nincs is számítógépe. Mégis, ami múlt szombaton történt, azzal nem tudok mit kezdeni. Már két-három hete furcsa dolgok történnek ott­hon, de azt hittem, hogy ez azért van, mert lusta vagyok, és nem tanulok. De hiába húztam bele a töribe, és hiába lett négyes a matek félévzáróm, mégis egyre többet kiabálnak egymással. Nem tudom, mikor lesz vége, de jó lenne, ha már abbahagynák. Csak mondják meg, hogy mit csináljak, és én megteszem. Vagy az is jó, ha meg­mondja Isten.

Én, aki nem én

Ma megint eszembe jutott, hogy mi van, ha én nem én vagyok. A nevem­ben biztos vagyok, legalábbis az biz­tos, hogy mindenki Péternek hív. De ez még nem mond el rólam semmit, mint ahogy az sem, hogy a hajamat mindenki feketének látja, én is. Akkor meg mitől vagyok az, aki vagyok? Más is szereti az állatokat. A házban többen is ugrálnak a lépcsőkön. Ok is mind énnek érzik magukat? Vajon az ő énjük milyen? A lépcsőugráláson meg a hajszínen kívül. Az is lehet, hogy van közöttük olyan, aki úgy érzi, hogy ő valaki más, mint az az öreg né­ni a földszinten, akinek két ujja hiány­zik a jobb kezéről, és aki időnként be­csönget hozzánk, mindig akkor, ha Anyuék nincsenek otthon. Az a néni mindig úgy néz maga elé, mintha nem is ő volna, hanem valaki más. Mintha lakna a fejében valaki, akit nem hívott oda. Egy hívatlan vendég, aki sosem megy el.

Másvilág

Nem tudok aludni. Már ittam vizet is, és kinyitottam, aztán meg becsuktam az ab­lakot, de az sem segített. Próbálkoztam háton, hason, még oldalt is, de csak összegyűrtem a lepedőt, a paplan meg ki­jött a huzatából. Mackó meg eltűnt az ágy mögött. Az ablakon át látom, hogy már nem égnek a szemközti ház ablakai, ez nem jó, mert azt jelenti, hogy már el­múlt tíz óra. Lehet, hogy azért nem tudok aludni, mert azon gondolkodom, hogy nem tudok aludni? Megpróbálok másra gondolni. Hátha ez az az éjszaka, amire vártam. Talán pont ma fog kinyílni az ab­lak. a szél elfújja a függönyt, és belép raj­ta a valaki. Az a valaki, akit még sosem láttam, de mégis olyan lesz, mintha már ismerném. Megfogja a kezem és elröpü­lünk egy másik világba. Ahol bármi megtörténhet. Ahol akkor alszom el, amikor én akarok. Ahol nem kell aludni soha többé.

Fénykép

Anyu és Apu szép ruhában állnak egy csomó mosolygó ember előtt. Apu és Anyu azelőtt a torony előtt, aminek nem tudom megjegyezni a nevét Párizs­ban. Ami Franciaországban van. Én, a járókában, a pöttyös labdával, ami még mindig megvan a szekrény tetején. Az első születésnapom. Csokitorta egy gyertyával. Fényképek. Sok van belőlük nagy albumokban, a telefon alatti szekrényben, meg kis dobozok­ban régi barna meg fekete-fehér képek gyerekekről, felnőttekről szép ruhában. Házak előtt, kerítésnek támaszkodva. Fürdőköpenyes kisfiú, kezében pohár­ral. Bácsi, kerek kalapban áll egy fehér ruhás néni mellett, akinek legyezője is van. A bácsinak meg nagy bajusza. Nem ismerem őket és Apu sem. A há­ború előttről valók, ami nagyon rég volt, amikor még Nagypapáék fiatalok voltak. Megkérem Aput, hogy írja rá a tortás kép hátára a nevemet, nehogy en­gem is elfelejtsenek.