Magyarságtudatom „zavarairól”
ELEMÉR MONDTA egyszer: Lacikám, írjál szépirodalmat. Csillogott a szeme, teljesen átszellemült. Hidd el, csak szépirodalmat érdemes írni.
Akkor megkapott ez a mondása. Elemér jó fiú volt és nagyon gyenge író. Igazában véve nem is volt író, se történész, aminek egy időben kénytelen volt kiadni magát. Ti. hadtörténésznek. Nagy darab, bevert orrú – boxolt régen -, igen szelíd ember volt. Ha csak a negyede igaz, amit könyvében megírt, az is elég, még egy bivalynak is. Emlékszem, egyszer Oprisovcén beszélgettünk, és amikor kiderült, hogy udvarolt – nem nagyon – Sch. Áginak és ismerte nővéremet is, egy életre valami bensőséges kapcsolat jött létre köztünk. Sohasem voltunk barátok, csak véletlenül találkoztunk, rendszerint a lehetetlen „bajtársi találkozókon”. Mindig megölelt – kissé színpadiasan, de azért igaz szeretettel. Ha volt ott még valaki, rám mutatott és azt mondta: én mentettem meg az életét. Először – az első produkciónál – én is várakozó kíváncsisággal néztem rá. Hát még a harmadik, aki leste az izgalmas történetet. Akkor Elemér így folytatta: én voltam a komisszárja és soha nem jelentettem, hogy miket mond. Utolsó találkozásunk 1982-ben volt – azt hiszem – egy ilyen bajtársi találkozón. Előadta a szokásos sztorit, de nekem feltűnt, hogy erősen megöregedett. Kb. 70 éves volt és nem a régi délceg Elemér. Hogy vagy? – kérdeztem, nem a szokványos igénnyel. Szerettem őt, a jó embert. Volt némi aggódás is a hangomban. Lehet, hogy észrevette. „Már nem vagyok a régi – mondta -, már kettőt kell üssek.”
Egy év múlva el akartam menni a találkozóra, de eltévesztettem a napot. Vele akartam találkozni, hogy ráolvassam tv-szereplését a Don-kanyar műsorban. Ott úgy nyilatkozott, hogy ő nacionalista volt fiatalember korában, erdélyi származású, de nem engedték fegyverrel harcolni, mert zsidó volt. Feldühösített nagyon ez a nyilatkozata.
Másnap tudtam meg, hogy Elemér meghalt, már a korábbi találkozón sem jelenhetett meg. Így az utolsó beszélgetésünk elmaradt. Saját elbeszélése szerint – 1944-ben így adta nekem elő – azért került büntetőszázadba, mert Népszava-előfizető volt. Hogy ez hogy fért össze nacionalizmusával, örökké érthetetlen marad számomra.
EGYKORI BARÁTOM zaklatott életű íróember, aki saját bevallása szerint öt évtizede szeretné megtalálni identitását, ezért állandó belső konfliktushelyzetben kínlódik. Arról van ugyanis szó, hogy származását tekintve igen szerencsétlennek tudja magát. Anyja magyar-sváb, paraszti, kulák-kupec- (az ő meghatározása) sarj, apja dzsentri-értelmiségi zsidó volt, mindketten korán meghaltak, utóbbi nem természetes halállal; 1944-ben, a zöldövezetben, Kispesten likvidálták.
Sz. – hadd nevezzem így igen tehetséges írónkat – erős nacionalista érzelmeket táplált gyermekkora óta, írásai is állandóan kerülgették a nemzeti sors – általam mindig misztikusnak tartott – paraboláját (inkább mindig paradoxonnak véltem, igaz diderot-i indíttatásból), írónk azonban mind a mai napig nem tudott dönteni a zsidó és a magyar nacionalizmus között, így identitása is Scylla és Charybdis örvényében hánykódott, hiszen azonosult volna mindkettővel, de mindhiába igyekezett, egyébként is sikertelen életének egyik legnagyobb kudarcaként könyvelte el identitásának zsákutcáját. Kétségtelenül izzó nacionalizmusa ugyanis két sínen futott — látszólag párhuzamosan, tehát egyrészt a találkozás reménye nélkül, másrészt a találkozás igencsak karambolos perspektívájával. Sz. az elmúlt években, az etnikai tudat elsöprő hazai reneszánsza idején ismét nekilendült, és úgy érezte – nem kevéssé kultúrpolitikánknak a szocialista hazafiság elmélyítésében kifejtett buzgalmától hevítve
-, hogy leteszi identitási hovatartozásának kézjegyét a nyilvánosság kérdőívére. Cikket írt tehát az egyik újság számára. Mint szokás, viszontagságos életéből idézett emlékképeket, természetesen elsősorban a személyi kultusz éveiből. Így került sor személyemre is. Sz. akkoriban udvart sepregetett egy gyárban, anyai származására való tekintettel, amit apai vérségi hovatartozása sem tudott ellensúlyozni. Cikkében megírta – mellőzzük a részleteket -, hogy az egyik könyvkiadónál segítettem rajta, munkához juttattam, jóllehet ottani barátai előre figyelmeztették, hogy mint szovjetunióbeli volt partizántól, nem sok jót várhat. Sz.-t akkor ismertem meg.
A lap szerkesztője – nevezzük Kékinek (eredeti neve Buzgó volt, de magyarosított) – elolvasván cikkét, közölte, hogy elfogadja, de a rám vonatkozó passzust ki kell hagyni. Indoklása így hangzott: „Nem értelek, Te, aki mint e cikk mutatja, igazi nemzeti érzésű ember vagy, hogy írhatsz egy nemzetietlen elemről ilyen pozitívan.” Sz., miután végre megtalálni vélte identitásának hivatalos elismerését, következetesnek bizonyult – kihagyta az incriminált bekezdést. A cikk megjelent. Amikor nekem – kissé szomorúan – elmesélte, emlékeztetett: „Mindig figyelmeztettelek, hogy nem vezet jóra a doktrinerség internacionalizmusod tárgykörében.” Bizony az én nemzeti identitásom újabb pofont kapott.
NEVES, sőt egyre nevesebb tudósunk, magyarságtudatunk, nemzeti érzésünk felismerésének, sőt ébredésének beható elemzője másfél évtizeddel ezelőtt szűk körben meglehetősen elmarasztalt egyoldalúságom, doktrinerségem, némileg ahogy mondta, önfejűségem miatt – e témakörben. Egy beszélgetés során ugyanis kijelentettem, hogy engem nem érdekel az emberek, csoportok stb. véleménye, magyarnak tartom magam, a magam módján. Nem félsz? – kérdezte. Ugyanez van, ha félek, mintha nem – válaszoltam (Tucholskyt plagizáltam átfogalmazva) – és akkor inkább nem félek. Mindig ragaszkodtam ehhez – bármilyen paradoxon is ez itt a Dunánál.
„Mások ezt ma sem fogadják el – magyarázta – és az, hogy nem félsz, lehetetlen. Mi (ti. zsidók) itt soha nem érezhetjük igazán itthon magunkat.”
A társaságban ott volt nővérem is, aki 1938-ban távozott e honból (férjhez ment külföldre) és évtizedek óta Dél-Amerikában él. Politikával soha nem foglalkozott, nekem elnézte nagy szeretettel rögeszmémet és a mérhetetlen szubjektív testvéri elfogultság mindig mindenben mellém állította. És ekkor meglepő dolog történt. Jeles tudósunk megjegyzésére csak ennyit mondott: „Érdekes, én azt hittem, hogy maga kommunista.” Közlését néma csend fogadta. Szokásától eltérően igen tapintatlan volt. Többet tudósunkkal azóta sem találkozott. Néha, ha olvassa nyilatkozatait vagy hallgatja a tv-ben, szomorúan rám néz és legyint.
„Furcsa hazaáruló vagy Te – mondta egyszer – és furcsa hazafi ez a kiváló tudós.”
Nem érti, mert nem ismeri hazai értelmiségünk többségének mentalitását. Azt, amit tanítómesterem, Agárdi Ferenc így fogalmazott: „A többség ellenlutherekből áll, akik így fogalmaznak: Hier stehe ich, und ich kann auch anders”.
BRÉMÁBA utaztam – 1980-ban – szolgálati jellegű magánútlevéllel – az ottani egyetem meghívására. Autóval mentem – immár többször tettem meg ezt az utat – és útközben megszálltam Kasselben. Egy éjszakára. Másnap délelőtt sétáltam kicsit a belvárosban, majd betértem egy kis kocsmába, enni valamit. Az egyik asztalhoz ültem le, a pultnál munkások ültek és sört ittak, valahol a szomszédban dolgozhattak és ebédidő volt. Miután fizettem, lementem a lépcsőn a mellékhelyiségbe. Amikor éppen kezet mostam már, lesántikált egy olyan énkorombeli munkásember. Úgy láttam, hogy egy kicsit kapatos. Hadarva szólt hozzám, valamit kérdezett. Azt válaszoltam, hogy sajnos nem értem a hesseni dialektust. Megütközve közölte, hogy ő nem hesseni dialektusban beszél. „Nem vagyok német” – mentegetőztem, ő ezt nem hiszi el – válaszolta -, hiszen tökéletesen beszélek németül. De – tette hozzá ravaszul – akkor hova tartozom? Büszkeség és szégyenkezés nélkül közöltem nemzetiségemet.
– Ön magyar – mondta -, ugyan, nem hiszem el. Ez a szöveg ismerősnek tűnt. Eleget hallottam már életemben, a régi és az új rendszerben egyaránt. Vállat vontam ezúttal is, miután addig sem sikerült bennem ilyesmivel felkelteni a kisebbrendűségi érzést, e derék hesseni kételkedése sem okozott konfliktust. Igaz, kicsit csodálkoztam. Ő viszont nem szállt le rólam és hamiskásan megkérdezett: szóval magyar? Akkor ismeri a magyar futballistákat?
Most befuccsoltam – gondoltam öniróniával -, íme a próbatétel, aminek nem tudok megfelelni.
Nem ismerem – válaszoltam az igazat, mert a futball sem érdekelt soha, akárcsak bármilyen más versenysport, illetve sportoló.
Akkor maga nem is magyar – mondta -, akiről én beszélek, azt minden magyar ismeri. Egyik kollégámat ugyanígy hívják. Világhírű név.
Ezt megkaptam – mondtam magamnak -, újabb kudarc. Erősen koncentráltam, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár nappal előtte a televízióban valaki ezt a nevet mondta, valami futball témában, amit véletlenül hallottam: Puskás. Meg olyasmit, hogy világmárka.
Elszántan kivágtam: Puskás.
A hangulat a WC-ben egy pillanat alatt megváltozott. Beszélgetőtársam átölelt és ujjongva mondta: Most már elhiszem, hogy magyar vagy (tegezett), mert ezt a nevet így kimondani csak egy magyar tudja. Ti. az „á” hangra célzott, ismételte is. Feledhetetlen pillanatot éltem át. Végre fenntartás nélkül elhitték, hogy magyar vagyok.
BIZONYÁRA lesznek, akik ezek után megértik: igen nehéz dolog kiigazodni a nemzeti identitás útvesztőiben – itt, a Dunánál, a közkedvelt rádióműsor címszavával topografizált helyszínen.
Egyébként igen primitíven tudom csak összegezni „identitásomat”. Büszkeség és szégyenkezés nélkül magyarnak tartom magam, sohasem érdekelt erről más véleménye.
Amire büszke vagyok: baloldali, szocialista, humanista és demokrata világnézetem, ragaszkodásom a lelkiismereti szabadsághoz és emberi méltósághoz – a magam irracionális és romantikus módján, racionalista alapon.
A „zsidókérdés” és „asszimiláció” elismert szaktekintélye fellebbentett ugyan egy lehetőséget: „Lesznek azonban olyanok is – írta -, akik a teljes beolvadás tudatos vállalása mellett s nem ellenére meg akarnak őrizni valamit az évezredes szellemi poggyászból, akár a vallási hagyományból, akár a hajdani közösség kulturális értékeiből. Őrizni valamit a másik örökségből, legalább a népek, nemzetek között elvegyített szórvány összekapcsoló-megbékéltető humanizmusát, vagy a racionális prófécia – racionális kétkedés emberi készségét és képességét.” (Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp. 1984. Gondolat K. 375. 1.)
E sorokat olvasva önvizsgálóan merengtem el. Mégis igaza volt Hitlernek – ha ellenkező értékelésű előjellel is -, hogy ti. a humanizmus, a racionalizmus és a mindenkori hatalmak előtt igencsak „destruktív” kételkedés valóban zsidó hagyomány, illetve örökség? G. Bruno, Montaigne, Erasmus, Spinoza, Diderot, Voltaire, Marx, Engels, Petőfi, Arany, Thomas Mann, Shaw, Kassák, Nagy Lajos, József Attila és Bálint György, Zsolt Béla valóban zsidók vagy a zsidó hagyomány örökösei voltak? Tévedtem volna, amikor úgy láttam őket egy életen át, mint ahogy József Attila nevezte: „fehérek közt egy európait”?
Bevallom, sem felsorolt élményeim, sem az elismert tudós nem győztek meg. Maradok elsősorban embernek (a fenti értelemben) és emellett természetesen magyarnak. Esetleges többségi vélemény ellenére is. Vállalva „a legnehezebbet – ahogy Bálint György hagyta ránk -, az egyoldalú szolidaritást”. Igazi „doktrinerként”!
Címkék:1990-05