Magyarország miért nem?
Az elmaradt német jóvátétel kérdőjelei
A Holocaustot túlélt magyarországi zsidóság nagyobbik része a háború utáni, majd 1956-ot követő években elhagyta szülőföldjét, jelentős számban az amerikai kontinensre, többségük pedig Izraelbe vándorolt ki. Ma Magyarországon tízezerre becsülhető a magukat zsidónak vagy izraelita vallásának vallók, s összesen hetvenezer lehet azoknak a száma, akik valamelyik zsidó felmenőjük jogán részesei lehettek volna annak a német jóvátételnek, mely sok országban megillette az érintetteket, Magyarországon azonban elmaradt. Cikkünk a jóvátétel elmaradásának néhány, a közvélemény előtt ismeretlen tényét tárja fel.
Ellentmondó verziók
Az első német jóvátételi törvényt 1952-ban hozták meg Bonnban. Az egykori deportáltak, a gettók szörnyűségeit túlélők a szocialista tábor vasfüggönyén kívül szerte a világban elsőként 5 ezer márkát kaptak, majd 500-800 (esetenként) 2000 márka havi életjáradékban részesülnek. Az 5 ezer márkás egyszeri jóvátétel azt jelenti, hogy a franciaországi zsidók 400 millió márkát, a hollandok 200 milliót, a néhány ezerre zsugorodott görögországiak 115 milliót, az olaszországiak és belgiumiak 80-80 millió márkát kaptak, holott az elpusztítottak és a szenvedéseket átélők kevesebben voltak, mint a magyarországi sorstársaik.
Magyarországon és általában Kelet-Európában a jóvátétel vagy nagyon szűkösen, vagy egyáltalán nem történt meg. Ennek okairól többféle verzió kering az írott köztudatban, mindegyiket tényleges dokumentumokkal tudják alátámasztani azok, akik valamelyik körülményt meghatározónak tartják.
Az egyik verzió szerint, erre hivatkoztak Suchmann Tamás és Mécs Imre képviselők parlamenti előterjesztésükben 1992. február 17-én (Országgyűlési Jegyzőkönyv, 15062-15067 o.), a német jóvátételi törvény tartalmazza azt a passzust, miszerint csak azon államok állampolgárainak jóvátételi ügyeivel foglalkoznak, melyek 1963. január 1-jéig már diplomáciai kapcsolatban álltak Németországgal, s a kérelem benyújtásakor e kapcsolat fennállt. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy Magyarországon már 1956-tól megkezdték a kérelmek és igények felmérését, illetve begyűjtését. 1971-ben pedig a deportáltaktól elvett személyi holmik ellenértékeként a Német Szövetségi Köztársaságtól 97 millió márkát (az 1971-es MNB keresztárfolyam szerint 1 DM 8 forint 57 fillér volt), 843 millió 248 ezer forintot utaltak át a magyarországi jóvátétel céljaira és az igénylők, illetve jog szerinti örököseik (ha az igénylő közben meghalt) kielégítésére. A pénzt az 1973-as és az 1974-es év folyamán két részletben (13 ezer és 7500 Ft) fizették ki. Nem azért késlekedtek, mert Magyarország csak 1973. december 11-12-én vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val, hiszen a lényegi ügymenet /a pénz átutalása/ már két évvel előbb lezajlott. A diplomáciai kapcsolat ezeket az ügyeket nem befolyásolta, teljes bizonyossággal állíthatjuk ezt napjainkban, Íriszen a megkésett és elégtelen kárpótlást azóta semmiféle más nem követte, holott a két ország kormányainak kapcsolata kitűnő. A másik verzió: a magyar államnak kellene fellépnie polgárai képviseletében a német államnál. Ez eleve kudarcra ítélt feltevés, ugyanis Magyarország az 1947. február 10-i Párizsi Békeszerződés 4. cikkelye szerint semmilyen igénnyel nem léphet fel Németországgal szemben, beleértve a „pénzköveteléseket”. Ennek ellenére az államközi egyezmények elvének érvényesítését vallja a kárpótlásokkal foglalkozó, New York-i székhelyű zsidó szervezet is.
A Hitközség elnökének hasonló, a kormány közbenjárását szorgalmazó kezdeményezése sem járt eredménnyel. Az előző, az MDF vezette kormány egyszerűen elutasította, hogy ebben az ügyben szót emeljen német partnerénél. A Miniszterelnöki Hivatal 1990. szeptember 26-án ezt így fogalmazta meg: ”A kitelepített németek, illetve jogutódaik részére a magyar állammal szemben kártalanítási igénnyel kívánnak fellépni, s így vélelmezhetően egy magyar részről kezdeményezett kártalanítási, tudniillik zsidó igénnyel szembeni ellenköveteléssel lehet számolni.” (Idézi Suchmann Tamás említett felszólalásában a hozzáintézett levélből.)
További téves verzió: Csak a Magyarországot (eredeti üldöztetési helyüket) elhagyók „hontalanok” vagy azok a német állampolgárok, illetve Németországban élők részesülhetnek jóvátételben, akik egyenesen a német tartományi törvényhozásokhoz nyújtják be a kérelmüket. Elintézett, sikeres esetről mind ez idáig nem lehetett hallani.
A rengeteg jogi negatívumra és aggályra egyenesen rácáfol a mindmáig egyetlen és félig-meddig elégtelenül, de megvalósult, s egyben meghiúsult kísérlet a magyarországi zsidóság kárpótlására. Ennek megfelelően volt és létezik járható, törvényes út.
Ügyintézés – 1956-tól 1974-ig
1957-ben a Hitközség, hivatalosan a Magyar Zsidók Országos Irodája akkori vezetőjét Zürichbe hívják és a Zsidó Világkongresszus felveszi vele a kapcsolatot.
A hidegháború végét, még a tragikus események után is új korszakot, a nyitás lehetőségét jelentő esemény reményekkel tölti el a hazai zsidóságot a jóvátételt illetően. Az 1952-ben létesült Conference of Jewish Material Claims Against Germany – amelynek feladata a jóvátételre jogosult zsidók számára a Német Szövetségi Köztársaság kormányától behajtani a jóvátételt, annak szétosztásában részt venni -, reálisnak tartja a jóvátételeket, megígérik, hogy tanulmányozni fogja a kérdést és jelentést küld a hitközségnek. A későbbi, az Új Életben közzétett jelentés szerint a Claims Conference tudtul adja a Hitközségnek, hogy a nyugat-német jóvátételi törvény szerint jelenleg a magyarországi zsidók nem érvényesíthetnek a nyugat-német állammal szemben jóvátételi igényeket az elszenvedett üldözések miatt. 1957 júliusában Budapesten ünnepélyes külsőségek között megtörténik a Magyar Zsidók Országos Irodája felvétele a Zsidó Világkongresszusba. Az okmányt Sós Endre elnök és Vida Miklós alelnök írták alá. A megállapodás 4. cikkelye 2. bekezdése szerint a „ZSVK képviseli a MIOI igényeit a Claims Conference előtt, melynek a ZSVK is a tagja.” A Hitközség magát a magyarországi zsidóság reprezentánsának tekinti, bár annak alig tíz százalékát képviselheti. Közben tárgyalások folynak a kárpótlásokról.
Ugyancsak 1957 júliusában megalakul a Nácizmus Üldözötteinek Érdekvédelmi Szervezete (később NÜB), mely a magyar állam megbízásából a magyarországi zsidóság jóvátételi ügyeivel, mint a magyarországi zsidók jogi meg bízottja kíván foglalkozni a német állam illetékeseinél, a német törvények alapján. 1957 szeptemberében a NÜÉSZ az Értékforgalmi Bankhoz küldeti be az igénylőkkel a jóvátételi kérdőíveket. A szervezet, s ennek révén az állam egyre inkább befolyásra tesz szert a kárpótlási ügyek intézésében, az ügyintézés egyre inkább kicsúszik a hitközség kezéből.
1958 januárjában kinyilvánítják, hogy a Claims Conference-szel a kapcsolatuk tisztán kulturális jellegű. Ezt megelőzően a Claims Conference még erőfeszítéseket tett, hogy befolyást gyakoroljon az ügyek alakulására. Kulcsfontosságú volt, hogy leinek a kezében van a jóvátételi kérelmet igénylők listája és adatlapja, és hogy ki intézi az ügyeket. Ennek első lépése az igényjogosultság felmérése és az adatlapok kiküldése volt. Ennek elvégzésére a Claims Conference 1957-1958-ban kétszer 23 500 dollárt utalt át a MZSOI-nek. A pénzt eredetileg az igényjogosultság teljes és alapos felmérését volt hivatva fedezni. Ezzel szemben az Országos Iroda, egy eufórikus és a tényeket elferdítő közleményben úgy hozta nyilvánosságra, hogy az összeget a zsidóságot ért szenvedés tudományos feldolgozásának céljaira adták. A Nemzeti Bank a 47 000 dollárt forintra váltja, a Hitközség kiadványában 1958 októberében öles szalagcím tudatja: „Az állam ötszázezer forintot adott a Dohány utcai zsinagóga céljaira. (A hitközség gazdasági ügyekkel foglalkozó akkori munkatársa ezen összeg beérkezéséről illetve felhasználásáról semmilyen dokumentumot nem tudott felmutatni.) Nem alaptalan tehát a feltételezés, hogy a 47 ezer dollár, illetve annak forint ellenértéke soha nem érkezett meg rendeltetésszerű felhasználására! Elgondolkodtató az is, hogy az ügy után a Hitközség meneszti Vida Miklóst, a MIOI alelnökét. Hivatalos indokolás az alelnök megrendült egészségi állapota. Hogy a valódi ok az alelnök kiépült jó kapcsolata nemzetközi zsidó szervezetekkel, és ezért a belügyminisztérium ukáza, vagy valahol, valamiben hibázott, már lehetetlen felderíteni.
Végre… 13 ezer forint
A Claims Conference, amely az egész világon foglalkozott a második világháború szörnyű eseményeit túlélő zsidók jóvátételével, és a jogosultaknak juttatott járandóságok folyósításával, kiszorul a jóvátételből, Magyarországon. Ez úgy zajlik le, hogy a kérvényeket és igényjogosultsági űrlapokat nem hozzá és képviselőjéhez nyújtják be. így nincs az adatok birtokában, nincs az ügyekre rálátása. A jóvátételi ügyek kizárólagos intézője a Nácizmus Üldözötteinek Érdekvédelmi Szervezete lelt. Ennek első megnyilvánulása, hogy a kárpótlási igényjogosultság benyújtása csak rajta keresztül történhet. Az állam azonban hiába hozta létre ezt az érdekvédelmi álszervezetet, mohóságában elszámította magát. Azt feltételezte ugyanis, hogy a jóvátételi törvények nyomán Németország rövidesen jelentősebb pénzösszegeket fog kifizetni, mint ahogy ez a nyugati félteke országaiban történt, ahol a Claims Conference intézte a kárpótlásokat. A magyar kormányzat nem akart megelégedni ezen összegek forintra váltásának morzsáival, amihez akkor jutna, ha a jóvátételi ügyeket a nemzetközi zsidó szervezet kezében hagyná, hanem az egész összeget ellenőrzés alatt akarta tartani.
Németország számára az ügy ugyanúgy indult, mint minden más esetben. A jóvátételi törvények értelmében jelentkezett nála egy érdekvédelmi szervezet, aminek a részére a törvényes keretek között ki kell fizetnie a jóvátételt. Ám igen hamar kiderült, hogy ez nem a Claims Conference, amely a békeszerződésekkel és a Németországot megszálló győztes, későbbiekben pedig szövetséges állam támogatásával és szimpátiájával a háta mögött befolyással bírt az esetleges akadályok meghaladására, hanem egy kommunista-blokkország ellenőrizhetetlen függőségű és jogállású képviselője. Így nem siették el a kifizetést. A Claims Conference a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Példának elég volt számára a legelső összegek átutalása, hogy többé a kisujját se mozdítsa.
1971-ben a német állam 97 millió márkát utalt át a deportáltaknak a krematóriumok rámpáján odaveszett ú.n. húszkilós úti csomagok kártalanítására. (Más kérdés, hogy a csendőrök a vidéki zsidóságot már a gettózás és a vagonírozás során teljesen kifosztották.) A német jóvátételi törvény különbséget tesz az egyes elszenvedett sérelmek között, úgymint fizikai, lelki szenvedés, emberi méltóság meggyalázása, tartós egészségi károkozás, vagyon elvesztés, halálesetek. Ezzel a maga részéről befejezettnek tekintette a magyarországi zsidóságnak nyújtandó kártalanítást.
62 ezer igénylést nyújtottak be. Magasabb rangú funkcionáriusok pártutasításra nem nyújthattak be jóvátételi kérelmet. Az életben maradott deportáltak előbb 13 ezer, majd 7 500 forintot kaptak saját – vagy megölt hozzátartozóik – csomagjai után. E kárpótlási összegekkel kapcsolatban azután különféle mendemondák keltek szárnyra. Egyes állítások szerint az igénylések legalább fele fiktív volt, az ezekre kifizetett pénz pedig valamelyik állami bankhoz folyt be. Talán nem lenne hiábavaló a levéltárban található zárolt igénylések átvizsgálása, hogy fény derüljön az ügy eme részére is.
Van még egy fehér (vagy inkább fekete?) folt a 97 millió márkával kapcsolatban. Még 1964-ben, a jóvátételi igényeket begyűjtő és a márka átvételére, átváltására, kiosztására a magyar kormány által kijelölt Általános Értékforgalmi Bank utasításnak felérő felhívására minden Magyarországon élő, jóvátételre jelentkező dr. Hermann Rheinboldt frankfurti ügyvédet volt kénytelen megbízni képviseletével. A német jóvátételi törvényeknek ugyanis csupán egy kikötése van: a károsultaknak vagy a jogi képviselőjüknek Németországban kell laknia, illetőleg német állampolgárnak kell lennie. Rheinboldtra igen nagy szeretettel emlékeznek a jóvátétellel foglalkozó írások, pedig, amint azt az Értékforgalmi Bank mindenkinek kiküldött űrlapja közölte, 10 százalékot mint munkadíjat különíthetett el magának az összes befolyt összegből. Tekintve, hogy a német állam a 97 millió márkát egy összegben utalta át, így az ügyvéd közel 10 milliót vághatott zsebre.
Új lehetőség?
Tavaly, a megváltozott helyzet hatására a New York-i Conference of Jewish Material Claims Against Germany újabb egyezséget kötött a német állammal. Eszerint 1995-től négy évig a még eddig jóvátételben nem részesültek, illetve nem elegendő mértékben kártalanítottak kapnának további havi járadékot.
*
Ma újabb alapokra lehetne helyezni a kapcsolatokat a Claims Conference-szel. Célravezető azonban az lenne, ha neves zsidó közéleti személyekből, jogászokból felállna egy bizottság, mely felvehetné a kapcsolatot a Claims Conferenc-szel, a német állammal, és magyar kormánnyal. E bizottságnak elsődlegesen az igényjogosultságok felmérése és fogadása lenne a feladata. Már csak azért is, mert Magyarországon mind ez ideig nincsenek pontos adatok a zsidóság potenciális, illetve tényleges számarányairól. A Kárpótlási Hivatalban begyűjtött adatok csak a Holocaustot túlélt nemzedékre vonatkoznak. (Ami ismét elgondolkodtató, hogy nem zsidó szervezet egy kézben ilyen tömegű adattal rendelkezik a zsidóságot illetően.) Minden egyéb kárpótlás, és a külföldi zsidósággal szembeni tárgyalás ennek ismeretében zökkenőmentesebben lehetséges.
*
Szerkesztőségünk kéri mindazokat, akiknek Németországgal szembeni jóvátételi igénnyel kapcsolatban további dokumentumai és információi vannak, bocsássák azokat a Szombat rendelkezésére.
A cikk forrás megjelölés nélküli idézetei az Új Élet 1957-58-as számaiból valók. Az egyéb forrásokra vonatkozóan lásd „A német jóvátételi jogszabályok és intézkedések” című írásunkat a 4-5. oldalon.
Címkék:1994-10