Magyar-zsidó történelemről

(Walter Pietsch: Reform és ortodoxia – A magyar zsidóság belépése a mo­dern világba; Múlt és Jövő kiadó 1999; 164 old; 1500 Ft.)

Az elmúlt években – örvendetes mó­don – egyre több olyan könyv látott napvilágot, mely tudományos igénnyel mutatta be a magyar-zsidó történelem egy-egy eddig alig ismert fejezetét; így például se a magyar ortodoxia, se a ci­onizmus nem jelent meg a magyar zsi­dó történelmet feldolgozó munkákban, s ez nemcsak az elmúlt negyven év időszakára igaz, hiszen a két világhábo­rú között, illetve az első világháború előtt sem esett szó e témákról. A „hall­gatás” mögött rejlő politikai okokra, szándékokra nem feladatunk kitérni, de ennek megemlítése jelzi, mekkora hiányt pótolnak a bemutatandó mun­kák.

A magyar vallásos zsidóság – ortodo­xok és haszidok – történetének kutatá­sa a Héber Egyetemen indult meg, s en­nek köszönhetően két kiváló munka is napvilágot látott. A kiváló történész­nek, Jakov Katznak „Végzetes szak­adás” címmel megjelent kötete a sza­kadáshoz vezető utat elemzi, tárgyila­gosan és részletesen ábrázolva a vallá­sos életet megőrizni akarók politikáját, illetve politikájuk indokait. A magyar ultraortodoxia keletkezését, egyáltalá­ban korai történetét vizsgálta Michael Silber – eddig sajnos csak angolul megjelent – tanulmánya. E két mű sorá­ba illeszkedik és azokhoz tudatosan kapcsolódik Walter Pietsch: „Reform és ortodoxia” című tanulmánykötete.

Walter Pietsch munkájának első öt tanulmánya – Jakov Katz nyomát követ­ve – a magyarországi zsidó reformmoz­galom, az egyenjogúságért, befogadá­sért küzdők és az elzárkózó, hagyo­mányőrző zsidóság közötti feszültsége­ket elemzi. Azonban a „mesterrel” ellentétben (a kötet végén található be­szélgetésben Pietsch mesterének neve­zi Katzot) a német zsidóság köréből ér­kezett hatások vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. Ez az öt tanulmány leginkább a korabeli német zsidó lapokra (mint az Allgemeine Zeitung des Judenthums, Der Orient, stb.) támaszkod­va igyekszik bemutatni a Pietsch által kifejezetten erősnek ítélt német befo­lyást.

Mennyiben hatottak a német zsidó­ság kebelén belül lejátszódott esemé­nyek, mennyiben befolyásolták a ma­gyar zsidóság 1868/69-es kongresszu­sát a német modern-ortodox mozgalom vezérének, Samson Raphael Hirsch rabbinak az eszméi?

Ezek a kérdések azért is vetődhettek fel Pietsch számára, mert ahogyan a kö­tet bevezetőjében kifejti, a magyaror­szági zsidóság nagyobb része még min­dig értette és beszélte a német nyelvet a XIX. század végén. A szerző megáll­apítja – és ez a megállapítása egyben vezérfonalként is szolgál – hogy a két közösség között a XIX. század folyamán „rendkívül szoros vallási és kulturális kapcsolatok álltak fenn”. Ez a szoros kapcsolat különösen két csoport esetén volt megfigyelhető, egyfelől az ortodoxi­án belül, másfelől a reformerek, asszimilációért síkra szállók esetében.

Pietsch kiemelkedő fontosságúnak tartja a német hatás szempontjából Ezriel Hildesheimer kismartoni rabbi tevé­kenységét. Hildesheimer – aki Hirsch mellett a német modern-ortodoxia legki­válóbb képviselőjének számított, s aki az első egyetemi végzettségű rabbi volt Ma­gyarországon – megpróbált ugyan az 1868-69-es kongresszuson saját elkép­zeléseinek támogatókat nyerni, de igen hamar elszigetelődött. Hildesheimer nem ismerte igazán a magyar zsidó társa­dalom sajátos viszonyait: nem vett tudo­mást az Észak-Magyarországon élő ha­szid közösségekről és azok nagy befo­lyással bíró rabbijairól, a Hátám Szófér szigorú talmudikus szellemében ne­velődött ortodox rabbik óvatosságáról, akiknek a szemében Hildesheimer (egye­temi végzettségével, modern jesivájával) nem sokban különbözött a reformerektől. Így Pietsch túlzottan is általánosí­tó megállapítása a német modern orto­doxia erős befolyásáról korrigálásra szo­rul, azonban a szerző újszerű kérdésfel­tevésének érdemeit ez sem csökkenti.

A századfordulóra a magyar zsidóság nagyobb része asszimilálódott. Ez azonban újabb problémák forrását je­lentette. Walter Pietsch utolsó két ta­nulmánya az asszimiláció nehézségeit elemzi: Jászi Oszkár személyén és a Huszadik Század-ban megfogalmazott válaszán keresztül, illetve a trianoni döntés prizmáján át foglalkozik a zsidó­kérdéssel.

Míg a XIX. század utolsó harmadában a magyar politikai elit elvárta és erősí­tette az asszimilációt, addig a századfordulóra – egy generációval később – egyre több kritikus hang vonta kétség­be az asszimilálódott zsidóság magyar­ságát, mivel a nemzeten belül „idegen testnek” tartották őket. A „zsidókérdés” nyílt tárgyalására a Huszadik Század 1917-es körkérdésén került sor. A Hu­szadik Század főszerkesztőjének, Jászi Oszkárnak a lap hasábjain megjelent hozzászólásában a zsidókérdést a ma­gyar társadalom és gazdaság egészé­nek kritikus elemzésébe beillesztve tár­gyalta. Véleménye szerint a zsidókér­désben manifesztálódtak Magyarország egyéb problémái, nevezetesen a kap­italizmus, az ipar fejlődése, az etnikai kisebbségek ügye és a középréteg hiá­nyának kérdése. Ezek a jelenségek egy­mással szoros kölcsönhatásban állnak, kihatnak a társadalomra, így a zsidókér­désre is.

Pietsch – Hanák Péter, Litván György és Baruh Jaron izraeli törté­nész munkái alapján megrajzolt Jászi- portréjának középpontjában, Jászinak a magyar zsidó asszimilációval foglal­kozó gondolatai állnak. Jászi súlyos hi­baként, sőt, fatális tévedésként értékel­te a feltörekvő zsidó gazdasági elitnek az idejétmúlt dzsentrivel való szövetsé­gét. A magyar zsidó elit a klasszikus li­beralizmus gondolatainak megvalósítá­sa illetve megvalósításuk elősegítése helyett, hozzáidomult a vezető „feudá­lis” magyar nemesi réteghez, me­gerősítve ezzel a feudális struktúrákat. Sajnos Pietsch Jászi véleményének részletesebb elemzésével, a szellemi környezetben való elhelyezésével adós marad, így csak mozaikszerű képet kaphatunk Jászi Oszkár nézeteiről.

Hasonlóképpen nem teljesíti a tanul­mány elején megfogalmazott ígéretét – Jászi tevékenységének beillesztését a magyar zsidóság fejlődéstörténetébe. A téma önmagában olyan összetett, hogy az igen csak elnagyolt vázlat hiányérze­tet kelt. Pietsch Jászinak és a polgári radikálisok tevékenységét a zsidó társa­dalom egészen sajátos – harmadik út­ként megítélt – csoportjába sorolja. Ez a csoport abból a teljesen asszimiláló­dott generációból került ki, mely már semmiféle zsidóság-tudattal, ismerettel nem rendelkezett, azonban – Pietsch szerint jobbító, újító elképzelései a zsi­dóság egyik legősibb eszméjének – a messianizmusnak – öntudatlanul is megőrzött érzésében gyökereztek.

A kötet utolsó tanulmánya – „Trianon és a magyar zsidók” – átível a sikeres asszimiláció illúzióját véglegesen szét­romboló időszakba, az első világhábo­rút követő változások éveibe. A „Husza­dik Század” hasábjain tárgyalt zsidókér­désre az antiszemitizmus adott egyér­telmű választ a Tanácsköztársaság bu­kását követően. Ez azonban a magyar külpolitikában a béketárgyalások ideje alatt semmiféle formában nem jelent­kezett. Sőt, meglehetős cinizmussal, a magyar békeküldöttség a párizsi béke- konferencián a magyar zsidóság ma­gyarságát, asszimilálódásának magas fokát dicsérte. Ugyanakkor a helyzet paradox voltát fokozta az a tény, hogy az antiszemita kilengések idején a bé­keküldöttség anyagainak előkészítésé­ben a magyar zsidó gazdasági elit több tagja, így Chorin Ferenc, Hatvany Ká­roly és többen is részt vettek. Pietsch a béketárgyalások jegyzőkönyveit ala­pul véve megállapítja, hogy a kormány­zat tudatosan tett egyenlőségjelet a „magyar” és a „zsidó” közé, mely egyrészről a magyarság toleranciáját volt hivatva bizonyítani. Másfelől a meg­szállt területeken élő magyar lakosság száma, a belefoglalt kb. 460 000 fős zsidó népességgel tetemesen megnőtt, ami a magyar részről szorgalmazott népszavazás esetén bírt volna stratégi­ai jelentőséggel.

A magyar zsidóság – az antiszemita politika ellenére – újabb és újabb hűségnyilatkozatokat fogalmazott meg. Ezek­ben a nyilatkozatokban magyar zsidók, a neológok, az ortodoxok, de a cionisták közül is sokan, ugyanúgy tragédiaként élték meg a trianoni döntést, mint a nem zsidó társadalom. Mégis, a trianoni döntés meghozatala után, a Pietsch által részletesen ábrázolt magyar-zsidó fára­dozások ellenére, a kiábrándult, Európá­ban csalódott magyar vezető rétegek gondolkodásában a minden idegentől, nem-magyartól való elfordulás vált dominánssá. Ez a folyamat természetsze­rűleg vezetett a zsidóságtól való belső elhatárolódáshoz, a liberalizmus és in­ternacionalizmus megbélyegzéséhez. Mindez azonban nem hagyta a magyar zsidóságot sem érintetlenül. A zsidó identitástudat s ezzel együtt a cionizmus megerősödése jelezték a megindult disszimilációs folyamatot.

(Novák Attila: Átmenetben – A cionis­ta mozgalom négy éve Magyarorszá­gon, Múlt és Jövő kiadó 2000, 299 old, 1948 Ft.)

A politikai cionizmus „születése” pil­lanatától heves vitákat, félreértelmezé­seket, ellenségességet váltott ki. Nem­csak a zsidóságot osztotta meg, de a „befogadó” társadalomban is szélsősé­ges indulatokat gerjesztett, s a cioniz­musnak az adott politikai érdekek sze­rinti megítélése igen hamar a politikai eszköztár szerves részévé vált. Hol tá­mogatandónak, hol leküzdendő, fenye­gető ellenséges ideológiának bizonyult; hol a – törvényileg ugyan tiltott – anti­szemitizmus használta álarcként az anticionizmust, hol pedig a közel-keleti hatalmi érdekek rejtőztek a cionizmus támogatása mögött.

Ez a jelenség a Soá után, a Szovjet­unióban és a szovjet érdekszférába tar­tozó közép-kelet európai országokban teljesedett ki. A cionizmus 1948 után már nem csak az Izrael iránti elkötele­zettséget jelentette, hanem a zsidóság öntudatos vállalását is. A cionizmus vádja nem csak bármikor felhasználha­tó, kényelmes politikai eszköznek bizo­nyult, hanem segített abban is, hogy a hatalom a zsidó identitásnak bármiféle megnyilvánulását csírájában elfojtsa. Az „anticionista kampány” során a pártve­zetés cinikusan kihasználta az adott tár­sadalomban meglévő antiszemitizmust, melynek eredményeképpen az anticionizmust sokszor egyfajta állami antisze­mitizmusként is fel lehetett fogni.

Ez a kerete Novák Attila tanulmányá­nak, amelyben a második világháborút követő évek magyar cionista mozgal­mának eseményeit és a mozgalom fel­számolását állítja középpontba. A kézi­könyvként forgatható kötet, számos ed­dig feltáratlan forrás segítségével raj­zolja meg a cionista mozgalmon belüli csoportokat, azok tevékenységét 1945 és 48 között.

Hiánypótló ez a könyv, hiszen erről az időszakról, e témában, szinte sem­milyen összefoglaló mű nem áll rendel­kezésünkre. Magáról a politikai cioniz­musról, alapítójáról, Theodor Herzlről, a mozgalom történetéről számtalan mű látott már napvilágot. Azonban a moz­galom magyar eseményei és vonatko­zásai, egy-két tanulmánytól eltekintve alig ismertek.

A könyv gerincét a magyarországi ci­onizmus 1945-48 közti szakaszának igen részletes eseménytörténete és a különféle csoportosulások bemutatása képezi. Ez megfelel a szerző szándéká­nak, hiszen – ahogy a „Cionizmus mint kerettörténet” c. fejezetében írja – cél­ja a cionista pártok „belső” történeté­nek feltárása, a korszak történelmébe ágyazva.

Külön figyelmet érdemel a balolda­lon és a jobboldalon elhelyezkedő cso­portok, pártok felvázolása, mely ilyen részletességgel a hazai irodalomban még nem történt meg.

Közismert az a tény, hogy 1945 után a baloldali eszmék komoly vonzerővel bírtak a magyar zsidóságra. Az MKP ál­tal hirdetett „egyenlőség”, az előítéle­tek elleni küzdelem, az ellenállás míto­sza és a Vörös Hadsereg a felszabadító szerepe mind komoly szimpátiát váltott ki a zsidóság soraiban. Így – érthető módon – a baloldali cionista csoportok ázsiója is megnőtt. Bizonyos elemek: a kollektíva meghatározó szerepe, az el­képzelt társadalom felépítésének hasonlósága (széles munkásság és pa­rasztság mint a társadalom „alapzata” ) mindkét mozgalomban fontos szerepet játszottak. Így nem véletlen, hogy pél­dául a Hasomer Hacair, a legbaloldalibb cionista szervezet propagandájá­nak retorikai elemei nem sokban kü­lönböztek az MKP szóhasználatától.

A baloldali cionista csoportok egy­hangúlag elkötelezték magukat a Szov­jetunió és a szocialista rend mellett, s ennek megfelelően élénken részt vet­tek a belpolitikai életben, bár a fő cél továbbra is Palesztina építése maradt. A kommunisták és a baloldali cionisták viszonyának állomásait a szerző részle­tesen ismerteti a kötet cionizmus és a magyar belpolitika kapcsolatát tárgyaló fejezetében. Ezt követően vázolja fel a „jobboldali” cionista csoportok helyze­tét a „baloldali” politikai légkörben.

A jobboldali vallásos, illetve egyéb ci­onista csoportok helyzete a magyar bel­politikai élet, illetve a cionista mozga­lom balratolódásával gyengült. Míg 1945-ben a cionista közéletben a cso­portok támogatottsága 2/3-os volt, ad­dig az 1948. márciusi cionista közgyű­lést követően már alig tudták érdekei­ket képviselni. Két, a Magyar Cionista Szövetségbe nem tartozó „jobboldali” szervezettel a revizionisták és az Agudat Jiszrael csoportjával külön fejezet­ben foglalkozik a szerző. Ez utóbbi is­mertetése azért is fontos, mivel a vallá­sos zsidóságnak a cionizmushoz fűződő viszonya, ennek problémái alig ismertek. Az ortodox Agudat Jiszrael, – melyet 1912-ben alapított néhány né­met zsidó – célja az volt, hogy a Tóra szellemének megfelelő megoldásokat kínáljon a zsidóság egészét érintő kér­désekre. így tett a szervezet kísérletet az egymástól eltávolodott keleti és a nyugati vallásos zsidók közötti kapcso­lat kiépítésére, de támogatta a vallásos iskolákat, szociális létesítményeket is. Ugyan az Agudat Jiszrael nem fogadta el a zsidó nemzeti otthon gondolatát, (ez ellenkezett a rabbinikus hagyomány több tételével, illetve tartottak attól, hogy egy szekuláris állam alakulna meg), de a zsidó kolonizációval olyannyira egyetértettek, hogy a földvá­sárláson túlmenően, különböző intéz­ményeket is működtettek Palesztiná­ban. A szervezet legnagyobb ellenfelé­nek nem a baloldali cionistákat, hanem a vallásos cionistákat tekintette. Ez az ellenérzés abból fakadt, hogy a vallá­sos cionisták, az Agudával azonos ala­pon (hagyomány) állva – e hagyományt épp egy vele ellentétes eszmével együttműködve vallásos emberként igyekeztek közös nevezőre hozni, val­lástalanokkal. Ám a vallásos cionisták és az Agudat közti villongások csak erősítették a baloldali cionisták pozíci­óit.

A cionista mozgalom feltérképezése mellett a cionista intézményrendszert, annak felépítését is részletesen ismer­teti a szerző. Az intézményrendszeren keresztül hatottak leginkább a cionista eszmék, egy közösségbe kovácsolva, alternatívát kínálva a megtizedelt, elke­seredett magyar zsidóságnak. E kerete­ken belül folyt a palesztinai életre való felkészítés, a mezőgazdasági, ipari munkára nevelés.

Ám amikorra ez az intézményrend­szer megszilárdulhatott volna, már megindult a cionista szervezetek felszá­molása, ami beilleszkedik abba a folya­matba, amelynek során a központi ha­talom minden egyéb önálló szervezetet könyörtelenül megsemmisített.

Mind Walter Pietsch, mind Novák At­tila munkája igényesen, eddig feltárat­lan forrásokra támaszkodva vázolta fel a magyar-zsidó múlt egy-egy eddig is­meretlen epizódját. A két könyv nem­csak kiegészíti, hanem színesíti is az eddig többnyire fekete-fehérben gon­dolkodó magyar-zsidó történetírást.

Gantner Brigitta Eszter