Vér

Lugosi Viktória

Vér

Szerda

Ahhoz képest, hogy szilánkokból rak­ták össze, hogy a lábában több a szög, mint az egész ebédlő garnitúrájában, nem is néz ki olyan rosszul az anyja. Azt szokták mondani, hogy a comb­nyaktörés az egyik legrosszabb, ami történhet egy idős emberrel. Az ő anyja meg itt fekszik a felpolcolt párnáin, és szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. A bőre kisimult – persze lehet, hogy csak a sok infúziótól -, az étvágya jobb, mint valaha, és a műtét utáni napot leszámítva, a fő gondja, hogy rémes a frizu­rája, és hogy ő most már tényleg kér­dezze meg a proftól, mikor lesz olyan állapotban, hogy becsavarhatja a haját.

Miért? Tudja, hogy adsz neki, nem? Remélem, utaltál rá! Vagy nem? – kér­dezi az anyja. – Akkor meg, mit szégyenlősködsz, nem vagy te kislány!

Most hogy magyarázza el az anyjá­nak, hogy igazából kitüntetné önmagát, mert a baleset után tizen-egynéhány te­lefonnal fél óra alatt elintézte, hogy a város legjobb kórházába kerüljön, hogy a prof betege legyen, és hogy az egyetlen kétágyas szobába kerüljön. Ami már önmagában sem semmi eb­ben a lepusztult nagyüzemben.

Nem kell nekem narancslé, Fiam, hányszor mondjam még? Eddig is jó volt nekem a tiszta csapvíz, ezután is jó lesz. Ne költs ilyen marhaságokra, úgyis hazaküldöm. Inkább mesélj vala­mit! Megy a cég, leadtátok már a terv­rajzokat?

Nem, jövő szerdán van a határidő, úgyhogy éjjel-nappal dolgozunk.

Szegénykém, és akkor itt vagyok neked még én is. Nem kell mindennap bejönnöd. Azt az egy paradicsomot, amit naponta megeszem, azt behozza nekem a Klári vagy a Márta. Tudod, milyen jó barátok! Dolgozz csak. Miattam ne éjszakázz egy percet sem, okoztam én már neked elég gondot.

Ugyan, mama!

Ne szólj egy szót sem, eszem én magam miatta épp eleget. A vérnyomá­som is ezért van a plafonon.

De mama, életedben nem volt ilyen jó a vérnyomásod!

Na ja, mert ezek itt naponta egyszer mérik. Akartam is mondani, hozd be nekem a saját vérnyomásmérőmet. Ne­kem, akinek 200-as szokott lenni, leg­alább háromszor meg kell mérnem. A végén még itt patkolok el a sok doktor szeme láttára.

Ugyan, mama. Hidd el, jó kezekben vagy! A vérnyomásmérődért pedig most nem tudok felmenni, egyszerűen nem fér bele a napomba.

Na ne mondd már, hogy kocsival az akkora kerülő. Csak átmész a hídon, és fél óra alatt ott vagy. A sublód középső fiókjában van, de légy szíves ne ránts ki semmit! Ahogy te folyton kapkodsz! Onnan nekem minden kell.

Ezt most szerdáig nem ígérem, ma­ma. Ne is haragudj. Majd szólok a nővérnek, hogy mérje meg többször a vérnyomásodat.

Látod, ennyit nem teszel meg ér­tem! Hát kitől kérjek, ha nem az egyet­len fiamtól? Tudod te, hogy nekem mi­lyen nehezemre esik a kérés. Nekem, aki inkább csak segítenék. De hát eb­ben a kiszolgáltatott helyzetben… így kiterítve… És akkor még ez is – mutat az anyja a szemben lévő ágyon fekvő nőre. Jó karban lévő, mosolygós. Az a fajta, aki élvezi az életet.

Tudod, ki ez a nő mellettem? Ne nézz oda olyan feltűnően!

Jó, de akkor te se tedd a kezed a szájad elé, mert feltehetően nem hü­lye!

Ha még az lenne! – suttogja az any­ja. – De ide figyelj! Ez Magyar Nemzetet olvas, és Vasárnapi újságot hallgat! Hát most mondd meg, hogy nekem pont egy ilyennel kellett összekerülnöm! Eb­ben az állapotban!

Csütörtök

Jaj, de jó, hogy jöttél! Honnan talál­tad ki, hogy épp egy kis sonkára vágy­tam? Nem, az epret vidd haza a gyere­keknek. Csak nem képzeled, hogy ma­gamba tömöm. Egy ilyen öregasszony­ba kár. Hiába, ki se bontsd! Nem és nem. Nekem te ne szórd a pénzt! Szórd otthon, ha épp akarod, de én eddig sem engedtem, ezután sem fogom. Egyébként is ezekben az üvegházikban semmi vitamin sincs. Még napot sem látott. Ha már mindenképpen jót akarsz tenni, akkor hozzál nekem olyan Centrum vitamint, amit hirdetnek a nyomelemekkel. Az talán még lehel be­lém egy kis életet. Bár lehet, hogy már nem érdemes! Ne legyints, tudom, amit tudok, na de inkább ülj le. Hát ide fi­gyelj! Ez a nő! Ez valami rémes. Ha húzd már közelebb azt a sámlit, hát már csak nem fogok üvölteni.

Nem hagy békén?

Az még csak hagyján, hogy be nem áll a szája, mert az időmből kitelik.

nem segít?

Dehogynem, irtó rendes. Ő már felkelhet egy kicsit. Ad nekem vizet, rendbe rakja az éjjeliszekrényem… Még a kezemet is megmossa evés előtt.

Hát akkor mi a baj?

Várd ki a végét, vagy megy a vona­tod? Képzeld, ma azt kérdezi tőlem, hogy mi a véleményem a Csurkáról? Hát most erre mit mondhattam volna? Amikor már előtte elmesélte, hogy nagy evangélikus, hogy így a fia keresz­telőjén, meg úgy. És hogy nincsen meg­keresztelve az unokája, ez a legna­gyobb fájdalma. Ha? És akkor jön ezzel a mi a véleményem a Csurkával. Ha er­re tudod mit mondtam neki. Na? Na? Hogy rossz!

És?

Ennyiben maradtunk. Most kezdjek el neki kiselőadást tartani? Még mit nem! Megigazíthatnád ezt az emelést a lábam alatt, mert úgy meg vagyok me­redve. Tudod, ez a borzasztó egy ilyen kétágyas szobában, hogy tiszta lutri, hogy az ember kivel kerül össze. Mert egy hatágyasban mindig van egy hülye, de a többi leugatja. Vagy akad legalább egy normálisabb. De itt össze vagy zár­va, ha tetszik, ha nem.

Hát ha ez a legnagyobb gondod, én seperc alatt elintézem, hogy átvigye­nek.

Megőrültél? Ott nincs külön fürdőszoba! Aztán ha felkelhetek, majd blúdáljak a folyosó végébe a zuhanyo­zóba. Kész gombatenyészet. Azt aka­rod? Többe kerülne kikezelni, mint itt ez az egész hóbelevanc!

Nem én találtam ki, hogy ez nem jó.

Én nem ezt mondtam, már megint félremagyarázol. Hallgass végig! Én csak azt mondtam, hogy egy ilyennel kell töltenem a napot. Hallgathatom, hogy milyen gyönyörű bérmaajándékot vett a testvére lányának meg ilyenek. De ne félj! Én aztán megkérdeztem, hogy miért a Magyar Nemzetet olvassa? Meg én! És tudod, mit felelt? Na? Hogy azért, mert megszokta. Jó, mi? A vérnyomásmérőmet meg nem hoztad el, gondolhattam volna. Elhoztad? Drága fiam! Jaj, milyen táskásak a szemeid.

Négy órát aludtam.

Hát mit gondolsz, meddig lehet ezt büntetlenül csinálni? Az ilyen pótolha­tatlan emberekkel van tele a temető. Hányszor mondtam, hogy a pihenést nem lehet megspórolni?

Péntek

Meg vagy te őrülve, kabát nélkül, télvíz idején? Ne gyere nekem azzal, hogy a kocsi meleg! Az az egy perc, amíg kiszállsz és megcsap a levegő épp elég, hogy megfázz. Azzal az érzékeny torkoddal! Megfázol, aztán a legyengült szervezetet könnyebben támadja meg az influenza. Az meg kész táptalaj a baktériumoknak. Akarsz te hepatitis B-t vagy valami hasonló halálos kórt. Ha, akkor ennyit tegyél meg a félhulla anyá­dért, hogy felveszed a télikabátodat, ígérd meg, addig nem kell semmi. Ha jó, a rigójancsit tedd le, de remélem, csak egyet hoztál, mert itt nem tudom tárolni. Képzeld el, mi lehet abban a közös hűtőben. Jobb is, hogy nem lá­tom.

Hogy vagy, mama?

Hogy lennék, fiam. Van nekem egy ép tagom? De nem érdemes erről be­szélni. A nővér is mondta, hogy ilyen szilánkos törést még nem is láttak. Mert ez ám nem olyan combnyaktörés, mint a többi. Állítólag a medikusok is az én röntgenleletemet nézegetik. Mondd, lábra fogok én állni valaha? Nem mint­ha nem éltem volna eleget, de azért mégis. Még szeretném látni a felnőtt unokáimat. Ugye fogom?

Hát persze, mama. Gyere, megfor­dítom a párnádat.

Nem kell, az a nő kicserélte – és a fejével a szomszéd ágyon ülő felé int. Épp keresztrejtvényt fejt.

Gyere mellém. Ülj ide. Ha, tudod, ennek se lehetett könnyű élete!

Négy gyereket szült, a legkisebb fél­éves korában meghalt. A tragédia tönk­retette a házasságukat. Elvált. Ott ma­radt három gyerekkel, mellette dolgo­zott. Éjjel meg vasalást vállalt, hogy ta­níttatni tudja őket. Le a kalapot. Ilyet persze már hallottam, de olyat, hogy egy utcával arrébb lakott az anyja, és nem segített neki semmit… Szó szerint! Egy pohár vizet nem adott az unokái­nak. Ha beteg volt egy gyerek, a szom­szédasszonynak fizetett, hogy vigyáz­zon rá. Hát tudod… Egy egészséges anya, aki hagyja gürcölni a lányát… Mi­csoda szívtelenség… Ilyen is csak ezek­nél a gójoknál fordulhat elő!

Nem tudhatod, hogy mi volt a hát­térben, hogy milyen volt a viszony!

Én ne tudnám? Ez a nő mindent el­mesél, még kérdezni se kell. Igazából persze az apja volt az oka mindennek, aki úgy kezelte az anyját, mint egy cse­lédet. Az a szerencsétlen egész életé­ben csak szolgálta azt az embert. Nem volt egy önálló gondolata. Úgy félt tőle, mint a tűztől. A végén már nem is a sa­ját fejével gondolkodott, hanem a férfi­éval. Rabszolga volt egy életen át. A lá­nyához azért nem mehetett át, nehogy távol legyen, amikor a nagyságos úrnak szüksége van rá. Mert aztán lett volna nemulass! Micsoda életek… Látod, fi­am, minket sok mindennel lehet vádol­ni, de azért ilyen közömbösség egy zsi­dó családban nem fordulhat elő.

Szombat

Nem ízlik, mama?

Nagyon jó, fiam. Legalább lesz egy meleg kanál a gyomromban. Mert amit itt adnak, mire ideér, jéghideg. Nézd, azt mind a ketten tudjuk, hogy a húsle­ves nem tartozik a Judit erősségei kö­zé, de az ember tudja, hogy kitől mit le­het elvárni! És a gesztus, hogy főzött nekem, az mindennél fontosabb. Arról nem tehet, hogy több zöldséget tesz bele, mint húst, de hát így látta az any­jától. Mezőkövesden ez volt a szokás. Biztos több répa nőtt a háztájiban, mint ahány tyúkot vágtak. Meg aztán szegé­nyeknek spórolniuk kellett. Egy olyan pesti polgári családban, mint a mienk többet engedhettünk meg magunknak, ennyi az egész. Adj egy kis sót!

Nem muszáj megenni, mama! Nem azért hoztam, hogy áldozatot hozzál!

Ugyan, fiam, csak nem fogsz meg­sértődni? Én egy rossz szót sem szól­tam. Megfogadtam rég, tudod, ne szólj szám, nem fáj fejem. Még nem vetted észre?

Nem igazán.

Na jó, most nem hagyom magam felpaprikázni. Inkább mesélj, mi újság. Hogy áll a munka?

Kicsit el vagyunk úszva, de meg kell lennie, különben nem lesz több meg­rendelés.

Én nem féltelek! Tehetséges is vagy, szorgalmas is vagy, neked min­den sikerül.

Nem ilyen egyszerű ez, mama.

nekem te ne magyarázz. De inkább ide figyelj! Olyan történetem van, hogy jobb, ha leülsz, mert ilyet még nem hal­lottál. Hagyd már azt a törülközőt, teg­nap cserélted ki! Ha száz évig élsz, ak­kor sem találnád ki, mi történt. Gyor­san mondom, amíg a gyógytornásznál van az Ágika.

Ágika? Már így, per Ágika? Tegnap még az a nő volt. Micsoda fejlődés?!

Hát képzeld el, itt voltak a gyerekei, aztán megint szóba került a család meg a dög apja. És akkor kiderült, hogy az apja azért tekintette élete végéig cseléd­nek az anyját, mert igazából az is volt.

Nem értem.

Hát az történt, hogy annak idején az apja elvette a gyerekek nevelőnőjét.

Aki sokkal idősebb volt nála?

Jaj, dehogy, de ha folyton közbe­szólsz, soha sem tudom elmondani. Szóval, mint kiderült, az Ágika nagyapjá­nak cukorgyára volt. Éltek, mint Marci hevesen, amikor is az öreget elvitték munkaszolgálatra. Érted? Az Ágika nagyanyját meg Mauthausenbe. Na, eh­hez mit szólsz?

Elég szörnyű, mit szólnék?

Egy fenét! Hát ahhoz, hogy ez az Ágika igazából félzsidó. Az apai nagyap­ja és a nagyanyja révén, na és akkor a felszabadulás után csak a nagyapja jött vissza az egész családból. Aki magához vette a húgainak a gyerekeit, akik sok­kal kisebbek voltak, mint a saját fia, az Ágika apja. Tudsz követni? A három ki­csihez fogadott egy vidéki kis nőcskét nevelőnőnek, Na azt vette el később az apja. Összeáll a kép?

Össze.

Látod, éreztem én az elejétől fogva, hogy ebben az Ágikában lehet valami. Ugye, hogy mondtam, hogy milyen ren­des velem? Meg hogy a gyerekeit hogy nevelte… Mindet kitaníttatta, diplomás emberek.

Az igaz, de azt is mondtad, hogy Magyar nemzetet olvas, meg Vasárnapi újságot… és a Csurkáról kérdez…

Ugyan már, fiam! Én a lelkéről be­szélek, a szívéről. A hozzáállásáról! Azért a vért nem lehet letagadni! Ezt mondom mindig. Az azonnal megmu­tatkozik.