Stílusgyakorlatok

Lugosi Viktória

Jó nevű, pesti (hangsúlyozottan nem zsidó) középoskolában okító tanárnő ismerősöm azt mondja, hogy ő bizony többet az életben nem visz friss elsősö­ket gólyatáborba. Nem teszi ki magát még egy megaláztatásnak, elég volt! Kerekre nyílt szemmel bámulom, el nem tudom képzelni, hogy egy sokat próbált tanerőt mi a csuda hozhatott ki ennyire a sodrából. Nem kell sokat kér­deznem, ömlik belőle a szó.

Szeptember első hetében kollé­ganőjével lelkesen vonatra pakolták a 14 éves diákokat, és nekiindultak, irány egy balatoni tábor. Mert ugye mennyivel könnyebb megismerkedni és kicsit összebarátkozni a tó és a tá­bortűz mellett, mint a négy fal között, a padokban. Útközben vidáman újságol­ták a programot: 20 perc séta a táborig, ott tűzrakás, szalonnasütés és minden, ami ezzel jár.

Aztán a vonat lefékezett, a gyerekek előrerohantak és mire ők kiértek az ál­lomásról, döbbenten látták, hogy a diá­kok sorra intik le a taxikat. Az ajtók csa­pódtak, a kocsik indultak, nekik csak annyi idejük maradt, hogy az utolsó ta­xi után kiabáljanak. Az egyik gyerek vi­dáman kiintegetett a hátsó ablakból: „Csak nem fogunk 20 percet gyalogolni egy nyamvadt táborért, nem igaz?”, és kedvesen mosolygott.

Ők először nem láttak a dühtől, az­tán amiatt idegeskedtek, hogy nem lesz-e valami baj? Taxi azonban a kis balatoni faluban már nem volt több, így aztán a hátizsákjukkal nekiindultak. Útközben mentséget mentségre halmoz­tak. Mert hogy azok közé a tanárok kö­zé tartoznak, akik mindennél jobban szeretik a gyerekeket.

Tulajdonképpen nagy dolog, hogy ezek a gyerekek ilyen önállóak, hogy feltalálják magukat, mondták. Meg hogy felfoghatják úgyis, hogy józanab­bak és célratörőbbek, mint amilyenek ők voltak, mert csak a fontos célokra összpontosítják az erejüket, ami még hasznos lehet, és így tovább. A gyere­kek kedvesen várták őket a kapuban. A szobákat már elosztották, letelepedtek.

A gallyak begyűjtéséhez valahogy senkinek sem fűlt a foga, de a gond­nok készült, így aztán a másik ta­nárnővel nekikezdtek a tűzrakásnak. A gyerekek azt mondták, hogy nekik eszük ágában sincs szalonnát sütni. Hosszadalmas is, főképp pedig vacak, úgyhogy inkább pizzát ennének. Itt kö­vetkezett néhány érv, ami a szalonna­sütés közösségi jellege mellett szólt, de a gyerekek azt mondták, nem vaca­kolnak olyasmivel, aminek semmi ér­telme. A gondnok megsúgta, hogy ne aggódjanak, mert pizzafutár szolgálat csak két faluval arrébb, tizenegynéhány kilométerre van, úgyhogy a türe­lem rózsát terem. A gyerekek azonban talpraesetten addig telefonáltak a mo­biljaikról, amíg megtalálták az inkrimi­nált pizzasütőt s megrendelték a pizzá­kat, amelyeket két taxival meg is hoz­tak. Ők meg ketten ültek a tűz körül, forgatták a hagymáikat, és azon töp­rengtek, hogy ez egy jó közösség kez­dete, vagy valaminek a vége.

A nem kevésbé jó hírű budai közép­iskolában nem sokkal ezelőtt túlélő tú­rát szervezett a tanár úr. Késő esti in­dulás, érkezés egy közeli erdőbe, ahol preparált útvonalon számos szellemi és fizikai képességről tehetnek tanúbi­zonyságot a lelkes önként jelentkezők. „Ez aztán a buli” hangzott mindenfelől, és azok a szerencsések, akik befértek a buszba, illetve akiket az éjszakai megpróbáltatásokra elengedtek a szülők, neki is indultak. A busz annak rendje és módja szerint megérkezett, az ellenőrző pontok készen álltak, a ta­nár úr ott várta a csapatot az elsőnél, ahová azonban soha nem érkeztek meg. A diákok ugyanis, amikor meg­kapták a térképet, és el kellett volna indulniuk, úgy döntöttek, hogy marha­ság ez az egész. Mégsem dedósok ők, hanem gimisek, és többségük a szán­tóföldeken át nekiindult, hogy hajnalra nagy vihorászások közepette hazaér­jen. Utóbb azt mondták, rég érezték magukat ilyen jól.

Mind e közben olvasom az újságban, hogy egy Kaposvár környéki felmérés szerint a 12-14 éves gyerekeknek mindössze 2 százaléka tartja példakép­nek az anyját vagy az apját, összvissz 22 százalékuk hisz abban, hogy mun­kával előbbre lehet jutni, és mindössze 5 százalékok gondolja azt, hogy tudás révén bármit is el lehet érni.

Pedig aggodalomra semmi ok. Ne­kem az az érzésem, hogy valamit a fen­ti két példában emlegetett gyerekek is tudnak. Nem, nem arra gondolok, hogy költeni a szüleik pénzét. Felfoghatjuk úgy is, hogy nincs bennük kóros hata­lomtisztelet. Egyedül a maguk útján járnak, azaz önállóak, függetlenek és vitathatatlanul kreatívak. Sőt arrogán­sak, magabiztosak, végtelenül elége­dettek önmagukkal, és ebben a hitük­ben semmilyen külső tényező sem in­gatja meg őket. A lemaradókra moso­lyognak, de otthagyják őket. Végül si­kertörténetnek élik meg a kudarcukat, azaz már most tökéletes a píárjuk. Az­tán eltalálnak a táborukba, vagy éppen hazajutnak, azaz van helyismeretük, ami nagyon fontos. Mindent összevet­ve, sokra viszik még itt, ez biztos.