Majré

Lugosi Viktória

A gyerek azt mondja, hogy fél. Nem felejtette el, amit még óvo­dás korában mondtam neki, hogy vigyázzon, bárki mutatna neki szép színes képeket meg bélyegeket, azokat nem szabad elfogadni, akár­hogy próbálják rátukmálni, ne hagyja magát. Akkor én most miért mondom, hogy az ilyen pasasok, mint ez itt a par­kolóban, nem veszélyesek? Mi lesz, ha egyszer valaki rá akarja erőszakolni a kábítószert? Hiába magyarázom, hogy az senkinek sem lenne jó üzlet, ő előhozza a bélyeg történetet. Mintha magamat hallanám, ahogy körülírja, milyen későbbi haszonnal kecsegtet a beetetés. A Blaha Lujza téri parkolóban álló fiú egy mereven vigyorgó vevőnek éppen mellettünk vette számba a kezé­ben lévő zacskó tartalmát, és amíg a csomagtartóból pakoltunk hallhattuk, hogy az anyag tiszta, a szett teljes, in­jekciós tűk és egy tucat steril gumi­kesztyű is jár hozzá. Az árat nem vár­tuk meg. A gyerek azt mondja, hogy ő még sokáig nem akar egyedül iskolába járni, én meg csak mondom, mondom a magamét, hogy azért ez nem egy min­dennapos helyzet. Fél. Otthon letiltot­tam a nindzsa teknőcökről, a TV kilőve, hagyom hát, hogy megnézze, kapott-e e-mailt a barátnőjétől. Lufis mackók és vicces Garfieldek szoktak érkezni, rövid levélkével, most tanul­nak írni. Azt mondja, fordítsam le a le­velet, amit közös ismerősünktől kap­tunk, angolul van. neki is kezdek, és akkor már nincs visszaút, pedig éppen akkor, éppen aznap, éppen itt, éppen ez nem kellett volna. A levél eredetijét Jerome Moes a párizsi Pasteur intézet genetikai és biokémiai tanszékének munkatársa adta föl, és kér mindenkit, hogy sokszorosítsa. Párizsban ugyanis az utóbbi időben többször is előfor­dult, hogy amikor valaki bement egy moziba és leült a székére, egy erős szú­rást érzett a combjában. Felugrott, és akkor vette észre, hogy a székből egy injekciós tű áll ki. Az ülésen pedig egy levelet talált: „Ön éppen most fer­tőződött meg HIV vírussal.” A Pasteur intézetben több ilyen injekciós tűt is bevizsgáltattak, és mindegyikről kide­rült: valóban fertőzöttek voltak. A kuta­tó azt állítja, mostanában kisebb fran­cia városokból is érkeztek hasonló tűk. A gyerek persze rögtön kijelenti, hogy ő ezek után moziba se megy. Ez jelentős költségcsökkentő tényező azok után, hogy már a McDonald’s is lekerült a vonzó helyek listájáról, mert a sziva­csos agyvelőgyulladás miatt marhahúst sem akar enni. Magyarázom a gyerek­nek, hogy nem eszik olyan forrón a ká­sát, mert ha a történet valóban igaz lenne, akkor azt nem e-mailben terjesz­tenék, hanem tele lenne vele a világsaj­tó. Meg hogy egy megadott cím és tele­fonszám miatt még nem tudhatjuk, hogy a kutató valóban az-e, akinek ki­adja magát, nem pedig egy pánikkeltő fiatal, és ha az eset véletlenül mégsem légből kapott, akkor gondoljon arra, őrültek mindig is voltak és lesznek, de állandó rettegésben nem lehet élni. A beteg elme sok mindenre képes, gyil­kosságra éppúgy, mint pusztításra, néz­ze csak meg, itt vannak az úgynevezett tálibok, akik rakétával lőnek ókori Buddha szobrokat, csak azért, mert szerintük az ember-ábrázolás sérti az iszlám hívőket. Úgyhogy amit 1700 évig megőrzött az emberiség, az most néhány beteg elme miatt pusztul. A gyerek persze megint azt kérdezi, hogy miért ilyen gonoszak az emberek – előbb utóbb, mindig ide jutunk – és hozzáteszi, hogy ezek után ő Afganisz­tánba soha be nem teszi a lábát.

Mit tegyek, ha egy gyáva zsidó a gye­rekem? Juszt is elviszem a moziba. Há­romszor ellenőrzi, hogy sima-e a széke, leül, aztán megnézzük az Apádra ütök című jó kis vígjátékot. Egy zsidó fiúról szól, aki bemutatkozó látogatásra megy a barátnője apjához. Tekintettel arra, hogy titokban lánykérésre készül, na­gyon szeretné megnyerni a papát. Per­sze nem lenne vígjáték, ha ez egyszerű­en menne, úgyhogy ami elromolhat, az el is romlik, ami felgyulladhat, az fel is gyullad, egy kétbalkezes, igazi slemil fiú szeretne nagyon, de nagyon megfe­lelni. A fiú a cél érdekében mindent megtesz, tetőre mászik, macskaszőrt fest és asztali áldást rögtönöz a hívő katolikus szülőknek.

A mozi röhög, a gyerek legurul a székről, én meg csak szorongok. Ér­zem, hogy milyen az, amikor az ember olyan nagyon, de nagyon akar, olyan baromira szeretne megfelelni, ahe­lyett, hogy bátran kiállna és azt monda­ná, le vagy ejtve apuskám, vagy jó va­gyok neked így, vagy nem. De gyáva, és inkább újabb és újabb erőfeszítése­ket tesz, hogy leküzdje, hogy megmu­tassa, hogy megnyerje… Mert annyira fél, hogy nem sikerül… Majré ez is, meg a fiamé is.

A gyerek a kocsiban azt kérdezi, hogy a száj és körömfájás árt-e a csir­kéknek is, és veszélyes-e az emberre. Türelmesen válaszolok.