Kérdez a fiam

Írta: Lugosi Viktória - Rovat: Archívum

Lugosi Viktória

A gyerek nyolcéves. A második szelet tortát tömi magába és hallgat, nemigen figyel a beszélgetésre, pedig a társaság egyik tagja Ausztráliáról mesél. Ez alatt ő a meggyeket kapirgálja ki akkurátu­sán a lúdlábból, nagy precízséget igénylő, fontos művelet.

A vendég el van ragadtatva. Azt mondja, leélt 65 évet, és már azt hitte, nem érhetik meglepetések. Aztán, egy­szerre csak ül egy sydneyi kávéház te­raszán, és azt olvassa a helyi lapban, hogy egy iskola bocsánatot kért egy mozgássérült gyerek szüleitől. Történt ugyanis, hogy egy tolókocsis kisdiák a családjával másik városba költözött. A szülők új iskolát választottak, de ott az igazgató elutasította a gyerek felvételi kérelmét, mondván, a gyerek a lépcsők miatt még a terembe se tudna felmen­ni, nemhogy ki a vécére. Az iskola tech­nikailag nincs arra felkészülve, hogy oda egy tolókocsis gyerek járjon. A szülők erre feljelentették az iskolát, a bíróság sürgősséggel döntött, megálla­pította, hogy sérült az esélyegyenlőség­hez való jog, és kötelezte az iskolát, hogy 200 000 dollárért építsen akadálymentesítőket. Az iskola ezt hete­ken belül meg is tette, egyben bocsá­natot kért a szülőktől. A vendég itt már kommentál, mint mondja, magyar fej­jel biztosan szó nélkül keresett volna egy másik iskolát. És nemcsak azért, mert tudja, hogy az akadálymentesítés­re úgysem lenne pénz, és nem is azért, mert mire ítéletet hoznának, a gyerek érettségiző korba jut, hanem mert ha bármilyen áron fel is vétetné a gyere­két, a tanárok úgyis rajta állnának bosszút.

A torta a történet végére totálisan széttrancsírozva kenődik a gyerek tá­nyérján, jut belőle a pulóver ujjára is. nem baj, majd kimosom. A vendégből dől a szó.

Tudjuk-e, kérdezi, hogy mi történik, ha egy ausztrál gyerek az iskolában lepápaszemes- kígyózza a padtársát? A válaszra persze nem kíváncsi, úgysem találnánk ki. Ha ezt a tanár meghallja, még a héten pszichológust rendel ki. Akinek – félreértés ne essék – nem a „mindenki egyenlőnek született” elvét sértő gyereket kell kezelnie, hanem az egész osztályt, mert ebben a közösség­ben valami nagy bajnak kell lennie, ha ilyen indulatok törhettek elő. Némi­képp elmélázom azon, hogy mi lesz az­zal a gyerekkel, aki túlesik a lelki tré­ningen és otthon a vacsoránál apja teli szájjal röhög a pápaszemes szomszéd hülye fizimiskáján. De erre nincs időm, mert addigra a torta maradéka lassan, de biztosan passzírozódik a szék karfá­jába.

*

Másnap állunk a bevásárlóközpont­ban. Az egyenruhás alkalmazott árazza a mérlegére pakolt zöldségféléket. Kettővel előttünk joviális idős úr, szál­faegyenes tartás, aranykeretes szem­üveg, nyugdíjas műszaki értelmiségi­nek tippelem. Mögötte dzsoggingos negyvenes nő, félig lekopott köröm­lakk, aranykarikák a fülben. Láthatóan siet. Ráteszi az uborkáját a mérlegre. Az idős úr azonban még nem végzett, leveszi hát az uborkát a karfiolja mel­lől. A nő mint a vulkán tör ki.

Ne dobálja az uborkámat! Ausch­witzba menjen, ha dobálni akar! – A férfi hátranéz, lassan végigméri és egé­szen halkan csak annyit mond: – Maga való oda. A nő mint a villám vág vissza: – Rohadt zsidó! A joviális úr erre fel­emeli a hangját, és ezzel egy időben az öklét is. – Hogy mer engem zsidónak nézni, maga… maga… szemét!

A szereplők utóbb egy pillanat alatt eltűnnek a tömegben. Én csak állok a zacskó brokkolimmal. A gyerek a puló­veremet rángatja.

Mami, mamiííí! Milyen messze van Ausztrália?

Címkék:2000-12

[popup][/popup]