Kérdez a fiam
Lugosi Viktória
A gyerek nyolcéves. A második szelet tortát tömi magába és hallgat, nemigen figyel a beszélgetésre, pedig a társaság egyik tagja Ausztráliáról mesél. Ez alatt ő a meggyeket kapirgálja ki akkurátusán a lúdlábból, nagy precízséget igénylő, fontos művelet.
A vendég el van ragadtatva. Azt mondja, leélt 65 évet, és már azt hitte, nem érhetik meglepetések. Aztán, egyszerre csak ül egy sydneyi kávéház teraszán, és azt olvassa a helyi lapban, hogy egy iskola bocsánatot kért egy mozgássérült gyerek szüleitől. Történt ugyanis, hogy egy tolókocsis kisdiák a családjával másik városba költözött. A szülők új iskolát választottak, de ott az igazgató elutasította a gyerek felvételi kérelmét, mondván, a gyerek a lépcsők miatt még a terembe se tudna felmenni, nemhogy ki a vécére. Az iskola technikailag nincs arra felkészülve, hogy oda egy tolókocsis gyerek járjon. A szülők erre feljelentették az iskolát, a bíróság sürgősséggel döntött, megállapította, hogy sérült az esélyegyenlőséghez való jog, és kötelezte az iskolát, hogy 200 000 dollárért építsen akadálymentesítőket. Az iskola ezt heteken belül meg is tette, egyben bocsánatot kért a szülőktől. A vendég itt már kommentál, mint mondja, magyar fejjel biztosan szó nélkül keresett volna egy másik iskolát. És nemcsak azért, mert tudja, hogy az akadálymentesítésre úgysem lenne pénz, és nem is azért, mert mire ítéletet hoznának, a gyerek érettségiző korba jut, hanem mert ha bármilyen áron fel is vétetné a gyerekét, a tanárok úgyis rajta állnának bosszút.
A torta a történet végére totálisan széttrancsírozva kenődik a gyerek tányérján, jut belőle a pulóver ujjára is. nem baj, majd kimosom. A vendégből dől a szó.
Tudjuk-e, kérdezi, hogy mi történik, ha egy ausztrál gyerek az iskolában lepápaszemes- kígyózza a padtársát? A válaszra persze nem kíváncsi, úgysem találnánk ki. Ha ezt a tanár meghallja, még a héten pszichológust rendel ki. Akinek – félreértés ne essék – nem a „mindenki egyenlőnek született” elvét sértő gyereket kell kezelnie, hanem az egész osztályt, mert ebben a közösségben valami nagy bajnak kell lennie, ha ilyen indulatok törhettek elő. Némiképp elmélázom azon, hogy mi lesz azzal a gyerekkel, aki túlesik a lelki tréningen és otthon a vacsoránál apja teli szájjal röhög a pápaszemes szomszéd hülye fizimiskáján. De erre nincs időm, mert addigra a torta maradéka lassan, de biztosan passzírozódik a szék karfájába.
*
Másnap állunk a bevásárlóközpontban. Az egyenruhás alkalmazott árazza a mérlegére pakolt zöldségféléket. Kettővel előttünk joviális idős úr, szálfaegyenes tartás, aranykeretes szemüveg, nyugdíjas műszaki értelmiséginek tippelem. Mögötte dzsoggingos negyvenes nő, félig lekopott körömlakk, aranykarikák a fülben. Láthatóan siet. Ráteszi az uborkáját a mérlegre. Az idős úr azonban még nem végzett, leveszi hát az uborkát a karfiolja mellől. A nő mint a vulkán tör ki.
Ne dobálja az uborkámat! Auschwitzba menjen, ha dobálni akar! – A férfi hátranéz, lassan végigméri és egészen halkan csak annyit mond: – Maga való oda. A nő mint a villám vág vissza: – Rohadt zsidó! A joviális úr erre felemeli a hangját, és ezzel egy időben az öklét is. – Hogy mer engem zsidónak nézni, maga… maga… szemét!
A szereplők utóbb egy pillanat alatt eltűnnek a tömegben. Én csak állok a zacskó brokkolimmal. A gyerek a pulóveremet rángatja.
Mami, mamiííí! Milyen messze van Ausztrália?
Címkék:2000-12