Lezárt urnák, nyitott kérdések — Baloldali vezetésű kormány alakul Izraelben

Lezárt urnák, nyitott kérdések

Baloldali vezetésű kormány alakul Izraelben

Izraelben május 17-én tartották meg az előrehozott parlamenti választást, mely az izraeli válasz­tási rendszernek megfelelően egyben miniszterelnök­-választást is jelentett. Az izraeli párttérkép, mely az utóbbi idő­szakban osztódások és új pártok megalakulása nyomán meglehetősen diffúzzá vált, újból átrajzolódott, s ez hű tükrét adja az egyre bonyolultabbá váló és megnyugodni nemigen tudó izraeli társadalomnak.

A Likud és vezére, Benjamin Netanjahu vesztett a választáson, mert 43,9%-ot kapott, míg ellen­fele, a munkapárti (Avoda) Ehud Barak 56%-ot. Netanjahu elegánsan bejelen­tette, hogy a választási kudarc követ­keztében elhagyja a Likud vezérkarát, míg Barak és hívei örömujjongásban ünnepelték győzelmüket a meggyilkolt Rabinról elnevezett téren. De hogyan jutottunk el idáig, és hogyan változik meg a Kneszet összetétele?

A Likud-tábort (Likud, Comet, Geser) több pártelhagyás – vagy ahogy az ő fő­hadiszállásukon mondják: „árulás” – rázta meg. Többek között távozott a kormányból Jichak Mordechaj volt ve­zérkari főnök, majd védelmi miniszter és a sokat megélt külügyminiszter Dá­vid Lévi, aki a Geser (Mid) nevű és fő­leg marokkói zsidókból álló pártot kép­viselte a koalícióban. Mordechai Amnon-Lipkin Shahak-kal, a volt vezérka­ri főnökkel és a volt pénzügyminiszter Dan Meridorral együtt alapította meg a két nagy pártból kiábrándultak szövet­ségét, a Merkaz (Közép) elnevezésű tömörülést. A Likudtól történt eltávolo­dás oka nem annyira ideológiai (bár mind a két politikus mérsékeltebbnek számít, mint Netanjahu vagy Ariel Saron), hanem elsősorban személyi és ha­talmi természetű volt, azaz nem tudták és nem is akarták követni Netanjahu rendkívül cikkcakkos, de meglehetősen túlsúlyos hatalmi politikáját és egyben alárendelődni sem voltak hajlandóak a miniszterelnöknek. Másrészt kifogásol­ták, hogy Netanjahunak nincsenek egy­értelmű és határozott elképzelései a pa­lesztinokkal folytatott békefolyamatról, hiszen a tavaly ősszel Wye-ban aláírt megállapodást nemhogy egyik fél sem tartotta be, de mintha az egész csak az amerikaiak nyomásának lett volna kö­szönhető. A palesztinokkal kötött szer­ződés nyomán ugyan Netanjahu kiürí­tett bizonyos területeket, ugyanakkor foglya maradt koalíciója nagy Izraelt pártoló vallásos cionista részének. Akarni a békét, végrehajtani a területek­ről való kivonulást és ugyanakkor eleget tenni a vallásos cionista pártok igényei­nek, mindez politikai trapézmutatványt igényelt volna Netanjahutól, aki igazán sem a béketábor, sem a vallásos cionis­ta blokk igényeit nem tudta kielégíteni. A hatalom puszta megtartásának igé­nyén túl ezért a Likud muníciója kezdett kimerülni. Ezért nem véletlen, hogy mind Lévi, mind Mordechaj a munka­párti Ehud Barak szövetségesévé vált. Mordechaj a Merkaz élén még minisz­terelnök-jelölt is lett, de az utolsó pilla­natban visszalépett Barak javára. Ugyanakkor a Merkaznak sem volt vilá­gos elképzelése a jövőről, csak a „vál­toztatni kell” és „új arcok kellenek” ló­zungjait hangoztatták unos-untalan.

A vérig sértődött Lévi, akit állítólag Netanjahu semmilyen döntésbe sem vont bele, a Meimad nevű mérsékelten vallásos és cionista párttal együtt és a Munkapárttal közösen megalakította a „Jiszrael Achat”, azaz Egy Izrael elneve­zésű választási párttömörülést.

Ehud Barak, aki szintén volt vezérkari főnök, később belügyminiszter a Rabin-kormányban, majd külügyminiszter Peresz alatt, jobb híján lett a Munkapárt ve­zére. A kemény katonának számító Barakot a nagy személyiségek eltűnése hozta felszínre, nyilvánvaló volt, hogy a veterán Simon Peresszel nem lehetett győ­zelemre vinni a baloldalt, hiszen ő túlsá­gosan értelmiségi volt ahhoz, hogy egy néppártot szimbolizáljon, ráadásul az ál­tala és Rabin által tető alá hozott Oslói megállapodásról sok izraelinek nem a béke, hanem az 1996-os tavaszi Hamasz-merényletsorozat jutott az eszébe. Taktikus lépés volt Barak részéről az, hogy vallásos pártot is (Rav Amital és Rav Ravitzky Meimad pártja) bevont e pártkoalícióba, és hogy David Levi Geser pártja révén kísérletet tett arra, hogy a hagyományosan jobboldali orientációjú szefárd zsidóságot megnyerje. Ezekkel a lépéseivel a jobboldal hagyományos bá­zisát próbálta meggyengíteni. Szintén ügyes húzás volt a részéről, hogy kima­radt az utolsó tévé-showból, így Netanjahu és Mordechaj kölcsönös gyalázkodásában nem vett részt Az egyébként vé­gig az izraeli média ellenszenvétől öve­zett Netanjahunak nem vált be az a taktikája, hogy minden egyes sajtótámadásra még agresszívebben vágott vissza. A két fő miniszterelnök-jelöltnek egyébként válogatott média-tanácsadók voltak a se­gítségükre, Baraknak például a Clinton-kampányban már kipróbált Carville. Barak abban is ügyes volt, hogyha kellett, zöldségesekkel parolázott a piacon, más­ kor pedig lejátszott pár akkordot egy zongorán. Utóbbi gesztusával askenázi bevándorlókat igyekezett meggyőzni ar­ról, hogy ő is Pereszhez hasonló kaliberű entellektüel.

A Kneszet 120 helyéből az Egy Izrael koalíció (a Munkapárt és két szövetsége­se) 27, a Likud pedig 19 helyet kapott. Nagy meglepetést okozott a Sasz, az észak-afrikai eredetű zsidóság vallásos-et­nikai pártjának látványos előretörése. A párt híveit mélyen fölkavarta vezérük, Arje Deri volt miniszter perbefogása és eli­télése. A Sasz 7 hellyel kapott többet, mint három éve, így most 17 mandátuma van, miáltal Izrael harmadik legnagyobb pártjává lépett elő. A baloldali Meretz 1996-ban 9, most pedig 10 helyet szer­zett. A Jiszrael Ba’alija (az orosz beván­dorlók pártja) 7 helyet szerzett, ugyan­annyit, mint az előző választásokon. A Nemzeti Vallásos Párt (Mafdal) látványo­san visszaesett, és az 1992 előtti szintre zuhant vissza: 1996-ben 9 hellyel ren­delkezett, jelenleg 5 mandátummal. Az ok valószínűleg az, hogy a telepesek poli­tikája és a Nagy-Izrael koncepció egyre in­kább elszigetelődik az izraeli társadalom­ban. A centrista Merkaz párt 6 helyet szer­zett, ami sokkal kisebb volt a vártnál, mi­vel a párt a harmadik nagy politikai töm­örülésnek Ígérkezett a Likud és a Munka­párt mellett, és csak a választási kam­pány utolsó két hetében csökkent jelen­tősen a támogatottsága. Így vált a harmadik út ígéretével induló nagyreményű párt nem túl jelentős kispárttá. Nagy meglepe­tést okozott a magyar ajkú Tomi Lapid té­vékommentátor pártjának, a Sinuj-nak (Változás) a megjelenése és előretörése (6 mandátum). Ez a párt ultraliberális gaz­daságpolitikájával és ortodoxia-ellenességével tűnt fel és 6 helyet szerzett a Kne­szetben. Pnina Rosenblum egykori szépségkirálynő azonos nevet viselő pártja nem jutott be a Kneszetbe.

A választási eredményekből levonha­tó az a következtetés, hogy az izraeli po­litika etnikai dimenziója nem tűnt el, hanem – mint a szefárdok vélt vagy va­lóságos üldöztetésére apelláló etnikai-­vallási Sasz előretörése mutatja – to­vább erősödött, legalábbis a szefárdok körében. A Sasz térnyerését a Likudtól elvett szavazatok biztosították, mivel a szefárd publikum jó része e pártban és nem az askenázi Netanjahu által veze­tett Likudban látja kívánságainak és vágyainak érvényre juttatóját. A megvádolt és elitéit pártvezér, Arje Deri május 18-án bejelentette, hogy lemond Kneszet-képviselői mandátumáról és a háttér­ben marad, így Ehud Baraknak sem le­het már személyi kifogása a párt ellen.

Másrészt az is látható, hogy a közvé­lemény a vallásnak, mint hatékony poli­tikai erőnek az elfogadása illetve az elu­tasítása mentén polarizálódik, ami arra utal, hogy komoly erők működnek Izra­elben, melyek az igen-nem, fekete-fehér alapon gondolják el a vallás és a politi­ka viszonyát. Ez riasztó jelenség, és a többek által vizionált szakadás: a szekuláris Izrael és vallásos Juda előképe.

Valószínűnek látszik, hogy Baraknak nagykoalíciót kell alakítania. Eme széle­sebb értelemben vett kormányzat vagy a Likuddal jönne létre (amitől egyébként több Likud-vezető, így Naomi Blumenthal sem zárkózott el) vagy – tetszik vagy sem – be kell vonni az észak-afrikai ere­detű ortodox zsidóság pártját, a Saszt. A meggyőző többséggel kormányra került baloldal és vezetője mindenesetre egy­valamit eltanult a Likudtól: a béke és a biztonság jelszavával keményen kordá­ban kívánja tartani a palesztinok állam­alapítási igényeit, és Jeruzsálem megosztásáról sem hajlandó tárgyalni, így el­szigetelte a Munkapárt baloldalát. Barak már korábban ígéretet tett arra, hogy egy éven belül ki fogja vonni az izraeli csapatokat Dél-Libanonból, amelyek a közvélemény szemében túlságosan nagy vérveszteséggel próbálták megaka­dályozni, hogy a terület a síita Hezbollah és társai Izrael-ellenes ténykedésének központjául szolgáljon. A dél-libanoni helyzetet a társadalom jelentős része kudarcként éli meg, így a politikai meg­oldás előtérbe helyezése várható Baraktól, aki ezzel az ígéretével csak fokozta népszerűségét. Ami az izraeli belpoliti­kát illeti: Slomo Ben-Ami munkapárti képviselőnek a Sasszal kapcsolatban tett békülékeny nyilatkozata arra enged következtetni, hogy a Munkapárt a meg­lehetősen széttagolt Izrael egységesíté­sére és nem a már meglévő ellentétek tovább élezésére fog törekedni, így békülékenyebb hangot fog megütni a vallá­sos táborral, és kísérletet tesz arra, hogy megváltoztassa a párt askenázi beágya­zottságát, illetve ennek a közvélemény­ben elterjedt képét. A Meimad kormány­zópártként való jelenléte pedig biztosí­ték lehet arra nézve, hogy a vallásos-cio­nista blokk visszanyerje azon szerepét, amelyet korábban oly nagy sikerrel ját­szott: hogy összekötő híd legyen a szekuláris Izrael és a vallásos Juda között.