LESZNAI ANNA-Napló

LESZNAI ANNA

Napló

(részletek)

Mi tulajdonképpen a demokrácia vele­je? A közösséget a hasonlóságra fel­építeni. A szeretet és az élet elveinek ez csak egyik ábrázatja: mert a dolgok éppúgy érintkeznek különbözőségük, mint hasonlóságuk által. Mindig az érintkezés a fő, nem az, hogy a közös­ség vagy a különbség alapján létesül-e. S egy helyes kormányrendszer leg­feljebb azért nevezhető demokráciá­nak, mert elsősorban (de nem kizáró­lag) a hasonlóság elvén épül fel. Nők azért antidemokratikusabb ösztönűek, mert erősebb bennük a szexuális kö­zösség (az ellentét egymáshoz rendelt­ségének) ösztöne. Az elért közösségben megszűnnek a hasonlóság és el­lentét fogalmai.

A népmese, a meseképzelet egyálta­lán mindkét utat járja. A grófnő és pa­rasztfiú ellentétek, de a grófnőt a ka­land közös szenvedései demokratizál­ják. A szenvedés a legdemokratiku­sabb érzés. Valóban csak a szegény királyfi, az elvarázsolt királylány me­sehősök, bennük elevenül a két para­dox közösségi lehetőség, mely szim­patikussá teszi őket mindenki előtt: a demokratikus és az arisztokratikus.

A demokrácia jól értelmezve: építs közösséget a hasonlóval, találd meg mindenekben a közösséget. Rosszul értelmezve: tagadd vagy pusztítsd el a különbözőt. Arisztokrácia jól értel­mezve: építsd fel a közösséget a kü­lönbözőségre. A különbözők egymás­ra vannak utalva. Rosszul értelmezve: nyomd el, vesd meg, ne értsd meg a tőled különbözőt.

Tehát jól felfogva különbözőbb, de egyértékű eredményre vezethetnek. Miért jobb a liberalizmus útja, mint a kommunizmusé – közös erőszak bű­nei dacára? Miért érzem, hogy ha nincs harmadik, én az elsőt válasz­tom? Azért, mert „új”, s jobb az új, mint a régi rossz, mely elvénhedt, nem nemzőképes. Bevallom tán ezért is. Aztán legalább célkitűzésben vall em­beri szolidaritást, míglen a mai kon­zervativizmus már nem jóhiszemű. Minden osztálymorál partikularizmusokat szolgáló, de amíg új, hisz önnön etikai voltában: azt hiszi, hogy köz­vetve az emberiséget szolgálja, s mint­hogy nincs kipróbálva, van is némi jo­ga erre a hitre. Ez a téves hit beleszűr valami jót az egyéni etikába. Viszont ez nem lenne elég, mert ha osztálymorálról van szó, inkább szolgálom a sa­ját osztályomat – az intellektuel kö­zéposztályt – mint mást. De „hiszem egy kicsit” – ha szabad ezt a frivol szót használni -, hogy a liberálisok könnyebben esnek át a demokráciába, mint a kommunisták. Mert fiatalok, s mert felfelé nehezebb elnyomni, mint lefelé; mert a végcélt tisztábban látják, mert sokakra kell végül is támaszkod­niuk; de viszont a demokráciának csak az a sansza, hogy a kapitalizmus vénhedt és a kommunista út az őrülettel határosán dogmatikus.

A hitünk ma még magunkat sem mozgatja meg – hát még hegyeket! De hit ma: tudni, hogy van, és kell lennie hitnek, mely hegyeket mozgat, és tud­ni a mi hitünk elégtelenségét, és meg­élni a két hit közötti diszkrepanciát, mint parancsoló etikai élményt, bűn­tudatot. Minden viszonyom harcos: az egy harctalan is harcos bennem, har­colnom kell a jogért, hogy éreznem szabadjon, élnem lehessen ezt a csu­dát, melyre méltó nem vagyok, s me­lyet elrontok, ha méltatlanul élem, ahogy méltatlanul élem is. S nem ve­lem harcolni, távol tartani magát e harctól – ez az Ő csudás segítése. A nyugodt sugárzás, mely rám és belém világíthat. (…)

Most már mit érzek én etikusnak, arra alkalmasnak, hogy a tökéletese­dést szolgálja? Isten a tökéletesség. Tökéletesedni = ez az erkölcs. Ezért minden tévelygő törekvés a tökélete­sedésre több a tunyaságnál. Majdnem etikusabb a bűn, mint a tunyaság. A tökéletesség: a maximális együttség mindennel a maximális egyéniség megőrzése mellett. Szóval a maximá­lis szeretet a maximális szabadság mellett. A tökéletesség csak mint abszolútum képzelhető el, a teljes szere­tet csak a tökéletesben, a teljes sza­badság csak az abszolútumban való­sítható meg. A szeretet alatt mindazt foglaltam össze, ami egyesülésre tör (szeretet, szerelem, rokonszenv). A szabadsághoz tartozónak érzem a he­lyes önzést, mely önkifejlesztésünkre irányul, a vállalást (autonóm voltunk ezen tanúságtételét) és az őszinteséget. Minden hazugság valódi énünk szabadságát csorbítja esetleg felületes érdekeink kedvéért. Alapfeltétele azonban úgy a szeretetnek, mint a sza­badságnak, hogy elismerjük a magunk felett és magunkban csak potenciáli­san létező tökéletességet és abszolútumot: aki elismer, az értéket ismer el, tételez, s aki értéket valóban elismer – az alázatos. Valahogy szeretet és sza­badság bár különböző fokban, de kö­zös tulajdonai a teremtőnek és teremt­ménynek. (…)

Az etikai feladatok sokasága nem oldható meg a megvalósulásban csu­dával. Ezekből az is következik, hogy tévedésekkel kell megküzdenünk, egymással összeütköző kötelességek között kell választanunk, számolnunk kell tökéletlenségeinkkel: nem ugor­ hatunk a tökéletességbe, meg kell is­merni magunkat – és rendeltetésünket, mert minden egyénnek megvan a hozzája rendelt útja az abszolútum fe­lé. (…)

Mi lehet az új, a mának megfelelő erkölcs?

Törekvés a jóra mindenekelőtt, le­hetőleg megvalósított érosza a jónak; az egyéniség kiépítése; az őszinteség (befelé főleg, de kifelé is); önmagunk vállalása és produktivitás, mert min­den csak a szerelemben és művészet­ben épül ki; produktumaink, eszmé­ink, rendeltetésünk vállalása; az Is­tennel való azonosság legalább csöke- vényében; más egyéniségeknek érté­kelése – sőt amennyiben azok az „összrenddel harmonizálni töreksze­nek” – elősegítése. Ne vásárolj ma­gadnak kis jót másnak nagy kára árán. Bizonyos fokig mások tetteiért érzett felelősségérzet (több, mint mások sorsáért, mely kezünkben van), kol­lektív lélek. Minden közönynek, az elmulasztási véteknek súlyos elítélése önmagunkban.