Lemondott az országos főrabbi – Beszámoló a Mazsihisz küldöttgyűlésének háromnegyed évi üléséről

Lemondott az országos főrabbi

Beszámoló a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége küldöttgyűlésének háromnegyed évi üléséről

Tordai Péter, a Mazsihisz elnöke üd­vözölte a megjelenteket, megállapítot­ta, hogy a 119 szavazásra jogosultból 68-an vannak jelen, így a közgyűlés ha­tározatképes. Schweitzer József or­szágos főrabbi nyitóimája után, Tordai Péter megszavaztatta a napirendet, majd Grósz Andor kecskeméti kül­dött, a jelölőbizottság tagja kérdezte: miért nem szerepel a napirenden egy új elöljárósági tag megválasztása, a le­mondott Stark András pécsi elöljáró helyett. Az elnök megnyugtatta, hogy szerepel.

Ezután Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató, a Mazsihisz erős embere tar­tott ötperces beszámolót a gazdasági ügyek pillanatnyi állásáról. Szavaiból az intenzív munkavégzés képe bontako­zott ki. Megemlítette, hogy a Kozma ut­cai temetőben elkövetett rongálások nyomán a sírok helyreállítására húsz­millió forintot utalt ki a magyar állam.

Sessler György, a számvizsgáló bi­zottság elnöke üdvözölte a Mazsihisz teljes körű vagyonleltárának előkészíté­sét, kifogásolta azonban, hogy abba a számvizsgáló bizottságot nem vonták be. Javasolta, hogy az 1991-ben ké­szült leltározási javaslatot korszerűsít­sék. (Mint ismeretes, a Mazsihisz előző közgyűlésén Olti Ferenc alelnök vetet­te fel, hogy egy külső számvizsgáló cég bevonásával világítsák át a hitközség gazdálkodását. Ezt akkor többen éle­sen bírálták, mindenekelőtt Sessler György, aki erre a számvizsgáló bizott­ságot tartotta hivatottnak.)

Dávid Jenő debreceni küldött üdvö­zölte a Sessler György által elmondotta­kat. Javasolta: készüljön éves költségvetés, méghozzá januárban, hogy az abban szereplő, első negyedévre meg­ajánlott támogatásokat a kedvezménye­zettek időben megkapják. Kifogásolta, hogy a vidéki hitközségek nem tényle­ges működésük költségei, hanem a kö­zösbe bevitt ingatlanok aránya szerint kapják a Mazsihisztől a támogatást. Megjegyezte, hogy a kóser konyhát és mikvét fenntartó debreceni hitközség csupán költségeinek 25 százalékát kap­ja a Mazsihisztől, a többit pályázatok útján kénytelen előteremteni.

Ledniczky András szegedi küldött is úgy vélte, nem érdemes vitát nyitni a beszámolóról, mivel azon nem lehet ki­igazodni. Közölte, napi anyagi gondjaik vannak, intézményeiket alig tudják fenntartani. Eközben a központi hitköz­ségi apparátus bővül (példaként emlí­tette az oktatási osztályt). Az előtte szó­lóhoz hasonlóan, ő is bírálta a vidéki hitközségek támogatási rendszerét. Olyan város is kap támogatást – jegyez­te meg -, ahol gyakorlatilag nincs is hit­község.

Zoltai Gusztáv válaszában mindenek­előtt egyetértéséről biztosította a két hozzászólót, majd jámboran megje­gyezte, hogy az elosztás mikéntjéről a közgyűlés döntött. A támogatási rend­szer valójában vegyes rendszerű, nem­csak a közösbe bevitt ingatlanok, ha­nem a végzendő feladatok nagysága is szerepet játszik az elosztáskor – tájé­koztatott Hajabács Júlia. Az ingatla­nok után befolyó járadékot 31:69 arányban osztják föl Budapest és a vi­dék között. Minden hitközség minimum évi 400 ezer forint támogatást kap, a nagyobbak minimum 800 ezret.

Pollák Jenő elöljárósági tag emlé­keztetett, hogy „a vidéki hitközségek azt a levest eszik, amit maguk főztek”. Annak idején az ő javaslatát egy – a pénz elosztásának alapelveit kidolgozó – szakértői bizottság fölállításáról elfo­gadta a közgyűlés, majd erről megfe­ledkezve a vidéki hitközségek képvi­selői összejöttek, és „lepacsizták” a pénzt ingatlanalapon.

A közgyűlések forgatókönyvétől kis­sé eltérően, Tordai Péter ekkor tartotta meg elnöki beszámolóját, melyben az utolsó közgyűlés óta eltelt jelesebb eseményeket ismertette. Többek kö­zött beszámolt a miniszterelnöknél tett látogatásról (aki fordulatot ígért a har­mincezer forintos kárpótlás ügyében), a Füst Milán szellemi páholy megalaku­lását kísérő élénk érdeklődésről. Vége­zetül örömteli bejelentést tett: a kor­mánnyal folytatott tárgyalások során fölmerült a lehetőség, hogy a Mazsihisz – anyagi áldozatok ellenében – vissza­kapja a Rumbach utcai zsinagógát. Az épületet részben hitéleti, részben egyéb célokra kívánják felhasználni.

Heisler András alelnök a háromne­gyed éves beszámoló hasznosságáról szóló vitához annyit fűzött hozzá, hogy ezt „néhány demagóg küldött javaslatá­ra” a közgyűlés szavazta meg. Ezután egy felmérés eredményeit ismertette. Az elöljáróság a vidéki hitközségeknek kérdőíveket küldött ki, amelyben mű­ködésük részleteit tudakolták. A 28 hit­községből hét küldte vissza a válaszo­kat – a legnagyobb hitközségek nem voltak köztük. Ezután a válaszokból ol­vasott föl részleteket. A salgótarjáni gyülekezetben 16 férfi található, köz­tük a házasemberek – három kivételé­vel – vegyes házasságban élnek. Hód­mezővásárhelyen 14 milliós beruházás eredményeképpen a közösség fölavat­ta új vallási intézményét, ám a közös­ség nagysága nem teszi lehetővé a rendszeres imádkozást. Markovics Zsolt szegedi főrabbivá történő kineve­zése talán javít a helyzetükön. Zalae­gerszegen 1995-ben 25 fő alapította meg a hitközséget, de ők is csak a nagy ünnepeket tartják meg. Vácon a közösségnek nincs állandó épülete, gondjaik megoldásához központi segít­ségre tartanak igényt.

Végezetül rosszkedvűen jegyezte meg: nagy pofon volt a hitközség szá­mára, amikor a nemrég végzett két fia­tal rabbi sajátos szemlélete miatt nem került sor az avatásukra, és ők nem is dolgoznak a közösségben. Vajon levon­tuk-e ebből a konzekvenciákat? – tette föl a kérdést. (Róna Aser és Rónai Ádám István föl nem avatásáról és en­nek hátteréről a Szombat 2000. októ­beri száma tudósított.)

Lengyel Lajos zalaegerszegi küldött a közösségéről szóló rövid megjegyzés­re tízperces hozzászólásban válaszolt. Egyebek közt megjegyezte, hogy váro­sukban mindössze négy olyan férfi van, aki a hagyomány szerint fölvétetett Áb­rahám szövetségébe, így imádkozni sem tudnának, ha a szabályokhoz szi­gorúan ragaszkodnának. Fölpanaszol­ta, hogy rabbit évente egyszer látnak, a mártírünnepségen, aki a szertartás után néha még ebédre sem marad ott.

Amikor tavaly levelet írtak a vidéki hitközségeknek, kérvén, tudassák, mi­kor lenne szükségük rabbira, egyetlen választ sem kaptak – felelte erre Schweitzer József országos főrabbi, akinek személye meghatározta a hátra­lévő egy órát. Ha egy vidéki közösség rabbit vagy kántort kért, ő mindig kül­dött – hangsúlyozta. „Álljon föl, aki le­velet irt, és nem kapott rá választ!” – szólt szemrehányóan a közösséghez.

Tanári pályájának egyik legnagyobb csalódása volt a két föl nem avatott fia­talember – utalt vissza ezután Heisler András szavaira.

Schweitzer József ezután fontos be­jelentést tett: előrehaladott kora miatt december 31-én lemond az országos főrabbi tisztéről. Híveinek kérésére azonban továbbra is ellátja a rabbiteendőket a Rabbiképző Intézet templo­mában. Javasolja viszont – ezt talán biztatásul szánta a távozása miatt bána­tos híveknek – egy zsidó szentírás-tudományi és hebraisztikai társaság megala­pítását, mely Büchler Sándor, 1944-ben mártírhalált halt tudós rabbi nevét viselné. Ez ügyben már beszélt is a legfőbb tudományos tekintélyekkel – tudatta Schweitzer József.

Az elnök a lemondásról megszavaz­tatta a közgyűlést. („Ez a rabbikar dol­ga!” – szólt közbe Schönberger And­rás pécsi főrabbi.) A jelenlévők a le­mondást 35 igen, 12 nem és 11 tartózkodás mellett tudomásul vették. Ez­után vita alakult ki: kell-e ilyesmiről egyáltalán szavazni?

„És mi a helyzet a Rabbiképző temp­lomával?” – kérdezte nyomatékkal Schweitzer professzor, aki láthatólag az iránta nagy tisztelettel viseltető közgyű­lés jóváhagyását kívánta további rabbinikus működéséhez. (Az íratlan hagyo­mány szerint az intézet templomában a mindenkori igazgató a rabbi. Az igazga­tói – illetve az egyetemi fokozat meg­adása óta: rektori – tisztet jelenleg Schőner Alfréd látja el.) „Ez a rabbikar dolga” – válaszolta az elnök, igyekez­vén elejét venni a további közfelkiáltásos szavazásoknak. Hozzátette még, hogy a tudományos társaság sem a köz­gyűlés ügye, kérte a professzort, hogy e kérdésben a Zsidó Egyetem illetékesei­vel vegye föl a kapcsolatot. Schweitzer professzor igen rossz néven vette, hogy a mindenben mögötte álló közgyűlés helyett Schőner Alfrédhoz irányították. Megjegyezte, hogy ő nincs az egyetem­nek alárendelve, majd hangosan kér­dezte Schőner Alfrédot: vajon ez a tár­saság akadályozza-e az egyetemet bár­miben is?

Az ekképp szólásra kényszerített rek­tor nyugalommal és eleganciával üdvö­zölt minden megjelentet. Először a vi­déki rabbihiányról szólt, megjegyez­vén, hogy természetesen mindenhová küldenek rabbit, ahol csak kérik. A Jó­zsef körúti templom rabbisága problematikus ügy” – tért át a lényegi kérdés­re, leszögezve, hogy ő ezzel a döntés­sel nem ért egyet. Ha azonban Schwei­tzer professzor, aki neki mestere és ta­nítója, ehhez ragaszkodik, akkor ő ter­mészetesen beleegyezik. Röviden vá­zolta azokat az oktatási problémákat, amelyek abból adódnak, hogy ő igazga­tóként nem rendelkezik a Rabbiképző zsinagógája és díszterme fölött. Ami pedig a tudományos társaságot illeti, e tiszteletre méltó kezdeményezés a rek­tori tanácsra tartozik – zárta szavait Schőner Alfréd. Mondandója Schwei­tzer József ismételt nemtetszését vál­totta ki, aki alighanem elismerést és szabad kezet, nem pedig száraz adminisztratív útmutatást várt. „nyilatkoz­zon, akinek útjában áll egy tudomá­nyos társaság, amely egy tudós mártír rabbi nevét viseli!” – szólt a hallgató­sághoz és Schőner Alfrédhoz több íz­ben. Válaszul több hozzászóló méltatta Schweitzer professzor munkásságát, és hangsúlyozta, hogy a visszavonulás ün­nepélyes pillanatát nem kell összeke­verni adminisztratív ügyek megbeszélé­sével. Az érintett ezután búcsúzóul feli­dézte pályafutásának néhány emléke­zetes eseményét, amit a közönség lel­kes tapssal honorált.

Ezután a megüresedett elöljárói tiszt­ségbe kellett volna új személyt válasz­tani. Hosszas ügyrendi vita után kide­rült, hogy a közgyűlés már nem szava­zóképes. Majd ismét Pollák Jenő lépett a mikrofonhoz, és állásfoglalást olva­sott föl, miként válaszoljon a magyar zsidóság a közelgő népszámlálás val­lást és nemzetiséget firtató kérdéséire. A javaslat szerint nemzetiségként zsidó avagy zsidó és magyar kategória a java­solt, vallásként pedig a zsidó. „Legyünk büszkék arra, hogy zsidók vagyunk!” – buzdította a közgyűlést, hozzátéve, hogy aki rosszhiszeműen listát akar csi­nálni a zsidóságról, az ezt már úgyis megtette.

Heisler András alelnök viszont közöl­te, hogy az előtte szóló szavait nem le­het hivatalos állásfoglalásnak tekinteni, mivel a Mazsihisz e kérdésben nem ho­zott döntést. Nem az a kérdés, hogy mi vállaljuk-e, hogy zsidók vagyunk – foly­tatta -, hanem az, hogy a magyar zsidó­ság kívánja-e megszámoltatni magát. Deutsch Gábor egyértelműnek vélte, hogy a vallási kategóriában csak zsidó lehet a válasz, a nemzetiségi kategóriát viszont bonyolultabb ügynek nevezte, amelyben nem szükséges közösségileg állást foglalni.

A közgyűlés Lőwy Tamás záró imájá­val ért véget.

(g.j.)