Legnagyobb ellenségünk, a szociális demagógia
A MAGYAR ZSIDÓSÁG nem tudott s nem tud olyan „bűnöket” elkövetni a ténylegesen vagy látszatra befogadó nemzet ellen, amelyek annyira hatásosan hívnák életre az antiszemitizmust, mint a szociális demagógia. E métely ellen minden erőnkkel küzdeni kell!
A „zsidókérdés”, az antiszemitizmus a nagy magyar nemzeti elfojtások körébe tartozott az elmúlt négy évtizedben. Természetes, hogy az elfojtások felszínre tornak, a gyógyításiam, gyógyulatlan fekélyek felfakadnak, ha az egyén, a társadalom a demokratikus öngyógyítás útjára lép. A diktatúrát követő demokrácia sokkterápiája szinte elkerülhetetlenül – az adott népesség politikai, s egyéb kultúrájától függően! – görcsöket, rángásokat, kómás besüppedettségeket, s a kábult ébredés rángásait, csapkodásait okozza. Csak reménykedhetünk abban, hogy aztán gyógyultabban megnyugszik a nemzettest.
A görcsök, rángások mindig bejáratott útvonalaikat keresik. A magyar történelemiben az ön- és közpusztító csapkodásnak jól megszokott íve az antiszemitizmus. Ezt már a legelső csapásoknál is érzékelhettük. A feldolgozatlanság azonnal a demokratikus átalakulás hordalékaként partra veti a „zsidó bűnöket”, 1919-től 1945-ön át 1990-ig. A hordalék, a szenny összetétele ismerős, benne éppúgy rétegződik a „zsidó hatalmi törekvés”, mint a „szakmák kisajátítása” vagy a „magyar érdekek semmibevétele” stb. E kérdésekről – persze nem ezen a szinten, s nem csőcselék színvonalú képviselőikkel – lehetne s kellene vitát folytatni, akár még azon az áron is, hogy nem érdemes. Az intellektuális (?) antiszemitizmus talán csökkenthető az értelmes kibeszélések, a politikai kultúra javulása, a demokrácia kiterebélyesedése útján. A „népi antiszemitizmussal” – sima előítéletességgel – pedig mi nem tudunk semmit kezdeni.
Ami ellen igazán küzdhetünk, az a szociális demagógia. Ez ugyanis önmagában a „meg nem gondolt gondolat”, amely a társadalomban a patkánykórt terjeszti. Hatalmukat őrző régi gengszterek, hatalomra most törő új próféták meggondolatlan gondolatokat kiáltoznak, amelyek csak a kedélyek felkorbácsolására alkalmasaik, mintegy hívójelei a bűnbakképzésnek, a cigány-, a román-, a zsidóellenességnek stb. Árstopot mond az egyik, amely bizony tetszetős, népszerű javaslat; hogy ez rögtöni hiányhoz, sorálláshoz, pazarló felhalmozáshoz, a későbbiekben milliárdokat jelentő árugráshoz vezethet, kit érdekel ez a szociális demagógok közül?! Keveseket is alig. Megint mások erőteljes béremelésről papainak; a tömeg ujjong – miért ne tenné, hiszen mindenképpen ez a pillanatnyi érdeke -, s az igehirdetők hallgatnák az inflációs spirálról, az árindex ugrásáról, a szegények további elnyomorodásáról, a szociális háló ellehetetlenüléséről, s így tovább. A szociális demagógia csak a kedélyeket képes felkorbácsolni, s még mélyebbre húzni a fölemelkedésben bízó nemzetet. Vállal minden károkozást a népszerűségben való pillanatnyi fürdőzés s a hatalom megőrzésének, megragadásának bűvöletében. Az érzelmi felfűtés pedig nem a legjobb gyógyír sem a demokráciára találásban, sem egy gazdaság, egy társadalom józan, szakszerű, higgadt jobbításában.
A kedélyeiben felkorbácsolt tömeg – vagy annak kevéske felbőszült része – „igaza tudatában” azután nép-nemzeti mélylelkéből azonnal bevált görcseit hívja elő, az MTV elé megy vagy bármely más helyszínre, ami a tüntetéshez közel esik, s ,,zsidótlanítani’’ akarja a területet. A szociális demagógok pedig, mint akik jól végezték dolgukat, autójukba szállnak, s magára hagyják a szociális demagógiájukkal becsapott, attól hangulatilag felszított tömeget. Pedig mindenki tudhatná az örök igazságot: nem az utcára vinni nehéz az embereket, hanem onnan – értelmesen – visszahívni!
Ezért kell küzdenünk – kisebb- nagyobb reménnyel – a szociális demagógia ellen. (Hogy ez mennyire életveszélyes, azt megtanulhattuk a történelemből, a hitlerizmusból.) Vitatkozni kell – s természetesen nem kizárólag a zsidóságnak, a magyar értelmiség, szakértelmiség minden tagjának – a meg nem gondolt gondolatokkal, az ön- és közbecsapásokkal, a hazugságokkal, az önnépszerűsítő hülyeségekkel, a hangulatjátékokkal, mert ezzel nemcsak az antiszemitizmus dühkitöréseinek kisebbítésére nyílhat lehetőség, hanem az egész magyar társadalom felemelkedésére is. S ez nemkülönben az egész magyarság, a magyar zsidóság érdeke.
Fóti Péter
Címkék:1990-04