Le Pen városatyái

1995 szeptemberében Dél-Franciaország (a jobboldal hagyományos fellegvá­ra) három városában választottak a szél­sőjobboldali Nemzeti Front színeiben in­duló polgármestert. Toulon, Marignan és Orange városainak zsidó közösségei ri­adtan reagáltak a politikai fordulatra – csakúgy, mint a hagyományos politika pártok, melyek ekkor szenvedtek el­őször vereséget egy kívülállótól.

Az azóta eltelt esztendő során az FN szimpatizánsainak tábora tovább növe­kedett, ami a következő kijelentésre in­dította a Zsidó Diákok Franciaországi Szövetségének elnökét, Yariv Abehserát: „Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az FN elleni harcunk teljes csődöt mondott.” A szövetség már hónapokkal korábban leállította nyilvános beszélge­téseit, melyeken az FN elleni egységfron­tot szorgalmazták – a beszélgetésekre csak azok jöttek el, akik amúgy is e gon­dolat hívei voltak, viszont politikai akci­ókat nem sikerült gerjeszteniük.

A zsidó közösségen belül is vita tá­madt a követendő stratégiát illetően. Jean Kahn. a Consistoire Central (a vallá­si ügyekben illetékes testület) elöljárója sürgette, hogy a parlamenti pártok töm­örüljenek egy „Republikánus Frontban”, így fejezvén ki szembenállásukat Le Pen Nemzeti Frontjával. Henri Hajdenberg, a CRIF (a francia zsidóság politikai érdek-képviseleti szerve) elnöke viszont úgy véli, hogy ez a lépés éppen a szélső- jobboldali vezér malmára hajtaná a vi­zet, aki úgy reklámozza magát, mint a valódi alternatívát az egy húron pendülő korrupt parlamenti pártokkal szemben.

Toulonban a város négyezer fős zsidó közössége úgy döntött, hogy nem állnak szóba a szélsőjobboldali polgármester­rel, Marie Le Chevalier-vel. „Nem akarunk vele beszélni, nem akarunk tőle semmit” – jelentette ki Yves Haddad. a helyi zsidóság vezetője. így még azt a pénzt sem fogadják el, amely közösségi intézményeik fönntartására mindig is járt a városi önkormányzattól. Az elmúlt évben a polgármester vezette azt a meg­emlékezést, amelyet az 1942. júliusi razziák során összefogdosott és haláltá­borba küldött zsidók emlékére rendez­tek. A ceremónián zsidó diákok egy cso­portja is részt vett, ám amikor a város el­öljárója feléjük közeledett, hogy kezet szorítson velük, hátat fordítottak neki. „Az én nagybátyám Buchenwaldban halt meg, nincs szükségem leckéztetésre senkitől – fakadt ki erre a polgármester.

Súrlódásra adott okot a polgármesteri hivatal szándéka, hogy ellenőrizzék a biztonsági és tűzrendészeti előírásokat a város zsidó intézményeiben. „Mikor aka­dékoskodni kezdtek – mesélte Yves Haddad a londoni Jewish Chronicle tu­dósítójának -, megmondtam az illetékesnek: ha bezáratja a zsinagógát, az egész közösség a városházára megy majd Sábáikor imádkozni, és az egész történetet leadom majd a nagy tévéállo­másoknak. Fölkértem arra is, menjen és ellenőrizze a város katolikus temploma­it is.” Az illetékes végül lezárta az ügyet.

Az egyetlen tartós probléma a temető dolgában mutatkozik: a temetéshez régi szabály szerint minden alkalommal a vá­ros engedélyére van szükség. Mivel sem­milyen kérdésben nem akarnak a municipalitáshoz fordulni, a helyi zsidó vezetők inkább fölkérték közösségük tagjait, hogy ne haljanak meg. „Mostanáig eleget is tet­tek a kérésnek” – summázta a történteket Yves Haddad a brit lap hasábjain.