Látogatóban a magyar zsidó írónál
A kilencvennégy éves Sásdi Sándorral beszélget Vadász Ferenc
Téli szelektől megtépázott, hófoltos kert, a kapu és a kis ház között kétoldalt sorakozó cölöpökön összefonódó száraz ágak zörgése, földszintes apró családi ház a hozzá hasonlók sorában…
A látogatót barátságos vakkan- tásokkal fogadó, fekete szőrű hűséges házőrző a küszöbig kíséri, s feltartóztatja addig, míg gazdája ajtót nyit. A környezet, az évtizedekkel ezelőtt alapított hajlék, távol a főváros zajos forgatagától, Mátyásföldön a László utcában van. Az ötvenedik kötetén dolgozó írót, Sásdi Sándort ez a miliő nemcsak térben, időben is távoli szülőfalujára, gyermekkora színhelyeire, Vargára és Sásdra emlékezteti.
Erről beszél találkozásunk első perceiben, s ha már réges-régi emlékek felelevenítésével kezdjük a társalgást, arra kérem, hadd mondjam el én is vele való ״első találkozásom” történetét.
Mondd – bátorít -, kíváncsi vagyok rá. Ha jól sejtem, az sem a közelmúltban zajlott le.
Bizony nem. Harmincegyben lehetett. Tizenöt éves gyerekként Komáromban két koronáért megvettem a Kék regények-sorozat Nyolc hold föld című kötetét. A Duna túlsó oldalán, Magyarországon, ha jól emlékszem, húsz fillérért árulták. Hermann Endre Nádor utcai boltjában a Masaryk-i köztársaság két évtizedében csaknem minden ״odaáti” könyvet, folyóiratot és újságot könnyűszerrel beszerezhetett az érdeklődő. A kis zsebkönyv borítóján a Sásdi Sándor nevet olvastam.
Megmaradt emlékezetemben a regény sok epizódja. A nyomorgó emberek keserves vergődése, filmbe illő képek az öregek szegényházának lakóiról, amikor egy napon a gidres-gödrös utcán zötyögő bort szállító szekérről legurult és megrepedt hordóból az ital patakokban csurog a kerekek vágta barázdákba, ők pedig rávetik magukat a megmenthető zsákmányra, bögrékkel, lábosokkal meregetik, és mohón isszák a zavaros, sáros italt, ami néhány órára feledteti a szenvedéseiket. A faluban tüdővész pusztít, a gazdacsalád két fia közül beteg az idősebbik, aki már aligha örökli szülei földjét, munkára képtelen. Férfiereje is megtört, tehetetlenül veszi tudomásul, amint szép fiatal asszonyát öccse elszereti tőle, hogy a hozományként szerzett birtok a családé maradjon.
Ez az a könyv, amiről beszélsz – emeli le az 1929-es kiadású kötetet a zsúfolt polcok egyikéről az egyenes tartású, fiatalos mozgású író. – Meglep, hogy hat évtized múltán emlékszel rá – mondja mosolyogva. – Négy kiadást ért meg, drámai változatát a győri színház mutatta be.
Falusi környezetben éltünk szüleimmel a mintegy ötszáz lakosú Vargán, a Pécs melletti szőlőhegyen, roskatag vályogházban. Mi voltunk ott az egyetlen zsidó család. Apámat Tintner Bélának hívták, borkiméréssel foglalkozott. Abból szűkösen telt a megélhetésünkre. Öntött perec volt gyakran az ebédünk. Tudod, mi volt az? A megszáradt perecet, kiflit édesanyám összegyűjtőt- te, zsíron megpirította, s behintette mákkal.
Ez a mákos gubához hasonlíthatott, ami gyerekkoromban nekem is kedvenc ételem volt. Egyébként hogy éltetek?
Egy Reöck nevű őrnagynak és társának, Ékes kapitánynak a falu körül terült el a birtoka. A hozzá tartozó igás udvarban játszottam nap nap után a cselédség, a béresek és napszámosok gyerekeivel, akikkel szerettük egymást, nem volt civódás köztünk. Egyszer aztán odatoppant elénk Bertl intéző, s rám mutatott: Ez mit keres köztetek? Zsidó gyerek itt nem játszhat! – ordította, és elkergetett. Sírva hazaszaladtam, fájt a megszégyenítés, de a pajtásaim ezután is befogadtak.
Én pedig rájuk és a szüleikre, később is csak szeretettel tudtam gondolni.
Amikor apánk már szorgalmas, ügyes emberként valamennyire megszedte magát, beköltöztünk Sásdra. Elemi iskolába ott jártam, felsőkereskedelmi és reálgimnáziumi érettségit is Pécsett szereztem. Jómódunkat ingataggá tette, hogy apám túlságosan jószívű volt, nehéz helyzetbe került ismerősein mindig segíteni akart. Idők során kezességet vállalt, jótállt tizenhét eladósodott emberért. Jó néhányan aztán nem fizették a váltókat a sásdi takarékban. Ezek közé tartozott egy Herman István nevű bérlő is, Pesthy Pálnak, a későbbi igazságügyi miniszternek az unokaöccse. Apám jótállt érte is, ő meg cserbenhagyta, nem fizette vissza a tartozását. Minden baj a mi nyakunkba szakadt…
– A falu, a szegényparaszti élet ismerete, a nehéz sorsú emberek iránti rokonszenv, együttérzés, a kezdetektől mindmáig egész irodalmi munkásságodat áthatotta. Tudom, hogy fiatal íróként személyes ismeretségbe kerültél Babits Mihállyal, Móricz Zsigmonddal, hogy könyveidről kritikát, ismertetést írt Radnóti Miklós, Németh László a Napkeletbe, Török Sophie, Várkonyi Nándor, Sándor Kálmán, Illés Endre a Nyugatba. Harmincban Németh László elismerően írt a Nyolc hold földről. Részletesen ismertette az ormánsági faluban lejátszódott drámát, a birtok megtartásáért vívott könyörtelen küzdelem történetét. Rólad, a szerzőről azt mondta: ״Egyelőre kitűnő ábrázoló, hogy nagy író lesz-e, nem tudjuk.”
Valóban. Hosszan sorolhatnám, hogy kik írtak rólam. Elismerően és bírálón, biztatón és kételkedőn.
A háború után sokat foglakozott munkásságoddal a Csillag, az Irodalmi Újság, az Új Hang, a Kortárs, az Élet és Irodalom, meg a többi folyóirat, heti és napilap.
Akadtak, akik a népi írók közé soroltak. Voltak, akik mint a földnélküli ״egykés” dunántúli szegényparasztság életének ábrázolója, a népiesek útitársa címkével tiszteltek meg, olyan íróként jellemeztek, mint akit sok minden elválaszt az igazi népiektől. Hát persze, hiszen zsidó vagyok. Aki jóllehet, szívvel-lélekkel együttérez a küzdelmes életet élő szegénynemzettel, végül is csak ״kívülről” látja és láttatja azt…
Gyerekkoromtól kezdve éreztem a lappangó és mind nyíltabbá váló antiszemitizmust. Apámat, aki itt- hon halt meg, Sásdon még tisztességgel eltemették. Engem negyvennégyben Dachauba vittek anyámmal és nővéremmel együtt. Őket és csaknem ötven hozzátartozómat, rokonomat megölték. A Fehér kenyér című önéletrajzomban írtam minderről.
Szinte valamennyi művedből kiérződik a tragikus zsidó sorsot megélt ember fájdalma, a mártírokhoz való kötődés megbonthatatlansága. Ezzel együtt az ötvenes években írt műveidben is visszacseng sok-sok gyerekkori emlék és élmény. Döbbenetes együttérzéssel beszélsz a magyar falvak nincstelenjeiről, megszólaltatod azokat, akiket kínzó földéhség gyötör, akiket népbetegségek pusztítanak, s mégis él bennük egy emberibb élet utáni vágy. S ha egyik-másik írásodra, mint minden alkotóéra az eltelt évtizedekben, rá is nyomták bélyegüket az irodalompolitika ״elvárásai”, az igazság mégis az, amit Karinthy Ferenc írt a Magyarok című folyóiratban a Fehér kenyérről és szerzőjéről. ״A jó regény ismérvei mind megtalálhatók a könyvben. Nagyon szép, tiszta nyelven ír, mértéktartó, okos, tárgyilagos, olvasmányos is. Könyvének a címében is kifejezett alapgondolatánál nemesebbet, szebbet képzelni sem lehet: mint köti, mint vonzza vissza a szülőföld azt, akivel egy egész politikai rendszer nem tudta elhitetni a hazugságot, hogy nem magyar, hogy nem ide tartozik.”
Sásdi Sándor a kezdettől mindmáig magyar zsidó írónak vallja magát. 1923-tól két évtizeden át újságíró- szerkesztőként dolgozott a Pécsi Naplónál. Cikket, novellát, elbeszélést, tárcát, riportot százával írt a városi és falusi kisemberekről. Felszólalt az őket sújtó méltánytalanságok ellen, hadakozott értük. Mindaddig, míg nem tették lehetetlenné, hogy szóljon. Addigra már tíz regény is kikerült a keze alól, a Vadludak, a Szívre hulló kő, az Aratástól hóhullásig, az Ősz felé, a Könyörület és a többi. Csaknem negyven követte ezeket, mióta szívében harag és gyűlölet nélkül a halál küszöbéről visszafordulhatott. Élete új szakaszának kezdetén feleségül vette Wiesenberg Wanda gyermek-szakorvost. Boldog házasságuk első éveiben írta Éneklő élet című regényét. Négy éve megözvegyült, azóta egyedül él. Dolgozószobájában, sok más író műveivel együtt ott sorakozik a könyvállványokon valamennyi kötete. Írásai jelentek meg holland, lengyel, francia, német nyelven. Sűrűn jelentek meg novellái, elbeszélései napi- és hetilapokban, folyóiratokban.
A művelődéspolitika irányítói ennek ellenére nem kényeztették el. Igaz 1955-ben József Attila díjat, két alkalommal állami kitüntetést kapott. 1987-ben szülőházát a helyi lakosság képviselői védetté nyilvánították.
Az író néhány éve levelet – üzenetet – küldött földijeinek. ״Ha lehetne újrakezdeni – írta ebben a többi között -, akkor ott, Vargán, abban a vályogházban szeretnék megszületni, amelynek gangján lépegetni tanultam, ahol anyám tárta szét a két karját: Ki fut az én váramba? Ott kezdeném újra, ahol Kulcsár Gyulával, Balog Dénessel, Rab Lajossal, Csizmadia Tónival, Csertán Jancsival együtt rongylabdát rugdostunk, hordóabronccsal karikáztunk, ahol bandába verődve nagypénteki harangok Rómába vándorlásakor jártam a falut, szerszámom pergetve harsonáztam a többiekkel együtt: kerepelünk harmadikat Úrangyalára…”
– Amikor híre ment, hogy Pécsről deportálják a zsidókat, eljött hozzám Vargáról Rab Lajos, és fölajánlotta, hogy elrejt a szőlőhegyen. Nem akartam őt veszélybe sodorni. Csizmadia Antal kenyeret hozott, Varga Ferenc kocsmáros élelemmel segített és jó szívvel voltak irántunk Kulcsár István tanító meg a fia, Gyula is. Ezt sem felejtem el soha – mondja. – Utazásra már nem vállalkozhatok, de levelezési kapcsolatban vagyok az otthoniakkal, köztük Kovács Sándornéval, Sásd gondos és figyelmes polgármesternőjével. Nézd – mutatja -, ezt a kézzel kötött meleg sálat ők küldték nekem. Jólesik, hogy tudják, milyen közelállónak érzem őket magamhoz.
Kötetlen, kellemes beszélgetéssel telt el néhány óra. Ételhordóban meghozták az író szerény ebédjét. Sásdi Sándor délután még dolgozni akart, hogy mielőbb pontot tehessen félszázadik kötetének végére, s elkezdhesse írni az ötvenegyediket, amihez a Szombat szerkesztősége nevében is töretlen alkotókedvet, jó egészséget kívántam neki.
Címkék:1992-03