Látogatás az Anna Frank Gimnáziumban
A 71. tanév
Iskoláink közül az Anna Frank Gimnáziumnak legszomorúbb az aulája. Több márványtábla emlékezik a Budapesti Izraelita Hitközség gimnáziumának mártír diákjaira, tanáraira, e falak között tanult és elpusztult rabbinövendékekre, és arra, hogy 1944-ben a Gestapo itt gyűjtötte össze a zsidó írókat, újságírókat és ügyvédeket, majd innen hurcolta őket Auschwitzba.
A folyosói tablók is nosztalgiát ébresztenek. A régiekből minden évben több is készült, mert amíg a keménygalléros úrfiak A, В és С osztály szerint feszítenek, addig a közelmúlt felvételein csupán négy maturáns árválkodik. Az órák közötti csivitelés azonban elűzi a múlt árnyait, és a feléledés örömteli ténye, hogy ismét benépesedik az iskola.
A kémiai laborban 23 harmadikost zavarok meg:
– Miért ebbe a gimnáziumba jöttetek?
Selmeci Ági: – Szüleim megtartják az ünnepeket. Erre állami suliban nincs mód. Ennél is nyomatékosabb ok, hogy az otthoni nevelés és légkör természetessé tette számomra a zsidó közösséget…
Szeszler Szilvia: – Általánosba Zuglóban jártam. Osztálytársaim ugyan nem, de az iskola más tanulói kikezdték zsidóságomat, megjegyzéseket tettek. Hogy ezeket középiskolásként elkerüljem, ide iratkoztam be…
A harmadikosok kémia tanárnője Orbán Sándorné.
– Ritka alkalom, amikor a tanár felel diákjai előtt, ön miért ebben az iskolában tanít?
– Az állami iskolában engem is másnak tartottak kollégáim. Itt pedig nemcsak a tantermekben, hanem a tanáriban is jó a légkör, azonos pedagógiai elveket vallunk, szoros a kapcsolatunk a szülőkkel. A családias légkört segíti, hogy bár az osztályok létszáma hál’ istennek növekszik, intézményünk így is kicsi…
– Anna Frankról, az iskola névadójáról mit tudtok?
Szekér Kati: – Naplóját többen már az általános iskolában olvasták, itt pedig kötelező olvasmány. Sokan láttuk a róla készült filmet, gimnazistaként az első osztályfőnöki órán róla beszéltünk …
A gyerekek egymás szavába vágva, egymást kiegészítve mondják el, hogy a tanítás után is összetartanak, melyik cionista ifjúsági szervezet tagjai, énekkarukkal hol szerepeltek. Budapesti tinédzserként élnek, mégis arra a kérdésemre, hogy zsidó vallású magyarnak, világpolgárnak vagy magyarországi zsidó nemzetiségűnek tartják-e magukat, a megszólalók leginkább a harmadik kérdésre feleltek igennel. Egyetemi tanulmányaikat néhányan Izraelben szeretnék folytatni. Egyikük már most készül oda. Amilyen örömmel fogadták néhány hónapja a sudár Danes Anitát, olyan szomorúan készülnek búcsúzni tőle. A kislány szüleivel Beregszászról települt át, és rövidesen folytatják útjukat.
A szünetet jelző csengő már az igazgatói szobában ér, ahol hallgatom, hogy Berend Ivánné beszélget egy másodikossal és annak édesanyjával. A kislány most, év közben szeretne átiratkozni. Nem kertel: jelenlegi iskolájában matematikában nem tud lépést tartani társaival. Az igazgatónő és a jelentkező között fesztelen a hangulat. A beszélgetés megegyezéssel zárul. Rám kerül a sor.
– Nem akartam kényes témával kezdeni, a hallottak alapján mégis ez az első kérdésem: azt mondják, sok gyerek azért jár ide, mert itt könnyebb „átcsúszni”. Igaz ez?
– Nem kényes a téma, bár valóságos problémát feszeget. Az iskolák államosításakor nemcsak az Abonyi utcai nagyszerű épületet vették el, hanem a többi egyházi iskolához hasonlóan az itt érettségizők egyetemi felvételének lehetőségét is, pedagógusaink előtt pedig elzárták az érvényesülés útját. Ezért évtizedeken át nálunk olyan pedagógusok dolgoztak, akiknek karrierjüknél fontosabb volt a zsidó gyerekek nevelése, vagy pedig ambícióik hiányoztak. Diáknak is inkább azok jöttek, akiknek elegendő volt az érettségi, s mivel kevesen jelentkeztek, válogatni köztük nem lehetett. Mégsem volt alacsonyabb az oktatás színvonala, mint a többi magyar középiskolában: kevesebben buktak meg, mert a tanárok többet foglalkoztak tanítványaikkal. Az imént nálam járt kislányt is azért veszem fel, mert értelmes, és bízom benne, hogy tanárai, társai hatására szorgalmasabb lesz, bepótolja lemaradását.
– A létszám már 135! Hosszú évtizedek után a 89-90-es tanévben két első osztályt indítottunk, az idei elsősök pedig 35-en vannak. Előreláthatólag ősszel is így lesz, bár az újabb nagy létszám helyiségproblémát okoz.
– Milyen társadalmi környezetből kerülnek ki a gyerekek?
– Értelmiségi, kisiparos, kiskereskedő. Otthonuk általában harmonikus, de mind többen élnek csonka családban.
– Melyek a pedagógiai elveik?
– Alapelvünk, hogy a növendékek alanyai és nem tárgyai az oktatásnak. A tanterv az állami gimnáziumokban is érvényes minisztériumi előírásokat követi, s azokat egészíti ki iskolánk jellege. Ivrit nyelvet oktatunk, a judaizmus című tárgyban pedig megismerik gyerekeink a hagyományokat, a zsidó erkölcsi előírásokat, történelmünket. Megtudják, hogy a történelem, a tudomány, az irodalom, a művészet külföldi és hazai nagyjai közül ki volt zsidó. Szombaton és az ünnepeken kötelező templomba menni. És: tanulóink megszakíthatják itteni tanulmányaikat, hogy azt rövidebb-hosszabb ideig Izraelben folytassák …
– Hányan tanítanak a gimnáziumban?
– Húszan, közülük néhányan szerződéssel. Az utóbbiak alkalmazása teszi lehetővé specialisták bevonását, például azt, hogy az angol beszédgyakorlatokat angol anyanyelvű tanár vezesse. Javul a pedagógusok helyzete, módjuk nyílik kutatásra, tudományos munkára is.
– Honnan kapnak anyagi támogatást?
– Az államtól és a hitközségtől. Az iskola 1989-es felújításához a Joint adta a pénzt. A magyar gimnáziumok között mi már most is a jól felszereltek közé tartozunk, és várhatóan tovább léphetünk előre: több külföldi szervezet ígért további felszerelést.
– Jók a kapcsolataink a másik két zsidó iskolával is. Tapasztalatainkat kicseréljük az ottani kollégákkal. Bízunk abban, hogy mind a három iskola megtelik diákkal, hiszen ez a zsidó közösség megerősödését is jelentené …
Címkék:1991-01