Lakásvadászat — Életkép Izraelből

Lakásvadászat

Hónapok óta kerestünk la­kást. Végre úgy gondoltuk, megvan. A mérete megfele­lő, a kilátás lélegzetelállító. Lealkudtuk az árat annyira, amennyit költeni akartunk rá. Ráadásul Jeruzsá­lem környékén van, ahová azóta aka­rok visszatérni, mióta kilenc éve elő­ször béreltem ott lakást.

Persze az Abu Tor negyed nem min­denkinek a szíve vágya. Az Óvárostól délre fekszik, a Hinnom völgy – azaz a Gyehenna – és a Gonosz Tanács hegye között, a zöldhatár mentén – ez az 1967-os határ, ami elválasztotta Kelet- és Nyugat-Jeruzsálemet egymástól. Ez a város egyetlen olyan negyede, ahol az arab és zsidó lakosok együtt élnek. Szóval, ha nem tekintjük a városra né­ző körpanorámát, a Sherover-sétányt, a Béke erdőt és a sivatagot – tiszta idő­ben látszik a Holt-tenger és a Jordán fo­lyó is – Abu Tor még így is többet nyújt az érte kifizetett pénzért, mint a „kívá­natosabb” területek néhány száz mé­terrel nyugatra.

A gondolat, hogy jeruzsálemi arabok­kal kell osztoznom az utcán, nem ré­miszt – épp ellenkezőleg, vonz. Az évek múlásával Abu Tor a békés együttélés modelljévé vált, bár az Intifáda idején az autógyújtogatások problémát okoz­tak. Sajnos az autólopások Abu Torban is mindennaposak ugyanúgy, mint az egész város területén – mindenesetre a mi lakásunk zárható garázzsal van fel­szerelve.

December másodikán a dolgok kezd­tek rosszra fordulni. Arra a hírre ébred­tünk, hogy egyik arab szomszédunkat, Musza Nacsét egy álarcos támadó haj­nali ötkor leszúrta a háza előtti járdán, pont a zöldvonalon. Nacse éppen mun­kába indult a városi közegészségügyi hivatalba. A helyszínen talált bizonyíté­kok arra utaltak, hogy ezt a merényletet is ugyanaz a tettes követte el, mint aki korábban már hat másik arabot is meg­késelt a Mea Searimban.

Mint újságíró és mint szomszéd ellá­togattam a Naomi utcai gyászolókhoz a temetést követő napon. Egy nagy kék napernyőt és néhány sor műanyag szé­ket raktak ki a látogatók számára, meg­jelölve a vérfoltos helyet, ahol Nacsét leszúrták. A mártírnak tekintett férfi tiszteletére hevenyészett emlékművet emeltek, ami olajfa- és pálmaágakból, egy véres törülközőből, egy fejkendő­ből és egy palesztin zászlóból állt.

Kis poharakban kávét szolgáltak fel az odaérkező részvétnyilvánítóknak, közben egy magnóból a Korán versei recsegtek. A gyászoló asszonyok a ház­ban maradtak.

A rendőrség korábban kamerákat helyezett el a Naomi utcában az autó­tolvajok megfigyelésére, de ezek a gyil­kosság napján sajnos nem voltak be­kapcsolva. A Nacse-klán egyik tagja rosszkedvűen mondta el nekem, hogy a kamerák a gyilkosság előtti héten – amikor a rendőrség egy a közúti ellen­őrzésnek ellenszegülő arab lakost akart azonosítani – még tökéletesen működtek.

A következő napokban Abu Tor is­mét felbukkant a hírekben. Egy zsidó autóvezetőt sebesült meg egy eldobott kődarabtól, a másik hírben egy autógu­mit égető tüntető szerepelt. A környék hemzsegett a város békéjét őrző rend­őröktől.

Amikor valamelyik nap férjem és én autóval odaértünk, egy csapat ellensé­ges szándékú diák vett körül minket: „Jahud wala arab?!”(Zsidó vagy arab?) A zárt kocsiablakon keresztül csak annyit mondtam: „Arab” – inkább a ha­zugság, mint a kőzápor.

Mondanom sem kell, a lakás elvesz­tette a varázsát. Hirtelen túl kicsinek és túl drágának tűnt a befektetés kockáza­tához képest. Még a kilátás is vesztett a vonzerejéből. Szerencsére nem írtunk alá semmilyen szerződést, egyszerűen visszaléptünk.

Ott voltunk, ahonnan indultunk. Furcsamód, amikor lakásvadászatra indulok, gondolatban mindig vissza­térek Abu Torba. Még mindig remény­kedem benne, hogy – majd egyszer – ott veszünk lakást.

Isabell Kershner

The Jerusalem Report

Fordította: Rajki András