Lábjegyzetek nélkül – hevenyészett sorok a 6O éves Nádas Péterről

Én Berlint, pontosab­ban Kelet-Berlint az Emlé­kiratok könyvéből ismer­tem meg. Amikor néhány hónappal ezelőtt – éle­temben először – ott jár­tam, irodalmi emlékek alapján fedeztem fel a vá­rost. És habár a valóság mindig más, azt hogy mi­lyen egy régi berlini utca­részlet vagy lépcsőház, én mégis Nádas könyvé­ből tudom, úgy maradt meg bennem, ahogy ő ott leírja, az lett számomra az igazi valóság.

*

„Leírás” a sokatmondó címe egyik fiatalkori no­vellájának. Amit ő leír – legyen az egy berlini vagy budapesti bérház, egy kül­városi telep, egy csók, egy nemi aktus, vagy éppenséggel egy publicista mun­kássága, vagy a besúgás anatómiája -, abban ott lebeg a teljesség, a kiegészíthetetlenség igénye. A leírás nála egy­szersmind alapos körüljárás, átvilágítás, ízekre bontás. De a minuciózus részle­tezés mögött mégsem azt érezzük, hogy az író mindent megvilágít, megmagya­ráz, megértet. (Van, ahol nem részletez. Drámáiban például mindent a sejtetés, az elhallgatás expresszivitására épít.) És a stílus emelkedettsége, olimposzi de­rűje és nyugalma végül mégsem nyugal­mat áraszt, inkább bizonytalanságot, zaklatottságot. A többértelműséget lé­nyegre törő okfejtések, levezetések, szembesítések tömkelegé hitelesíti. „Egyszerű” és „bonyolult” szinte felcse­rélhető jelzők írói szótárában.

*

Nádas Péter introspektív alkat. Az el­ső szám első személyben jelentkező el­beszélő hangban bízik még leginkább. Amit én tudok, az vonható legkevésbé kétségbe, fejtegeti egyik esszéjében. (Ilyen tekintetben váltást jelez készülő regénye, a Párhuzamos történetek, hi­szen ez már nem én-regény.) Az önvizs­gálat nála nemegyszer önfaggatás is, és marcangoló önvád. Egy amerikai tiszte­lője „Szegény, szegény Sascha Andersonunk” című híres esszéjét elsősorban „erkölcsi je m’accuse”–nek tekinti. Ha ez valóban így volna, akkor abban nyilván szerepe van zsidóságának és kereszténységének is. Épp ezért nehéz elfogadni azt a kritikai megállapítást, miszerint művészete hűvös, távolságtartó, túl fegyelmezett. A francia neoklasszikus drámák hűvössége és fegyel­mezettsége ez, ahol a felszín alatt min­den süt, lobog. Mások szerint hiányzik műveiből a játékosság, az irónia. Való­jában kiérzik minden írói gesztusából, méghozzá a legmélyebb Thomas Mann-i irónia, a sima, arcrándulás nél­küli, amely a hozzá közel álló – és épp ezért rajta is keresztül látó – Thomas Mann-i tartást is gunyorosan szemléli. Az Emlékiratokban a lehető legfino­mabb stílusparódiát nyújtja azzal, hogy egy egész kicsit megpöccinti a méltó­ságteljesen hömpölygő, Mannra is emlékeztető prózát – például három jelző mellé odabiggyeszt egy negyediket.

*

Mint fordító, mindig is úgy éreztem, hogy Nádas – habár (enyhén szólva) nem könnyű őt fordítani – nagyon is for­dítható író. Nyelvileg, szellemileg egya­ránt. Tehát áttehetők műveinek azon mozzanatai is, amelyekben – magyar íróként – legintimebb, legkínosabb kö­zös dolgainkat tárgyalja, Nádas-művek egész sora bizonyítja, hogy egy kultúra, egy történelmi múlt legkülönösebbnek, legsajátosabbnak hitt neuralgikus pont­jai, traumái is, igenis áthelyezhetők egy másik kultúra és nyelv összefüggésrendszerébe. Méghozzá lábjegyzetek nélkül. Egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, magyar író csakis egy mindenki számára ismerős, „nagy témával” „robbanhat be” a világi­rodalmi köztudatba, Nádas Péter úgy magyar és európai, hogy írásaiban a he­lyi élmény és környezet a legtermésze­tesebb módon – illetve a nádasi szelle­mi nyitottság és a részletek részleteibe elmélyülő nádasi stílus jóvoltából – vá­lik egy szélesebb világ szerves részévé.

*

Nádas jól korosodó fajta. Megőrizte fiús vonásait, alakját, írói hangja, hang­minősége, ha műről műre, sőt néha egyazon munkán belül változik is, kö­vetkezetes maradt. Korai elbeszéléseit én ma is meghökkentően érettnek ér­zem. Mintha csakugyan teljes fegyver­zetben lépett volna a nyilvánosság elé húszéves korában, negyven évvel ké­sőbb sem tűnik idősnek. (Ebben is Mannhoz hasonlítható, aki hetvenes éveiben egy fiatalkori novelláját, a „Fe­lix Krullt” bővítette regénnyé, és szinte ütemkihagyás nélkül ott folytatta, ahol 50 évvel korábban abbahagyta.) A leg­újabb Nádas-regény eddig közzétett, le­nyűgöző részleteiben fölsejlik már a mű nagysága, bár az egész egyelőre körvonalazhatatlan. Mint ahogy annak idején nehéz volt számomra felmérni – a részletközlések alapján – az Emlékira­tok könyvének igazi jelentőségét. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a Párhuza­mos történetek új kiindulópont Nádas Péter pályáján – és persze folytatás is. Mondhatnánk úgy is, hogy egy kortalan mester pályakezdő munkája.

Sanders Iván