Közmagyar Kozmoszgyúró babilóniai kalendáriuma

Közmagyar Kozmoszgyúró babilóniai kalendáriuma

JANUÁR

Alef /Ökör (1-es) A betű Bak (fényoldal)

Az ökör. Az első betű. Nyakán kereszt­ben: iga. Ezt ábrázolja az ékírásos betű-kép-szó. Micsoda iga? A tan igája. Ezt az igát jelképezi a király fején a súlyos korona. A szerénység koronája ez, az önző célokról való lemondás koronája. Idegesítő a „szerénység” kifejezés, a lemondást juttatja eszembe, pedig egy­szerű: érdemes törekedni arra, hogy még a kiváló képességekkel rendel­kező ember is átlagos egy téren – egy­szer jól, egyszer rosszul oldja meg ügyeit. A problémamegoldás területén mindannyian átlagosak vagyunk. Hol jól, hol rosszul oldjuk meg ügyeinket.

Az ökör a kezdőkör. Kincset is je­lent. Mint a magyar „marha” szó.

Azért fontos az átlagosság, hogy ne érezzük magunkat elszigeteltnek, ab­normálisnak, s ne higgyük, a különle­gességünk miatti kitűnés megment min­ket felelősségünktől, vagy hogy érté­künk, amely abszolút végtelen, hisz csillagporból és DNS-ből vagyunk, mint a többi lény, függ a jó és rossz tu­lajdonságainktól. Isten szemében, mondják a zsidó bölcsek, minden em­ber végtelenül értékes. Csodalények va­gyunk. Kincsek. Mint az ökör. Hogyan függ össze a szerénységre való felhívás (az átlagosság) azzal, hogy „Ábrahám fiai”, „Dávid fiai”, vagy „Mohamed utódai” vagyunk, esetleg „Buddha örö­kösei” ugyanakkor? Mint Eckhardt mester mondja a XIII. században: „Dá­vid király leányának minden ékessége belülről való.” (Zsolt 45,14)

Ha kiegyensúlyozott életre törek­szünk, a külső bajok ellen csak a fegye­lemből születő öntiszteletre támaszkod­hatunk. Ajánlatos első lépésként elfo­gadni, hogy „az van, ami van”. Nem vé­letlen, hogy „Vagyok, Aki Vagyok”- nak nevezi magát az Örökkévaló. Aki harag és sértődöttség nélkül képes elfo­gadni élete adottságait, biztos nyerő le­het. Érdekes, hogy a Brahman is maga a Lét. A Dharma meg azt jelenti, „fenntar­tani”. Vagy itt van Ámon-Ré egyiptomi himnusza az i. e. XV. századból: „A lé­tezők létrehozója, a lények alkotója, Nagykirály és az istenek feje, magasz­taljuk akaratodat, ahogy megalkottál bennünket, mi belőled készíttettünk, aki szültél minket, magasztalunk téged, a bennünk lévő ragyogásodért…” A ha­ragmentes élethez makacs fegyelemre is szükség van, az ökör makacs leigázottságára. Ez a legnagyobb kincs. Hogy ne az ego diktáljon… Állítólag csak két- három éves korunkban ellenállhatatlan a harag reflexe, amikor még önmagunkat képzeljük mindenhatónak, teremtőnek. Felnőttkorban nem bosszankodhatsz minden apróságon, meg kell tanulni vál­lat vonni… És nem szabad apróságok­ból – üldözéses módon – katasztrofális következtetéseket levonni.

A vadökör, a reém, nagyon erős és szilaj, mindenki fél tőle. Olyan hatal­mas volt, hogy Dávid király gyerek­korában a juhait felhajtotta egy emel­kedőre — s kiderült, hogy nem domb volt, hanem a reém. Akkor azt mond­ta: „Ha innen megmenekülök, olyan magas templomot építek, mint ennek a reémnek a szarvai.” Sok nemzedék­kel később, Dávid egy utóda, Rabba bar bar Chana (i. sz. 250-ben), a híres utazó látott egy reémborjút. Noha még csak egynapos volt, magassága meg­haladta a Tábor hegyét, és nyaka kerü­lete három mérföldet tett ki. „A Jordán medrébe hullajtott trágyájától kiáradt a folyó.” Bar Chana leírta, hogy a re­ém látásával egy időben hallotta az Úr hangját is, aki „megesküdött, száműzi a népét”, s különös látomásai sze­rénnyé is tették bar Chanát, mert nem szólt egy szót sem, amikor a többi bölcs látomására csak annyit mondott: „Minden bar Chana mafla!”

Krisnát halljuk:„Az A betű a betűk kö­zött, a négyarcú teremtő s az örök idő.” És idézek egy Réhez intézett bánati­mát is (az i. e. XIV. századból): „Egész nap a szám után megyek, ahogy az ökör megy a fű után, s este olyan vagyok, aki­hez eljön hűsítő kegyelmed..

JANUÁR II. fele (holdtölte után)

(SVÁT)

HÁZ (Bét) (2-es) Bak (árnyoldal)

„A Ház, a 2-es: a házi béke bölcsessége – a tudás hatalma.” Ez a második babi­lóniai eredetű ékírásos jel, amelyet a hé­berek (az ivrik, az átmenők, a túlnaniak) használnak. A világnagyságú Ős Em­ber, az Adam Kadmón a fejénél hordja ezt a jelet, s ezzel a bölcsek azt akarták kifejezni, hogy az ész vezessen minden­ben minket, ne az érzelmek. Az észt pe­dig a Teremtő, a nagyobb erő, ne az ego vezesse. Az eszed tokja. Az észház. Ahogy Mózes mondja: „Ne kövesd a szemed és a szíved!” Ezt naponta két­szer elmondják, reggel és este az imá­ban. A dávidházi Hillél mondta az első században Jeruzsálemben: „Fogadj min­den embert kedves arccal.” Rokona és utóda, a harmadik századi Ráv (Babi­lonban) úgy fogalmazott: „Légy nyájas mindenkihez… A rossz nyelv (lason hara) a legnagyobb bűn, hiszen a nemi té­velygést, a bálványimádást és a véron­tást csak sokkal kevesebben követik el.” A Bhagavad-Gita írja: „Nem volt oly idő, melyben én, te, vagy bármelyik ve­zér, nem lettünk volna, és nem lesz, mely létünk megszüntetheti…” Az biztos, hogy ha megtettük az első lépést, s elfo­gadtuk, hogy szilaj ökörként rugódozik a rossz ösztön bennünk, itt az ideje, hogy a harag csökkentése érdekében csökkent­sük mások és magunk szüntelen korholását, a korholizmust. Ennek szükségessé­gét pedig legjobb ésszel belátni, megérte­ni. Próbáljuk ki egy óráig, egy napig, egy hétig, hogy nem győzünk meg senkit a családban a magunk igazáról (akkor sem, ha tényleg igazunk van). Maimonidész azt mondta a XI. században, hogy ha rossz szokást fedezünk fel magunkban, egy időre induljunk el az „ellentétes irányba”, s később így megtaláljuk az arany középutat… A hatodik századi Buddha, Jeremiás kortársa azt mondta: „Mindenki rettegi a kínt, mindenki féli a halált, ismerd fel a másikban önmagad, és ne kínozz, ne ölj!” Sok szülő azt gon­dolja, hogy a gyereket folyamatosan bán­tani, kritizálni, fenyegetni kell, másképp veszélybe kerülhet és nem „javul meg”. Csakhogy a kisgyerek számára a kritika nem érződik szeretetnek, s elveszti az ön­becsülés képességét. Mózes azt mondja (II. 25,17): „Egymást azért meg ne csal­játok, hanem félj a te I-tenedtől!” – s a bölcsek szerint ez intés a „szóval való hántásra” utal. Ezért mondja Ábrahám­nak: „Menj el apád házából, szülőföl­dedről…” (M. I. 12,1) Bizony, baj, ha a szülők azt gondolják, aggodalmaskodó korholgatásuk „azonos” a szeretettel, s még nagyobb baj, ha behódolásra kény­szerítik gyerekeiket. Pedig a szülőket akkor tiszteljük, ha megvalósítjuk önma­gunkat. .. Sok szülő azt hiszi, a korholó szó úgyis lepereg, nincs hatalma, pedig olyan a fejünk, mint egy hordó, vagy egy üres tartóedény, benne visszhangzik min­den, amit kiskorunkban hallunk („te kis majom”, „kis butám”).

Még a „sivatagi homokviharba ke­rült karaván imáját is lejegyeztem: „Állt egy magasra épített ház, s a világ szétrombolta, szétmorzsolta a kőpillé­reket. Kegyelmezz, élő isten, oltal­mazz a sírtól, a bosszú angyalától és a kövek súlyától…” A régi dávidházi bölcsek szavait visszhangozva, eset­leg kívülről megtanulva, legalább arra az időre megszabadulunk egónk ösz­tökélésétől. Fontos, hogy ne enged­jünk a gyerekkorban belénk épült ön­lebecsülő iránynak, s felépítsünk egy új gondolati házat. A második babilo­ni jel erre utal…