Közmagyar Kozmoszgyúró – Babiloni kalendáriuma

A héber betűk a babiloni ékírásból erednek. A kabbala minden héber betűt jelképként kezel. A betűk legendakörök és csillagjegyek. Mindegyik jelentését sok bibliai és egyéb klasszikus idézettel kiegészítve érthetjük meg. Ha kicsit összehúzzuk a szemünket, mindenhol felfedezhetünk ilyen szimbólumokat. Minden két hétben egy-egy jel uralkodik. Az alábbiakban az április hónapban uralkodó jelek értelmezése következik Kozmoszgyúró tollából.

Figyelj, mit jelent a „tet” betű. Agyagot.

Hogy nem volt bátorságom újra és újra átgyúrni magam, visszhangozni öndicsérő mantráimat, jelszavaimat, imáimat… Milyen hátránya lehet ab­ból az embernek, ha utánanéz, és látja, hogy azt írták őseink: „Reményke­dünk, örök Istenünk, hogy hamarosan meglátjuk, hogy minden hús és vér a Nevedet említi, hogy a világ gonoszai feléd fordulnak, és felfogják a világ összes lakói, hogy Előtted kell megha­jolnia minden térdnek. Rád kell es­küdniük minden nyelven…”

Salamon a Példabeszédek könyvé­ben vázolja, mi jellemzi a kiegyensú­lyozatlan, korholista, érzelmileg függő embert.

Először is az önfegyelem hiánya. „Az Úrnak félelme feje a bölcsesség­nek: a bölcsességet és az erkölcsi taní­tást a bolondok megutálják.” (1,7) Az­után jön másodiknak a vitatkozókedv.

„Szereti a gonoszt, szereti a háborúsá­got: aki magasbítja kapuját, romlást keres.” (17,19) Ellenkeznek folyton, ez a harmadik. „Akik elhagyják az igazság útját, hogy járjanak a sötétség­nek útjain. Akik örülnek gonoszt cse­lekedvén, vigadnak a gonosz álnoksá­gokon. Akiknek ösvényeik görbék, és akik az ő útjaikban gonoszok.” (2,13-15) A negyedik: negatívak. „Az elfordult szívű ember nem nyerhet jót.” (17,20) Az ötödik a megértés hiá­nya: „Nem gyönyörködik a bolond az értelemben.” (18,2) A hatodik: ellen­séges és merev: „Megkeményíti az is­tentelen ember az ő orcáját…” (21,29) A legtöbb ilyen tulajdonság a szándéktalanul okozott gyerekkori sértések, elkerülhetetlen csalódások visszhangja. A szülők egy része nem veszi észre, hogy az erőszak, az agyagba taposás fi­nom formáit alkalmazza csupa szeretetből. Vágyott ételektől megfosztás, nem kívánt étel kényszerítése, szobába bezárás, érdeklődési témái lekicsinylé­se, kíváncsiság akadályozása vélt veszélyek miatt – mindezt sok szülő neve­lési eszköznek tekinti, s végül a szeretet a gyerek tudattalanja számára azonos lesz a kegyetlen viselkedéssel. Ugyan­ilyen ártalmas, ha a gyerek állandó ki­oktatásra lel otthon, vagy nem tisztelik egyéni képességeit, esetleg alkata elle­nében nevelik: „Légy kemény!”, „Ne légy olyan, mint egy kislány!” – pedig ez nem csökkenti az érzékenységet, alá­ássa viszont a bizalmat, túl aktívvá vagy visszahúzódóvá tesz, dührohamo­kat okoz. Ha a szülők feszülten, dühö­sen, tiszteletlenül, megvetően beszél­nek egymással, a gyerek szorongani kezd, s a bizalmatlansága miatt nehezen talál társat később is. Akár túl merev szabályokat követ egy szülő, akár túl engedékeny s mindent ráhagy a gyerek­re, hibásan jár el. A gyerek reakciói: „Igazuk van, rossz vagyok, hogy is sze­rethetnének…” „Mindent el kell követ­nem, hogy tessek másoknak…” „Azt csinálok, amit akarok – ők nem törőd­nek velem, én sem törődök mások­kal…” „Csak a nagyon sikeresek érdem­lik meg a szeretetet…” A gyerek nem agyagember, aki parancsszavakra mo­zog. Viszont kialakul benne a Szörny Hangja, s később tévútra vezeti.

Én még Homéroszt idézem: „Min­denek Anyját éneklem, Gaiát, a szilár­dat, ő a legősibb, ő táplál mindent a vi­lágon, mit csak az isteni föld tart hátán vagy mit a tenger… adhatod, elveheted (élelmük, ha kívánod), s az a boldog, kit te szívedben méltatsz jóakaratra: van neki mindene bőven.”

De vigyázat, hiszen persze önmagá­ban a „szent élet” is lehet önsanyarga­tó önkínzás. Az agyag az anya, a test fontosságára figyelmeztet: kompro­misszumokat érdemes kötni, s nem elhanyagolni az apró örömöket.

A kéz a „jód”, a tizedikjei – a kézzel fogjuk vissza magunkat. A kéz mutat is. Az önuralom, a türelem titka: mi­előtt ujjal mutatunk valaki másra, léle­gezzünk egy mélyet, és mondjuk azt: mosolygok. Ha megértjük, hogy nem lehetünk mindenhatók, akkor nem fo­gunk haragudni. Mivel gyerekkorunk­ban rászoktunk a korholizmusra, egyik napról a másikra nem tudjuk abba­hagyni. Ha kifelé kevesebbet ítélke­zünk, belül, tudat alatt magunkat bün­tethetjük, minimum beverjük a kezünk, leejtjük a kesztyűt… Ha mégis kicsú­szik egy kritika vagy átok a szánkon, azonnal ellensúlyozzuk valami dicsé­rettel, áldással. A lelki egyensúly felé tett első lépéseink idején félünk, és egyedül érezzük magunkat. Aggódunk, mi lesz, ha feladjuk rossz szokásainkat. Legszívesebben visszamennénk a szo­rongás földjére – babiloni jelekkel mondva: Micrájimba, Egyiptomba. A kézi vezérlés módszerével kell ébernek maradnunk, mert ha valami elromlott bennünk, a javítás csak nagy figyelem­mel lehetséges. Ellenállni a kísértésnek – hogy kialakuljon a bizalom.

Mind hallottuk a történetet Jó­zsefről, akit érzéki kísértések értek (Potifár felesége), de ekkor megjelent neki Jákobnak, apjának keze, felemelt ujjal, és így segíti, biztatja, pont, ami­kor már engedne. Az önlebecsülés ér­zése elől menekülve valami kényezte­tésre vágyunk – ilyenkor segít valami­lyen önértékünk, egyensúlyunk abszo­lút voltára „emlékeztető jel”: egy ün­nepnap a héten, egy „alkalmas” kóser étel, egy előírt ruhadarab, egy láncon lógó kéz a nyakunkban…

De nem lehet egyetlen hatalmas lépés­sel legyőzni a bennünk visszhangzó „go­nosz nyelvet”, a Szörny Hangját. Először vállalni kell a rabszolgaságot, csak akkor lehet megszabadulni. Ha felismerjük, hogy nem az ego szabadít meg, hanem a mindenben közös, mindenben „uralko­dó” kreatív Lét maga, akit a hívok „I-tennek”, is-ténynek (mert van „is” meg nincs „is”, tény az „is”) neveznek. A hin­duizmus szerint is az a cél, hogy a hányt-vetett tudatállapotból az egyhegyűség ál­lapotába jussunk. Mint mikor a Hold rezdülés nélkül tükröződik a csendes tó tükrén. Mint mikor a visszhang tisztán csendül. Kínában ez a „vu-vej”. Ezt hív­ják összeszedettségnek, szamádinak, a májá szétfoszlásának, az egységes lét, a Paramatman megjelenésének. Ahogy Krisna mondja a Gítában: „Ki tetteivel azt áldja, akiből kiárad a Lét, s aki áthat eget-földet, az lehet csak teljes…” Izrael, amit a Fennvaló harcosának fordítanak, már kilencszáz éve áldozott a Templom­ban, s már éppen elüldözték a dávidi há­zat, s lerombolták a Templomot, amikor Buddha fellépett… Mintha számítana az idő az időtlen tanokban… Bár, ki tudja? Lehet, hogy segít az ego legyőzésében, ha ugyanazt mondjuk, tesszük, visszhan­gozzuk, amit régi könyvekben atyáink, őseink tettek – erre való az avatárok, apáról fiúra szálló szokások hagyomá­nya. Érzelmi bizonytalanságok rabszol­gái vagyunk, s a korholizmus (tünete a követelőző kényeztetés étel-ital-szex-pénz dolgában, vagyis a bálványimádás, a paráznaság) kényszereinek foglyai. Eltart egy darabig, míg megszelídülünk, kezelhetővé válunk.

Mindenesetre belenézek egy zsoltár­könyvbe: (115) „Kezeik vannak, de nem tapintanak, lábaik vannak, de nem járnak, nem szólanak az ő torkukkal. Hasonlók legyenek azokhoz készítőik és mindazok, akik bíznak bennük! Iz­rael! Te csak a teremtő Úrban bízzál!”