Hűtlen zsidók az avantgárdban: Hajas, Bódy, Erdély

Kozma György

Hűtlen zsidók az avantgárdban: Hajas, Bódy, Erdély

Szinte ma is felfoghatatlan, hogy egyikük sincs ma már velünk. Se Hajas (Biki), se Bódy, se Erdély. Pedig a hetvenes évek második felében ők voltak valószínűleg a legnagyobb ha­tású alkotók a betiltott budapesti avangárd köreiben. Húsz éve már…

Amikor tizenkilenc évesen hazaszédelegtem (az epilepsziám miatt) a pári­zsi disszidálásból, egyszer csak megis­merkedhettem egy csomó furcsa em­berrel – az volt a közös bennük, hogy „tilosak” voltak különböző módokon ők is. Hajas Tibor – a Ne mondj le sem­miről! Mezei-féle antológia egyik szer­zője – talán az egyetlen rendszeres munkahellyel rendelkező fiatalember volt ebben a körben, ugyanis korábban börtönben ült, mégpedig a belvárosi huligánokkal, akik horogkeresztet fes­tettek a kirakatokra. Csak a tárgyalás során merte neki megmondani a ma­mája, hogy ő is zsidó… Amikor én meg­ismertem, Borroughs volt a kedvenc olvasmánya, cáfolhatatlan tekintély volt a társaságban, Haraszti és Szentjóby voltak a barátai. Megtűrte a szin­tén cáfolhatatlan stílusú Molnár Ger­gelyt (közös bálványuk David Bowie volt) és Najmányi Lacit – s részben épp e barátok – és fő fiatal tanítvány­barátja, Vető Jánoska – miatt megtűrte, hogy én és Xantus és még pár tizen-huszonéves is látogassa. Mindenesetre, amikor a nagybátyám, Kecskeméti Pa­li bácsi (aki Freud lapjába írt anno, Bartók barátja és Kissinger beosztott­ja volt az ötvenes években és soká nem jöhetett haza) meglátogatott min­ket, akkor Biki is ott volt nálunk, pedig még nem is ismertük egymást – min­den érdekelte, hogyne érdekelte volna egy Casablancán át elmenekült nagy túlélő… Ez volt a kedvenc szava: „túl­élő”.

Emlékszem, milyen ellentmondást nem tűrő hangon adta az utasításokat Udo Kiernek (Warhol és Fassbinder sztárjának, aki Bódy miatt jött Pestre, s akivel mellesleg Xantusnál és Hámos Gusztinál is együtt dolgoztam később, s akit ma Madonna klipjében láthatunk, egy balázsbélás videó-kísérletben).

A zsidóságáról (vagy a provokatív „fa­sizmusáról”) soha nem beszéltünk.

’80-ban volt a halálos kimenetelű au­tóbalesete.

Bódy Gábor eleinte nem tartozott az avantgárd belső köreibe, hisz egyete­met végzett és főiskolát, gyanús párt­összeköttetései voltak – meglehetős kompromisszumkészségről tett tanúsá­got. De amikor a főiskola elutasította a később külföldi díjnyertes filmjét, az Amerikai anzixot, fokozatosan közel került a periféria mestereihez, nekem például ő volt az első, aki elintézte, hogy leközölje a Filmvilág egy (róla szó­ló) cikkemet… Aztán szerepeltetett egy – azóta sem kész- filmjében, a „Kozmi­kus szemekében, részben talán, mert látta, hogy milyen jóba lettünk Udo-val. A német színész bérelt lakásában volt az is, hogy kifejtette nekem, a filmgyár­tásban „minden a ti kezetekben van!” Meglepett, hogy egy ilyen okos, kifino­mult ember ilyen nyilvánvaló antisze­mita előítéletnek bedől. (Azt tudnia kel­lett, hogy az én kezemben aztán vég­képp semmi sincsen…) Annál is inkább furcsa mindez, mivel a mamája zsidó volt, tehát ő is annak számított. Ezt meg is mondtam persze neki. (Csak ké­sőbb olvastam a szakirodalomban a zsidó öngyűlöletről és antiszemitizmus­ról, vagy a baloldali, anticionista anti­szemitizmusról.) De Bódy az anyjával (ki tudja, miért) nem beszélt évekig. Ál­lítólag az öngyilkossága előtti napon meglátogatta, de a mama amúgy na­gyon kedves asszony – nem volt ott­hon. Ez ’86-ban történt, alig akartam el­hinni, hogy Gábor öngyilkos lett, hisz én csak a sikeres Bódy-t ismertem, aki előkelő bárokba invitálja Berlinben pesti művészbarátait (ott tanított a Filmakadémián), video-fesztiválokat szervez és a Psyché-je valóságos „kul­tuszfilm”. Persze, eszembe jut a másik Gábor, aki már alig érthetően ejti a sza­vakat a sok ital hatására – hagyjuk ezt. Sosem fogom megérteni.

Erdély Miklóst először nem mint nagy művészt ismertem meg, hanem csak mint a barátaim barátját – Ascherék (és Pauerék) laktak nála, Xantusék meg a közelében, gyakran voltunk együtt: odaülhettem az asztalához a Gyergyó presszóban vagy a Budapest presszójában, nem beszélve az F.M.K. – Fiatal Művészek Klubja – asztalairól, ahol korábban Biki, vagy Bódy volt az éjszaka császára – hallgathattam csí­pős megjegyzéseit, ironikusan szeretet­ten dörmögését. Meglepett, amikor sze­repet ajánlott a tiszaeszlári perről ké­szülő filmjében Rajk Laci és Vikár Zo­li mellett. Azóta is csodálkozom, hogy sose beszéltük meg a film témáját, ami a kor egyik nagy tabuja volt – persze minden józan ember számára evidens volt, hogy a vérvád gonosz abszurdum, s Eötvös könyvét is ismertem. De be­szélni nem beszéltünk róla – esetleg ez­zel fejeztük ki, mennyire evidencia, hogy a vérvád humbug. Erdély fekete szakállával, magas homlokával, csillo­gó intellektusával (emlékszem a kreati­vitás-fejlesztő tanfolyamaira és más, fi­zikai ismereteket is népszerűsítő elő­adásaira, ahol megismerhettem az utá­nam jövő generáció azóta híres művé­szeit is, pl. Enyedi Ildikót, Sugár Já­nost, Klöpfler Tibort) archetipikus zsi­dó mester volt, s ezt vállalta is. Mégse lehetett e témáról sokat beszélni, akko­riban senkit sem foglalkoztatott igazán mindez – ráadásul ő eretnek zsidónak számított volna, hisz apjával egyetem­ben valami módon Jézust tekintették messiásnak. Amikor haldoklóit – azt hi­szem ’88-ban – (már hullott a haja és fájdalmai voltak), meglátogattam, s el­mondtam, hogy találtam egy családfát otthon, ami épp a messiási családdal függ össze, nehézkesen a falnak fordult és azt mondta. Akkor neked minden meg van oldva…”

Nem tudom, hogy értette.

Gyakran elgondolkozom rajta, mi­lyen furcsa, hogy a pesti avangárd há­rom nagy halottja, Biki, Bódy és Erdély, noha elvben zsidóknak tekinthetők, va­lahogy mégsem igazán azok, hisz vala­milyen szinten elfordultak e hagyo­mánytól (Erdély csak vallási szinten nem fogadta el a zsidó tant, életük egy- egy szakaszában Hajas és Bódy Gábor egész az antiszemitizmusig jutottak polgárpukkasztó indulataikban). Csa­kúgy, mint a korban szinte mindenki a kelet-európai diaszpórában. „Igen hűt­len nemzedék” voltunk.

Ugyanakkor makacs ragaszkodásuk egyéni igazságukhoz olyan jellemvonás mindhármuknál, ami miatt szerencsés­nek tartom magam, hogy találkozhat­tam velük – ez ugyanis a leírt tanoknál is fontosabb, ha az ember mégiscsak vállalni akarja a „zsidóságot”, magyarul a „lét visszhangzását”.

U.i.: Sokat tanultam tőlük. Bikitől azt, hogy „minden más”, Bódytól azt, hogy „mindent el lehet intézni”, Miklóstól nem is tudom, mi mindent.. Néha el­gondolom, vajon velük beszélgetnék-e ma a „Léteztetőről”, a Csinálóról… és Visszhangzóiról, a zsidókról – s vajon potenciálisan „antiszemita”, gyűlölt gyűlölő lehetek-e magam is, „új” eret­nek (?) „szóértelmezéseimmel”? (Hisz felteendő a kérdés, a zsidó szó lefordí­tása nem tagadása is egyben a…vissz­hangzók tanításának?) Nem beszélve a kor fő művészeti ágáról, a performance-ról, amely jel” (Bódy kedvenc szemiológiai dumájával) – ahogy a Biblia mondja: „Legyen neked jelül, emlékez­tetőül!” Vagy csak azt kapnám Bikitől, hogy „ha összeomlott a világod, építs egy másikat!”. Miklós azt dörmögné:

„Te tudsz valamit a semmiről, amit rajtad kívül senki…”. Gábor pedig eset­leg felmentene további művei megte­kintése alól (ahogy nagylelkűen elen­gedte nekem az utolsó penzumokat…)

Jelentős gondolkodók voltak. De ak­koriban kevés átlagos zsidót ismertem intelligens, tájékozott, szeretetteljes viszonyulással (mint az anyám vagy Konrád Gyuri) – divat volt a hisztéri­kus akarnok „gondolkodás”, az érzel­mek tébolyító önkénye vezetett soka­kat, kicsiket, nagyokat, mindannyiun­kat. Igenis, húsz év az nagy idő, akár korszakokról, akár barátságokról van szó – a feszültségteli mai „békeidők”-­ben különösen sokat számít a kor… Korlátaik a koré, mellyel együtt távoz­tak el. Történelem előtti kor volt…