Könyvespolc: – Röhrig Géza – Nyers pátosz

(hamvasztókönyv. Múlt és Jövő köny­vek 1995. 100 oldal, 520 Ft; Éj. Szép­halom Könyvműhely, 1999. 167 ol­dal. 890 Ft; Sziget. Széphalom Könyv­műhely 2000. 146 oldal, 980 Ft.)

Néhány évvel ezelőtt Röhrig Gézá­ról, csak mint a Neurotic, a nyolcvanas évek legendás underground zenekará­nak egykori dalszövegírójáról hallot­tam. Dühös, kemény és kétségbeesett mondatai voltak, a magyar ifjúsági zene egy olyan korszakában, amikor még va­lódi gondolatok fogalmazódtak meg. Így Röhrig Géza is hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalok akkor periferikus cso­portja és szubkultúrája, (utólagosan fő­iránnyá minősítve) kora emblémájává váljon. Zenéjüket és szövegeiket saját kilátástalanságuk kiáltása ruházta fel céllal: a kereséssel. A keresés pedig sokfelé repítette az egykori tagokat, kit a Hit Gyülekezetébe, Röhriget viszont a Rabbiképzőbe, majd a haszidizmus felé. A dalokat pedig nem véletlenül említem, sok minden tovább él belőlük verseiben. Olykor kemények és kétségbeesettek ezek is, de kevesebb ben­nük a düh, letisztultabbak és főleg bölcsebbek.

Első kötete a hamvasztókönyv a vál­lalás, illetve tartalmának kinyilatkozta­tásáról szólt. Ahogy a borítón olvashat­tuk: legpontosabb kulcsélménye a deportáció, noha nem élte át. Ez volt az első, ami meglepett, a második azon­ban épp a versek pontossága, rémisz­tőén szenvtelen, jelentésszerű előadás­módja volt. Ritka, hogy valaki nem a memoár, a regény vagy a tényirodalom, hanem a költészet közvetítésével köt kapcsolatot ennyi év után a borzalmak­kal. neki sikerült, de ez sem véletlen. A kötet megjelenése után nem sokkal, döbbenettel olvastam egy vele készült interjút, amiben kora ellenére megle­pően mozgalmas életéről beszélt. Vilá­gossá vált számomra, hogy csak a holo­caust lehetett az a szem élete folyto­nosságában, amihez kapcsolódhatott.

Csak ide térhetett be arról a szellemi senki földjéről érkezve, ahol addig léte­zett, egy másik idősíkot alkotva meg. A kötet szaggatott, darabos versek egy­másutánja, kattognak, mint az induló vonatok kerekei.

Egy máig bolyongó generáció jellem­ző figurája a költő, kortársai közt mégis hontalan. Ennek ellenére, árvaságában számtalan példaképet, barátot, rokont próbál szerezni Anna Franktól József Attiláig. Ezek az érzelmi ági felmenők hányatott sorsúak, erőszakos halállal haltak, árvák és megalázottak voltak, számuk pedig nem hogy csökkenne, in­kább állandóan bővül Röhrig listájában. Témaválasztása nem irodalmi ujjgyakorlat vagy kötelezettség volt tehát, ha­nem olyan mély empátia eredménye, ami egyedüli feltétele a művészetnek, és amit azóta még egyszer bizonyított haszid történeteinek hitelessége is.

Kulcsélményt nem a szomszédból kér az ember, és ez az, ami a sorban következő három kötetben megválto­zott. Kulcsélményből egy is elég, kettő­vel már kérkedhetne is. Könyvei szer­kesztése, nyelvezete és hangulata egy­re egységesebb képet mutat. Az útnak ez a szakasza, ha vargabetűkkel is, de előrelátható volt. Elérkezett a saját ide­jéhez, amikor magát éli át. Új feladata a bölcs tanítványához méltóan, ahogy Gershom Scholem megfogalmazta a talmid hacham küldetését, nem az igaz­ság feltalálása, hanem a kezdetektől le­fektetett igazság kiásása. Mind az éj, mind a sziget a vágyról szól, a vágy aka­rásáról, isten és a szeretet után, önmarcangolóan és borongósan. Vágya tár­gyát félti saját tisztátalanságától, ám eközben, mint a Catoblepas* falja fel saját magát, etetve félelmeit, néha az önpusztításig taszítva magát, és mint ez a furcsa lény, ha valakinek a szemé­be néz, azonnal megöli azt. Félelme a másik féltése.

Szerkezet és nyelv szorosan össze­függ, a szavak, mondatok versek és kö­tetek pókfonál finomságú zsinegre fűzve kapaszkodnak egymásba, a szavak azonban szigetek is, melyek önmaguk­ban is különálló és egész képeket villan­tanak fel. Gondos rend, szójátékok, szürrealistán burjánzó szókapcsolatok néhol aforisztikus tömörség, ami létre­jött, de egyben csinált is. A sziget, maga az ellenpár, ami jelzi, hogy a világot csak az egymásnak feszülő erők tartják meg. A világ kétarcú az ember számára… Eb­be nem beletörődik, hanem fohászkod­va hirdeti mindkét kötet mottója jó és rossz, sötétség és világosság, víz és szá­razföld szétválasztását, az eligazodás, a döntés helyességének legalább lehető­ségét. A gonosz ösztön leküzdése azon­ban számára a legriasztóbb feladat. A szigeten az ember békére lelhet, de egyedül is lehet, ha az lakatlan, ezért be­szél mindig valakihez, akinek csak léte bizonyos. Verseiben, melyeket a két kö­tetben egy-egy bibliai mondat szavai ta­golnak fejezetekre, kedvünkre kalan­dozhatunk. A vágy tárgyai ugyanis, akár a barokk misztikus költészetben össze­mosódnak: a szerelmes rajongás ép­púgy szólhat istenhez, mint a szeretett lényhez. Ez az eksztatikus, olykor eroti­kusán fűtött áradás, lassabb tempóval ott lüktet Röhrig műveiben is. A végig kisbetűs címek és sorkezdetek saját je­lentéktelenségének- tudatát, verseinek csupán hozzászólás jellegét sejtetik.

Költészete nemcsak nemzedéke éle­tének egy olyan szakaszáról ír, amit el­sőként talán Nagy Atilla Kristóf vagy Csejdy András emelt be az irodalom­ba, hanem olyan azonnal felismerhető világot kovácsolt össze, amiben együtt kavarognak a nyolcvanas évek, Dixi, Pajor és a többiek egy élete: a holoca­ust, haszidok és saját szellemének ár­nyai, számtalan dolog, ami sokat jelent sokaknak. Ma már a költő jut eszem­be, ha nevét hallom.

Csáki Márton

* A Catoblepas „lefelé nézőt” jelent görögül, mivel ez a mindig szomorú képzeletbeli lény ugyanis nem nézhet senki szemébe, mivel ha valaki megpillantaná szemeit, az azonnal meghalna. Másik rendkívül furcsa tulajdonsá­ga, hogy önmagát eszi meg. Említést tesz ró­la Plinius és Flaubert is, részletes ismertetése megtalálható Jorge Luis Borges, Képzelt lé­nyek könyve c. művében.