Könyvespolc: Örvényben

Örvényben

(Hetényi Zsuzsa: Örvényben, I-II. Dolce Filológia II. Budapest 2000, 175 + 270 oldal, ár nélkül)

Oroszországban 1922-ben jelent meg utoljára monográfia az orosz-zsidó iro­dalomról, Lvov-Rogacsevszkij tollá­ból. Orosznyelvű antológia pedig csak az idén lát napvilágot először, Kijevben, Shimon Markis válogatásában, aki a jelen kötetek lektora is. A két könyv megszületése, legalábbis rész­ben Hetényi Zsuzsa kedvenc szerzőjé­nek, Iszaak Babelnek köszönhető, akiről könyvet írt, és akinek a naplóját is lefordította. Kutatásai ugyanis kíván­csivá tették: milyen előzményei lehet­nek Bábelnek az orosz-zsidó irodalom­ban, hiszen egy Bábel sem születhetik a semmiből. Az itt szereplő szerzők jó része ismeretlen, nemcsak a magyar, de az orosz, illetve orosz-zsidó olvasók előtt is, ami, persze, semmit sem von le az értékükből. Egynémely írás soha kötetben meg nem jelent, porral fedett, elfeledett folyóiratokból kellett őket ki­másolni. Hangsúlyozni kell azt is, hogy ezek az írók köztes helyet foglaltak el az orosz és zsidó írók között: ők a zsidó­ságról oroszul író zsidó származású írók.

Hetényi Zsuzsa két okkal indokolja meg az anyag megjelentetésének szük­ségességét: 1. ezeknek az íróknak már akkor is sok, ma is aktuális mondaniva­lójuk volt a zsidókérdésről és asszimi­lációról. 2. méltatlan lenne, ha ez az irodalom ismeretlen maradna, és nem kerülne be a köztudatba. Az Örvényben többféle olvasót céloz meg. Az első kö­tet, amely történeti áttekintést nyújt az orosznyelvű zsidó irodalomról, inkább tudományos jellegű, olvasása, tanul­mányozása feltételez egy bizonyos iro­dalmi jártasságot, az antológia, ezzel szemben, regényrészletek, elbeszélé­sek, naplók, feljegyzések gyűjteménye olvasmányosabb, szélesebb ér­deklődésre számíthat. Helyesen dön­tött tehát a kiadó, hogy a két kötet egy­más nélkül is megvásárolható legyen, bár együtt, sokkal teljesebb képet nyúj­tanak az olvasónak.

Szóljunk most részletesebben az első, a történeti részről. A bevezetőben Hetényi, Shimon Markis kritériumaiból kiindulva kísérli meghatározni az orosz-­zsidó irodalom fogalmát. Eszerint nem a zsidó származás, se nem a „zsidó” nyelv a kritérium, a zsidó irodalomhoz tartoznak azok az írók, akik a zsidósá­got képviselik, arról írnak és tudatosan vállalják a zsidósághoz tartozást. Heté­nyi Zsuzsa ugyanitt, rövid áttekintést is ad a téma eddigi irodalmáról, valamint foglalkozik az orosz zsidóság három­nyelvűségének (orosz, jiddis, héber) problematikájával, illetve az orosz-zsi­dó irodalom kettős (orosz és zsidó) kötődésével is. Az orosz nyelvű zsidó irodalom történetén belül négy korszakot különböztet meg s mind­egyiknek ismerteti a jellemző vonásait és a benne működő írók munkásságát. A négy korszakhatár: l. 1880-1882, 2.1882-1897, 3. 1897-1917, 4. 1917-1940. A hatvanas-hetvenes évek írói Oroszországban vélték megtalálni otthonukat, és bíztak az asszimiláció si­kerében. A második időszak írói már levonták a nyolcvanas évek pogromjai­nak a tanulságait és leszámoltak az asszimiláció lehetőségével. A nyolcva­nas-kilencvenes évek irodalmának a központi témája már az útkeresés, a zsidóság előtt álló három lehetőség (ci­onizmus, szocializmus, emigráció) üt­köztetése. A korábbi évek liberális poli­tikája végétért, a hivatalosan is támoga­tott pogromok, gazdasági megszorítá­sok, numerus clausus, a zsidónak a le­telepedési körzetekbe kényszerítése vá­laszút elé állította zsidóságot. Vagy be­felé fordul és visszatér zsidó hagyomá­nyaihoz, vagy pedig fellázad ellene, el­menekül, olykor még hitének elhagyása árán is. A zsidó élet legkülönbözőbb as­pektusai elevenednek meg a kor irodalmában: a mindennapi inzultusok, pog­romok, szegénység, a generációk konf­liktusa, vegyes házasság stb. Ugyanak­kor tanúi lehetünk a héber nyelv megú­julásának, a jiddis mint nemzeti nyelv megerősödésének. Rendkívül fontos szerepet kap a stetl életének hiteles szocio-etnográfiai ábrázolása is.

Az „Útkereszteződésben”, „Válaszú­ton” címszavak alatt tárgyalt, a század végtől az 1917-es Forradalomig tartó harmadik korszak fő témája a nyomor, a kizsákmányolás, a parasztság felfede­zése és felemelése, a forradalom és az emigráció. Számos mű címe is jelzi a zsidóság marginális helyzetét: „Szét­hullás”, „Válaszúton”, „A kívülálló”, „fojtó fülledtség”, „A régi gettó”. Óriási fejlődésnek indult a zsidó kultúra is eb­ben az időben. Több mint hatvan orosz nyelvű zsidó folyóiratot tartottak számon és megjelent a 17 kötetes Zsi­dó Enciklopédia is. Számos zsidó kultu­rális és tudományos társaság jött létre, virágzott a zsidó néprajzkutatás is. Ezekben az években íródott, majd in­dult világhódító útjára Anszkij darabja, a Dybbuk. Ezek voltak a zsidó színját­szás kezdeteinek évei is. Végül, a negyedik, az 1917-es 1940 közötti

időszak, „Szülőföld” és „Temető”, a zsi­dó kultúra, különösen 1939 utáni visszaszorítása jegyében zajlik. Az itt szereplő írók közül Iszaak Babel, Vla­gyimir Zsabotinszkij és Lev Lunt a már ismert nevek, de a többiek is nagy mesterségbeli tudással írnak a kettős kötődés szinte megoldhatatlannak tűnő problémájáról.

A bemutatott művek művészi értéke vegyes. Egyes írásokban túlteng a szerzői véleménynyilvánítás, aránytala­nul sok a párbeszéd, az elvi vita, kevés a cselekmény, a szereplők olykor csu­pán a szerző szócsövei és az olvasás be­fejezése után nem élnek bennünk to­vább. Egyes művek a filozofálás-szociologizálás-dokumentálás és a szépiroda­lom határmezsgyéjén mozognak. Hetényi Zsuzsa nem is titkolja, hogy az írások jó része nem ér fel az orosz klasszikuso­kéhoz (hozzátenném, hogy eltekintve a legjobbaktól, Solem Alehemhez vagy Mendele Mojher Szforimhoz sem). Ér­téktelen irodalom mégsem születhetett az ő árnyékukban. Az irodalom és a mű­vészet, nyilvánvalóan, nemcsak óriások­ból áll. A köztes, a másod, sőt harmad­rangú írók a nagyoknál nem kevesebbet mondanak el a társadalom és az ember problémáiról, és mint kordokumentu­mok, azoknál jelentősebbek is lehet­nek. Ha parafrazálhatom a nagy orosz kritikus, Belinszkij, Anyéginre vonatko­zó magállapítását, összességükben, az itt közreadott írásokban az orosz-zsidó élet enciklopédiáját találjuk meg.

Az írói technika időnként elégtelen­sége, a mondanivaló didaktikussága ellenére is, az antológia elolvasása után gazdagabbnak érezzük magun­kat, szinte már sajnáljuk, hogy a végé­re értünk és már kezdenénk is elölről. A könyv lapjain megelevenednek az orosz zsidóság közel száz évének – derűsnek ugyan csak elvétve mondha­tó – mindennapjai. Az Alehemnél, Mendelénél megszokott humor, irónia cakk ritkán fordul elő, inkább csak az első, a még optimista korszakban. Így pl. Oszip Rabinovicsnak, a csavaros észjárású Hajim Szulimnak odesszai utazásáról szóló remek történetében, vagy Lev Levanda Jaska és Jóska című regényrészlete, benne a zsidó öniróni­ára jellemző kezdőmondatokkal: „Mi zsidók rettentő okos nép vagyunk, olyan okosak, hogy… De minek is erről beszélni? Ki ne tudná? Ki kételkedik benne?” Mégis inkább a komor hang a jellemzőbb, a szegénység, megkülönböztetés, félelem, üldözés rányomja bélyegét a kor irodalmára. A lírai elemek gyakori alkalmazásának köszönhetően azonban mégsem annyira sötét ez a világ, jelenlétük re­ményt jelent a reménytelenségben. A gyermekkor, a szerelem, a zsidó tradí­ciók, a vallás, értelmet adnak sanyarú sorsukban, kihívást jelentenek az el­lenséges környezettel szemben. Pár elbeszélés a gyermek szemén keresz­tül mutatja be a környező világot, ezek a leglíraibb írások közé tartoz­nak. Az a félelemmel vegyes csodálat, ahogyan a lelkileg megnyomorított gyerek tekint a felszabadultabb orosz­ra, már talán Babel Lovashadseregé­nek narrátorát előlegezi. A tépelődő, gyenge értelmiségnek csak megvetés az osztályrésze… Tiszteletet csupán a vakmerőség és a nyers fizikai erő ké­pes ébreszteni. De a hit, a belső meg­győződés méltósága is biztosíthat er­kölcsi fölényt. Pl. Aleksander Kipen szép novellájában az útkereszteződés­ben, ahol a szegényesen öltözött, idős rabbi imádkozni indul és sértetlenül ér célba. Hetényi Zsuzsa ihletett meg­fogalmazásában, „a különös figura úgy szeli át a katonák és pogrombanditák sorfalát, mintha a Vörös tengert vá­lasztaná szét.” Jelentős, a zsidóságot megtartó értékként jelentkezik a val­lás, a tudás, a tanulás. Különösen a szombat emelkedik ki az élet szürke­ségéből. Akkor még a legszegényeb­bek is, legalábbis lelkükben, ünnepi ruhát öltenek. Megható Ben-Ami Szombati gyertyák című írása. Egy csa­lád annyi pénzt se tud összekaparni, hogy a szombati gyertyákat megvehes­se. Végül a fiatalasszony a templomba megy, ahol zokogva meggyújtja és megáldja a gyertyákat.

Ha művészi tekintetben akadnak is kívánnivalók, ez az oly régmúltnak tűnő világ időnként megdöbbentően közelinek tetszik, nem vesztette el ak­tualitását. Óriási Hetényi Zsuzsa érdeme, hogy ezeket az írásokat előbá­nyászta az ismeretlenségből, hogy le­fordította (nem is akárhogyan!) és köz­readta őket. A sokféle nyelvi elemből összeálló szövegek irodalmi és törté­neti hátterének alapos ismeretét jelzik a nagyszámú és kimerítő lábjegyeztek is. Mint már mondottuk, a két kötet ki­tűnően kiegészíti egymást, egy-egy írás elolvasásakor fel-fellapozzuk az első kö­tet idevágó passzusát, amely mintegy kulcsa a másodikhoz és megkönnyíti az olvasott rész jobb megértését.

Ennyi dicséret után talán megbocsát­ható némi fenntartás is. Meggondolan­dó, hogy nem túlságosan bő lére eresz­tett a „deskriptív tartalomátadás”, amit Hetényi maga is „alantas” módszernek nevez. Bármennyire dicséretes is, hogy teljességre törekedve, megpróbálja egy-egy író itt közölt írását belehelyezni az író oeuvre-jénak egészébe, megterhelőnek érzem, ahogyan az olvasó szá­mára nem hozzáférhető művek hosszú sorát ismerteti és elemzi részletesség­gel. Ráadásul, az antológia záradéká­ban, részletes életrajzokkal is szolgál Hetényi, a szerző műveinek felsorolá­sával és rövid ismertetésével.

Az első kötet végén még egy rövid angol nyelvű összefoglalás is található, amely mind tartalmában, mind nyelvé­ben kifogástalan. Jó lenne, ha külföl­dön is felfigyelnének rá, esetleg egy vi­lágnyelvre is lefordítanák.

Végezetül, pár szót az antológiában oly gyakran előbukkanó csúf-szóról, a „zsidrákról”. Mivel az antiszemita hangulatú orosz „zsid”-nek nincs igazán magyar meg­felelője, érvel meggyőzően Hetényi Zsu­zsa, a szót „zsidrákra” lehetne fordítani”.

A magyar „zsidó” önmagában nem sértő. A háború előtt még mondták falu­helyen, hogy „megyek a zsidóhoz cuko­rért”. Másrészt, évszázadokon, évezre­deken át, a zsidó fogalmához annyi ne­gatív tapasztalat rakódott, hogy egy zsi­dó annak se feltétlenül örül, ha annak nevezik, ami. Függ ez persze attól is, hogy hogyan mondják és hogyan értik. Bizonyos jelzők kíséretében a zsidó a magyarban is szitokszó lehet. Nehéz időkben szokás volt a családnévvel való párosítás: „Weisz zsidó”, vagy „zsidó Blau” ezt sem bóknak szánták. Vannak még szinonimák a magyarban, de a „zsid” értelmét ezek sem adják vissza. Semmiféle tudományos érvet nem tud­nék felhozni a „zsidrák” ellen. A baj ve­le az, hogy magyarul nem hangzik jól és hát nem is igen használják (még ha az irodalomban van is rá precedens). Ha valamit, akkor nekem az Amerikában használatos litvákot juttatja eszembe.

Úgy látszik, „jobb” szó nincs, nem sajnos, szerencsére. Maradjunk hát a zsidráknál. Maradjunk ennyiben.

Várnai Pál

(A kötet kapható az írók boltjában, az Osiris Könyvesházban, a Pont Könyves­boltban és a Láng Tékában.)