Könyörgés hazányi nyugalomért

Nem kevésre vállalkozott Szántó T. Gábor első verseskötetében. Egy­szerre hagyományos, modern és posztmodern, formaművész és for­mabontó, mesterei a legmívesebb magyar mesterek Babits Mihálytól Petri Györgyig. Témái – mert több­nyire témaverseket ír – a létlíra két nagy területéről, a szerelem és a történelem tájairól valók.

Ezt a bizonyos míves formát, a szonettet még nem alkalmazza biz­tos kézzel, sok helyen döccennek a sorvégek. Nem könnyű ezen a nyo­mon elindulni egy fiatal költőnek, hiszen csak autodidakta módon jut­hat hozzá verstani tudáshoz. Ha en­nek ellenére ilyen nehéz feladatra vállalkozik, talán igazságtalan, de nem haszontalan arra inteni, a hím­rím és a nőrím tekintetében még van mit tanulnia. A szabad verset viszont felsőfokon kezeli máris, pe­dig annak hangütését, sajátos ritmu­sát nem lehet megtanulni, azt csak hallás után, belső hallással lehet közvetíteni az olvasónak. Lírája elégikus és groteszk, romantikus és ke­serű. Helyzete többszörösen is ne­héz. A költők mindig is egy szűk réteghez szóltak, de ez a szűk réteg és főként maga a költő példaadó, mintaadó volt mind magatartásban, mind életformában. Gondolatai, ér­zései e közönség szűrőjén keresztül szivárogtak le a nem olvasókhoz is. E közönség, a versolvasó értelmisé­giek azonban ma már nem kínálnak a társadalomnak magatartásmintát. Természetesen a mai magyar társa­dalomnak.

Mit mondhat a mai magyar, szét­töredezett és szegényedő magányos tömegnek egy zsidó fiú? Vagy nem is hozzájuk, hanem a magyarországi zsidó közönséghez szól? Van ilyen? Szántó T. Gábor, a holocaust uno­kája egy rég betokosodott, de újra meg újra kiújuló és elmérgesedő sebbel kénytelen élni: szekularizált és asszimilált nemzedékek jártak, járnak előtte. Két hagyomány: a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar haza és a zsidó vallás, illet­ve a messiásvárás hagyománya. A vallási hagyomány azonban a maga eredeti mivoltában már csak a nagy­szülőkben, a kevés túlélőben maradt meg. Gyermekeik már ködös nosz­talgiával keresik az utat a Szentföld felé, az Atya mint fellebbezési fó­rum felé. Szántó T. Gábor nemzedé­ke legfeljebb ezt a nosztalgiát örö­kölheti. És ha már a szülők számára sem sikerült a visszaút a történe­lemben, hogyan sikerülne neki?

Szonettkoszorújában (Töviskoszo­rú) a zsidó Jézusba álmodja bele magát valahogy Pilinszky módjára. A nagyszülők mártíriuma a zsidó hit mártíriuma, és Pilinszky óta nem meglepő, ha minden egyes meggyil­kolt zsidó sorsát egy-egy keresztre feszítéssel azonosítjuk. Manzu Auschwitz-kapuja a Szent Péter ba­zilikán 1959 óta ugyanolyan szenve­déstörténetben ábrázolja a deportált zsidóság kálváriáját, mint e szimbo­likus épület többi bronzkapujának szenvedéstörténetei Jézustól a tanít­ványok mártírhalálán át napjainkig.

Bensőséges és feloldhatatlanul tra­gikus világ. Államunk „Szabadság miatt zárva” van, a magyar sors sem szívderítő. A magyar zsidó sors, amely még ebből a létbizonytalan­ságból is kitaszít, illetve ezen belül még külön kitaszítással fenyeget, igazán nem ideális léthelyzet fiatal költő számára. Ha még ehhez sú­lyosbító körülményként hozzávesszük a tévékorszak „kultúráját”, már feltehető a kérdés: miért ír egyáltalán verset egy mai magyar zsidó fiatalember?

Miért? Éppen azért. „Aki kimond­ja a rettenetet – már fel is oldja” – fogalmazta meg a magyarázatot Illyés Gyula Bartók című versében. Szántó T. Gábor versei egy sötét er­dőben fütyörésző félénk kamasz ver­sei. Talán a szerelemben fellelhető a harmónia? Nem, hiszen az ember belső világa sem lehet harmonikus, ha a külvilág nem az. Nagy költé­szet azonban még sohasem született boldog emberek tollán.

Igaz, a boldogtalanság még nem elég ahhoz, hogy valaki költő lehes­sen, de Szántó T. Gábor igényes in­dulása előlegezi azt, hogy jelenté­keny költőt köszönthetünk első kö­tete alkalmából. A lírát már sokan elsiratták, századunkban épp Babits nemzedéke. Az egyén bánata, magá­nya, vágyódása a közösség után azonban nemzedékről nemzedékre támasztja fel a lírát. Nincs okunk feltételezni, hogy épp most, épp itt másképp van. Illetve lesz.

(Szántó T. Gábor: Idill. Eötvös Könyvek.)

K. Zs.