Konrád György: Bárki fekszik is odalent

2007. június 25. A tér az emberi élet alapvető dimenziója. A legtöbb emlék térhez kötött. A tér lakva van: a múltunkkal, a hozzátartozóinkkal, elődökkel és utódokkal. Az ember az ő láthatatlan gyökérszálaival is egy és azonos. A szövevényes kapcsolatrendszer közte és a környezete között ökológiai valóság, amelyet csak absztrakt ideológiák nevében lehet figyelmen kívül hagyni.

	Konrád György

Az embernek alapvető joga ott élni, ahol otthon van. Jogunk a helyhez, ahol születtünk, és ahol élünk, fundamentális és sérthetetlen. Az ember elszakítása a lakóhelyétől: csonkítás. Lehet az embert bezárni és lehet kizárni, mind a kettő erőszakos parancs, amelynek tiszteletben tartását fegyveres őrök szavatolják. A rugalmasság, a túlélőképesség, az alkalmazkodás és a meghaladás emberi erény, de a veszteséget nem lehet letagadni, tud fájni az egész élet hosszán. Emberek deportálása, vagy fenyegetéssel való elűzése a lakóhelyükről nemzetközileg üldözendő bűn. Amikor egy hatalom azonosítja az államot valamely nemzettel, néppel, fajjal, etnikummal, vallással, osztállyal, akkor előáll a diszkrimináció, a kirekesztés és a jogsérelem mindazokkal szemben, akik az uralkodó kategóriából kimaradnak. Amikor elterjed a homogén nemzetállam ideája mint norma, akkor valamelyik absztrakció, amellyel azonosítják (nemzet, vallás, osztály, ideológia), deportálások okozója lehet. Az etnikai tisztogató frissen betelepíthető üres térséget akar. A nemkívánatosok eltávolításának egyik visszatérő módja tömeggyilkossággal olyan rémületet kelteni, hogy emberek csapot, papot otthagyjanak. Százak legyilkolásával tízezreket lehet elűzni. A nemzeti önrendelkezés fogalma magában foglalja azt a fikciót, hogy minden nemzeti közösségnek jár – méghozzá kizárólagos jogon – egy állam. Közép- és Kelet-Európa, beleértve a Balkánt, a nemzeti, etnikai és vallási keveredés földje. Itt minden határmozgatás sebeket okoz, és valami elevenbe vág bele, itt csak a határoknak, mint károsodásnak a mérsékelése lehet értelmes cél.

A XX. századi modern államok és a vezetőik úgy képzelték, hogy rendelkezhetnek az egyénekkel és a népekkel, áttelepíthetik, szolgálatra, ölésre és megöletésre kötelezhetik őket. A nemzetek önrendelkezési jogánál magasabb rendű elv az emberi személyek önrendelkezési joga. Melyik szabadság ér többet? A kormányoké a polgárokkal szemben, vagy a polgároké a kormánnyal szemben? A népek áthelyezése, a deportálás a teljhatalmú vezérek egyik különös szenvedélye, párosítva a hazafias kifosztás élvezetével. Etnikai tisztogatás? Már a szó is utálatos. Akit elűznek, az piszok? A másik, netán a szomszédos etnikum maga a szenny? Miért nem deportálás? Vagy netán unokatestvéreim és iskolatársaim elszállítása a gázkamrába ugyancsak etnikai tisztogatás volt? Az európai zsidókat sújtotta a legnagyobb elűzetés, amely mintegy hatvan-hetven százalékos arányban elpusztításukat jelentette. Használható paraméter a bűnösség mérésére: a deportáltak hány százalékát ölték meg, és hányan haltak meg az elűzetés fizikai megpróbáltatásai következtében, például halálmenetek során. Egész közösségek kollektív büntetésének, üldözésének semmiféle politikai, nemzeti, vallási igazolása nem lehetséges. A gyerekek büntetése a szülők esetleges vétkeiért megengedhetetlen. Még a tömeggyilkos fia, lánya is ártatlan. A náci deportálások nem igazolták a magyar németek (Ungarndeutsche) kitelepítését. A tett hasonló, csak a tettes és az áldozat más. Nem is olyan nagyon. Magyarországon a svábok, szászok, német ajkú állampolgárok kitelepítésének adminisztratív személyzete zömében azonos volt a zsidók deportálásának lebonyolítóival. A zsidók deportálásának úti célja a koncentrációs tábor volt, és nagy – hatvanhét százalékos – valószínűséggel a halál. A népi németeké Németország és Ausztria, habár menet közben sokan meghaltak, és a fogadtatás sem volt mindig szívmelengető. Amikor mindent odahagyva egy kofferrel menni kell, bármilyen adat álljon is az ember személyazonossági igazolványában, akkor valami hasonló megaláztatást élünk át. A II. világháború után Kelet-Európából tizennégymillió népi németet telepítettek ki nyugatra, ebből kétmillió az úton meghalt.

A hetvenes években egy szép kis Buda-környéki faluban béreltem házat. Itt a háború előtt a lakosság közel fele német volt, és aki 1941-ben a népszámlálás során német anyanyelvűnek mondta magát, azt a háború után kitelepítették. Akkoriban, egy emberöltő múltán ők vagy a gyerekeik ellátogattak ebbe a kis faluba. Jó autókkal jöttek, elegánsak voltak, és becses ajándékokat hoztak a szegény rokonoknak. Vendégek és vendéglátók kölcsönösen eltűnődtek azon, hogy kinek van több oka sajnálni a másikat, vagy hogy ki lenne hajlandó cserélni a másikkal. Az a gondolat is felmerült akkor társalgásainkban, hogy azok jártak jól, akiket elűztek, és nem azok, akik maradhattak. Egy ütéssel átlökték a németek millióit Kelet-Európából Nyugat-Európába, az elnyomottak földjéről a demokráciák térfelére. A deportálás által a kitelepítő országok szegényebbek, a befogadók, a dolgos jövevényeknek hála, gazdagabbak lettek. Tudomásom szerint az elűzöttek leszármazottai és a német politikai osztály nem kívánja sem a visszatelepülés jogát, sem az anyagi kárpótlást, csak annak kimondását, hogy a népi németek kitelepítése, a kollektív bűnösség elvének alkalmazása nem volt helyes, emberséges cselekedet. Megnyugtatónak tartom, hogy az első, demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnök, Antall József ezt az álláspontot 1990 után kinyilvánította, és azt hiszem, csak idő kérdése, hogy Václav Havel nyomán, megfelelő kölcsönös nyilatkozat keretében a cseh és a lengyel kormány is hajlandó lesz erre.

Az elűzés többnyire irreverzibilis. Akinek birtokába jutott egy elűzött valamilyen java, az már valami jogot is formálhat hozzá, használta, úgy-ahogy vigyázott rá, összeszokott vele. Az eltulajdonítások visszafordítása is erőszak volna. Ismerem az egykori lakó rezignációját, amikor a régi házát fölkeresi. Megnézi, köszön és elmegy, ennél okosabb válasz nem jut az eszébe. Régiónk legújabb történelmében is bebizonyosodott: valahányszor egy új nemzetállamot kisebbségvédelmi garanciák nélkül elismernek, akkor ezzel létrehozták több százezer ember elűzésének, deportálásának a feltételét és gépezetét. Az elismerés nemes gesztus, de gonosz cselekedetek garmadáját hozza magával.

A többnyelvűség gyakori és lehetséges. Az államnak nem kell meghatároznia, hogy a gyerekek milyen nyelven beszéljenek. Miért is kellene egynyelvű kizárólagosságra törekednie? De biztosítania kell a területén élő gyerekek számára a többségi nyelv mint lingua franca mellett a kisebbségi nyelvek és kultúrák tanítását. Azért is értelmes vállalkozás európaiaknak lennünk, mert az Unió alkalmas biztosíték mindenfajta deportálással szemben. A háború és a morál eleve összeférhetetlen. Mind a két fél sokat ölt, az egyik többet, mint a másik. Igen, számít, hogy ki akarta és ki kezdte a háborút. A németek többsége kezdetben helyeselte, a vele járó különleges rendszabályokkal – így a zsidók eltüntetésével – együtt. Nem bánták, hogy viszik őket, a menetoszlopukat sértegették, kinevették, és segítették a vadászatot a szökevényekre. A többség nem volt aktívan gonosz, de nem tett semmit, és nem fejezte ki, hogy nem ért egyet ezzel a jelenettel. A tiltakozókat a történelem név szerint számon tartja, szinte mindig ugyanazok említődnek, ami arra utal, hogy nem voltak sokan. A németek szovjet területen sok kommunista párttagot lelőttek, a szovjetek német területen sok náci párttagot lelőttek. Vád vádat érhet, nehéz a történelem brutalitását erkölcsi mérlegelés alá vonni. A kisebbségi németek közül a hangosabbak azt állították, hogy az anyaországhoz kívánnak tartozni. Ám tartozzatok, mondták a kelet-európai kormányok a vereséget szenvedett német kisebbségeknek, és elűzték őket. Az európai nemzetállamok egymás rovására szilárdították meg magukat, és homogenizálták a lakosságukat. Kisebbségek és többségek összeférhetetlensége a nemzetállamokban ideológiai hisztéria volt, politikai írók vakbuzgóságának pusztító következménye. A “transfer”, népcsoportok áttelepítése, elszállítása a II. világháború végén a nyugati szövetségesek, a demokráciák nyelvében is megszokottá vált, abban a reményben, hogy a nemzetiségekkel együtt a nemzetiségi konfliktusok is eltűnnek. Ez az eszme a háború alatt terjedt el, látva, hogy a két háború között a nemzetiségi konfliktusok olyannyira felforrósodtak, hogy elegendő gyúanyagot szolgáltattak a háború hangulati és ideológiai előkészítéséhez.

Hatvan évvel később az Európai Unió – hála alkotóinak és a történelemnek – lehetővé teszi, hogy ott legyél az, aki vagy, ahol éppen vagy. A néptestvérek egyesítésének célja a legkülönbözőbb elszállítások indítóoka lett. A nacionalista politikai közvélemény az etnikailag vegyes lakosságban veszedelmet látott. Ha keverten laknak, akkor összeverekednek, és netán pogrom lesz. Ez a szemlélet megveti az időt, és számára az a tény, hogy valakinek a családja századok óta ott él, ahol él, mellékes, súlytalan szempont lett. Tekintélyuralmak kormányfői úgy képzelték, hogy épp annyira van joguk civileket mozgatni, mint a csapattesteket. Azt csinálnak a néppel, nemcsak a legyőzöttel, de a sajáttal, a győzővel is, amit akarnak. A lakosság voltaképpen hadsereg. Az idegen nemzetiség pedig ötödik hadoszlop, az öregasszonyok és a csecsemők is. Odaát pedig mindenki ellenség, akit szabad elűzni, kirabolni, és alkalmasint meg is lehet ölni.

A totális háború német fogalom volt. Magunkat teljesen belevetni a harcba, a kalandba. A szolgálat kultusza és a vezérimádat egy és ugyanaz. Létezik két látásmód, azoké, akik kitelepítenek, és azoké, akiket kitelepítenek. A szövetségesek meg akarták értetni a németekkel, hogy a korábbi stratégiájuk téves volt, katasztrofális és halálos. A háború végén az angolszász szőnyegbombázásoktól, a szovjet megszállási övezetben a kegyetlen önkényeskedéstől, a nemi erőszaktól a német civilek is sokat szenvedtek. Kevés olyan német család van, amelyet az elűzés így vagy úgy ne érintett volna. A németek a háború után fegyelmezetten tudomásul vették, hogy vesztettek, a sorsot egykedvűnek látszó fatalizmussal fogadták, és tették, amit tenni lehetett a túlélés érdekében. A háború utáni német nemzedékek megtanulták a történtekből, hogy a nemzetállami nagyságmánia pusztulást hoz és a halálba vezet. Aztán talpra álltak, és lettek megint egy erős nemzet. De nem kacérkodnak a náci múlttal, várják, hogy a szabad nemzetek társaságában elégedettek lehessenek önmagukkal, közmegbecsülésnek örvendő teljesítményük jóvoltából. Tartózkodnak a harsány, önsajnáló retorikától, és igyekeznek tárgyszerűen fogalmazni.

Még a leginkább a németek igyekeznek emlékezni arra, hogy éltek közöttük zsidók, helyreállítottak zsinagógákat, méltányolják egykori és mai zsidó polgártársaik teljesítményét, és még annyira sem engednek meg maguknak antiszemita megjegyzéseket, mint más európai demokráciák lakosai. A németeknek is és a szomszédaiknak is szükségük van az igazságos önérzet nyugalmára, ám a keleti határ két oldalán zavart öntudatú népek laknak, és a múltra visszatekintve egyik sem lel oltalmat a nemzeti lelkiismeret-furdalástól. A németek tudják, hogy nemzetiszocialista államuk minden különösebb ok és jog nélkül megtámadta Csehszlovákiát és Lengyelországot, csak az utóbbiban hatmillió lengyel állampolgár halálát okozva, felerészben keresztényekét és zsidókét. Egy rablógyilkosság emlékét viselni egyik félnek sem könnyű, és ingerült nyilatkozatok tanúsítják, hogy a részben jóvátételként elnyert terület valamelyest nyugtalanító szerzemény. Kérdem magamtól, hogy megkísértett-e engem is – mint magyar zsidót – a háborút békeidőben is túlélő kollektív neheztelés. Nem lennék büszke rá, ha igennel kellene válaszolnom erre a kérdésre, de azzal sem értenék egyet, ha semmiféle értelemben nem beszélnénk kollektív felelősségről, teherről, feladatról, amely a születésünkkel ránk esik. Azzal, hogy a szüleink bennünket valahol a világra hoztak, azzal már örököljük a helyet, ahol élünk, mint a génállományunkat, és vele egész kultúránkat, olyannyira, hogy mi magunk is örökség vagyunk. Ne ámítsuk magunkat azzal a hiedelemmel, hogy mi – szabad és autonóm lények – a születésünkkel kezdődtünk. A születésünkkel inkább csak folytatódunk, bekapcsolódunk egy hosszú vonulatba. A felelősséget örököljük, mint a nyelvünket, és a szellemi értékeinket csakúgy, mint az előítéleteinket. A ma született csecsemő már hosszadalmasan elő volt készítve. Megkapta, az első lélegzetvétellel, azt a csomagot, amely minden egyes utódnak terhe és jutalma; benne van az elődök boldogsága és szenvedése is. Majd eldönti, hogy mennyire azonosuljon nemzete erényeivel és bűneivel. Bocsásson meg eleinek? De hát kicsoda ő, hogy megbocsásson? Nem inkább együttérzéssel tartozik nekik?

Az elűzött németek szüleik egykori lakóhelyére utaznak, ott esetleg ingatlant vásárolnak, netán egy hajdani sváb házat, és talán valami vállalkozásba fognak. Bár a felmenőik sokat vesztettek, ők esetleg sokat nyernek azzal, hogy viszonylag tehetős és magabiztosan tájékozódó nyugati polgárokként jönnek ide. A szülők vesztesége talán pótolhatatlan, de olyan környezetbe jutottak, amelybe, ha sérülésekkel is, de aránylag szervesen tudnak beilleszkedni. Őket is megnyugtatja és némi derűs önérzettel tölti el, hogy maguk is részesei lettek a nyugati világnak. Mint egyének, mennyire különböztetjük meg magunkat a nemzetünktől, a népünktől? Kell, hogy vállaljam a népnek, amelyhez tartozom, az érzéseit, a szorongásait, a képzeletét? Át kell vennem a haragvásait is? Alaposan gyötörhetjük magunkat, átérezve az előző generációk szenvedéseit. Minden diktatúra gyermeke eldöntheti, hogy szereti-e az apját a bűneivel együtt. Folytonosan csúszkálunk a személyes énünk és a kollektív énünk között. Egyszer csupán én vagyok, aztán mi vagyok a többiekkel együtt, akikkel egy érzelmes, közös, többes számú ént alkotunk. Megköltöttük önmagunkat és az ellenségeinket. A múltig érő mi és a múltig érő ők egyaránt mítoszok. Ki tudja, hogy mikor vagyok én, és mikor vagyok mi. Örököltük Európát, mint neveletlen népek iskoláját, ahol még nem könnyű lecke kollektív bizalmat előlegeznünk egymásnak, és elvégezni az előzékeny empátia mindennapos gyakorlatait.

Nem egyszerű azt mondani, igyunk, barátom egy pohárral, koccintsunk, nem történt semmi, köztünk legalábbis semmi sem. A közös sérelem is közös kulturális vagyon. Ellenezzük, hogy a közös sérelem miatti szomorúság jogát elvitassák tőlünk. Azután eljön az a perc is, amikor egymásra nevetünk.

Mi dolga a ma élőknek? Emléket, életrajzokat gyűjteni, követni az életsorsok alakulását, tudni, hogy kik voltak elődeink a családban vagy a házban, biográfiákban tanulni a nemzeti történelmet, és fejet hajtani a temetők előtt, bárki fekszik is odalent.

(Elhangzott június 17-én a frankfurti Paulskirchében, a Franz Werfel-díj átvételekor.)

(Forrás: Élet és Irodalom)