Kommunisták és a zsidókérdés
MAGYARORSZÁGON éppúgy, mint Romániában és Lengyelországban, a kommunisták és a parancsaikat vakon teljesítő hírhedt politikai rendőrség vezetői között a második világháború utáni évtizedben sok volt a zsidó származású. Felmerül a kérdés, hogy mi ennek az oka? Igaza volt-e Mindszenty József bíborosnak, amikor megfogalmazta azt a szemrehányást, hogy „a keresztény Magyarország” 1943-44-ben mindent megtett, amire csak képes volt az ország zsidó lakosságának védelmében, de 1945 után a „zsidó-kommunista” Magyarország nem viszonozta, nem hálálta meg ezt az erőfeszítést.
Miért csatlakoztak?
Nem szükséges tételesen bizonyítani, hogy a magyarországi kommunista párt vezérkarában ki mindenki volt zsidó származású. Természetesen egyikük sem tartotta a vallási ünnepeket, nem ápolta a zsidó hagyományokat. Apáik és nagyapáik hagyományainak elvetése, majd csatlakozásuk a kommunista mozgalomhoz nyilvánvaló szakítást jelentett családjukkal. Révai ifjúkori költeménye, amely arról szól, hogy hő vágya, bárcsak holtan látná szüleit, önmagáért beszél. A névmagyarosítások szintén jól mutatják, hogy új identitást kerestek. Rákosit eredetileg Róthnak hívták, Gerőt Singernek, Farkast Wolfnak, Vas Zoltán nagyapja rabbi volt és Weinbergernek született, a politikai rendőrség szadista főnöke, Péter Gábor Auspitz Benőnek, Nógrádi Sándor Grünbergerről magyarosított, Horváth Márton Schillerről és így tovább. A politikai rendőrségnek, a félelmetes ÁVO-nak, majd ÁVH-nak a vezérkara 70-80 százalékban zsidókból állt, az osztályvezetők és attól felfelé minimum ilyen arányban voltak zsidók. Ez a tény szintén azt jelzi, hogy évezredes nemes zsidó hagyománnyal szakítottak lelkileg, talán hogy ellensúlyozzák eleik úgymond gyöngeségét, és hogy új azonosságot alakítsanak ki.
Zsidók két okból csatlakoztak a magyar kommunista mozgalomhoz és ajánlották fel szolgálataikat az ÁVO-nak. Először: a világon mindenütt, még Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is nagy vonzerőt gyakorolt a zsidó értelmiségre a radikalizmus és a harmonikus társadalom eszméje, s ez még inkább igaz volt Magyarországon, történelmének sajátos alakulása folytán. Ennek következtében sok zsidó csatlakozott a magyarországi kommunista mozgalomhoz, és közülük szép számban kerültek vezető tisztségekbe. A Magyarországi Kommunisták Pártja 1918-ban alakult meg, s az első Központi Bizottságnak legalább tíz zsidó tagja volt, 1919-ben, a magyarországi szovjetköztársaságban, vagyis a kommün alatt a 200 vezető tisztségviselő háromnegyede volt zsidó. Kun Bélától Gerőig a kommunista párt valamennyi főtitkára zsidó volt. 1944-45 után a leghasználhatóbb káderek zsidó környezetből jöttek, s ez vonatkozik a moszkovitákra csakúgy, mint az itthoniakra. Másodszor: a második világháború után sok zsidó azért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, mert oda sodorta őket, amit a koncentrációs táborokban és munka- szolgálatban átéltek. Meg akarták torolni a közelmúltbeli szenvedéseiket, s úgy gondolták, hogy erre a Szovjetunió és a magyarországi kommunista párt kínál módot, mivelhogy a fasizmus és jelesül a náci Németország ellen folytatott harcukkal olyannyira kitüntették magukat. A párt és az ÁVO középszintű vezetésében az volt a jelszó: „Soha többé!”
A háború után Magyarországon az antiszemitizmus más volt, mint a háború előtt. Az alapvető különbség abban rejlett, hogy az új keletű antiszemitizmusnak az „új zsidók” lettek a céltáblái, azok, akik kérlelhetetlenek voltak, nem mutattak könyörületet, bosszúra szomjaztak. A „zsidó politikai hatalom” lett a botránykő, amelyet a kommunista párt jelképezett.
A szovjet vezetés pontosan felmérte, hogy ezek a fejlemények mit vonnak maguk után. Ezért törekedtek arra, hogy a zsidókat kirekesszék az ideiglenes kormányból. Hadd emlékeztessek arra, hogy ugyanaz a Molotov, akinek a feleségét Sztálin azért küldte száműzetésbe, mert zsidó volt, 1944 novemberében azt ajánlotta a magyar fegyverszüneti küldöttség tagjainak, hogy a háború utáni új kormányba vegyenek be moszkovitákat, de zsidókat ne. Egyértelműen közölte: „a zsidókat ki
kell hagyni”. A szovjet politika szellemében írta Rákosi (aki még Moszkvában tartózkodott) Vasnak (aki ekkor már Magyarországon volt), ne számítson arra, hogy bekerülhet a párt csúcsvezetésébe, legalábbis egy ideig, mert a négyesfogathoz, a (zsidó) Gerő, Révai, Farkas, valamint a saját személye mellé ötödiknek a „keresztény Nagy Imrét” kell bevonni. A szovjet politika jellemző megnyilvánulása volt, hogy – miként Vas Zoltán tanúsítja – az 1945. évi választások után Vorosilov marsall személyesen döntött úgy, hogy belügyminiszternek Nagy Imrét „javasolja” Farkas helyett. Moszkva mégis kivételt tett, nem tudni, mi okból, hagyta ugyanis, hogy a pártot egy évtizeden át a zsidó születésű „négyesfogat” irányítsa. Sőt 1945 és 1956 között voltak olyan időszakok, amikor a Politikai Bizottságban zsidó származásúak alkották a többséget.
Nem vállaltak közösséget
A magyar kommunista pártnak ezeket a vezetőit általában zsidóknak tekintették, de ők önmagukat nem, vagy próbáltak úgy tenni, mintha nem azok volnának. Egyszóval, iparkodtak eltitkolni, hogy kicsodák. Tény és való, hogy, eltérően Oroszországtól, Lengyelországtól és Romániától, Magyarországon a zsidóság mindig is törekedett az asszimilálódásra. Például tömegesen magyarosították nevüket, Rákosi és társai azonban nem sorolhatók egyszerűen csak az asszimilálódott zsidók közé. Ők úgy viselkedtek, mint akiknek semmi közük a zsidósághoz és soha nem is volt. Egyetlen apró példa: Rákosi nagyon tudatosan nem használt városi akcentust, hogy hallgatósága ne tekintse őt zsidónak, de még csak a zsidó város hírében álló budapestinek se. Vidéki, népies nyelven beszélt, gyakran alkalmazott közmondásokat, és más efféle fordulatokat. Révai azzal iparkodott kihangsúlyozni magyarságát, hogy nagyon korán és nagyon erőteljesen népszerűsíteni kezdte a népies irodalmat, mely tartalmát tekintve mélyen nemzeti és olykor leplezetlenül antiszemita.
A magyarországi kommunista párt nyíltan nem hirdetett antiszemitizmust, de amikor például az úgynevezett feketézők ellen intézett demagóg kirohanásokat, ezzel burkoltan a fasiszták és az antiszemita csőcselék kedvében akart járni. Amikor 1946-ban Kunmadarason és Miskolcon visszataszító antiszemita kilengésekre került sor, a kommunista sajtó olyan szellemben számolt be róluk, hogy „meg lehet érteni a nép dühét”, amelyet a (zsidó) kupecek váltottak ki. Rákosi még olajat is öntött a tűzre, amikor kifejtette: „A demokráciában igenis helye van a tömegek ösztönös cselekedeteinek, és a nép jogosult arra, hogy saját kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét.” A sokkalta elvhűbb szociáldemokrata párt és a két kis polgári párt, a polgári demokraták és a
magyar radikálisok akár népszerűségüket is kockáztatva készek voltak világos különbséget tenni a feketézők és a zsidók között, a kommunisták viszont ellenkezőleg cselekedtek. Ez a három pórt azonnal reagált, nem hagyta szó nélkül, amikor a Nemzeti Parasztpárt népies irányzatához húzó egyik-másik vezető, például Veres Péter és Darvas József antiszemita megjegyzésekre ragadtatta magát, bezzeg a kommunisták úgy tettek, mintha semmi el nem hangzott volna.
„Kisnyilasok”
Az 1945. évi választások előtt a kommunista párt attól sem riadt vissza, hogy megpróbáljon soraiba édesgetni nem prominens fasisztákat, úgynevezett kisnyilasokat. Nem tudni, hogy ki adott erre utasítást és azt sem, hogy mennyi egykori fasiszta lépett be, de azt tudjuk, hogy toborozták őket és ismerjük az alkalmazott módszereket. Az úzus az volt, hogy a helyi párttitkár vagy a politikai rendőrség valamely kommunista tagja közölte a delikvenssel, hogy ha aláír egy nyilatkozatot, amelyben sajnálkozását fejezi ki múltbeli tettei fölött és kötelezi magát a kommunista párt politikájának jövőbeni támogatására, akkor elfeledkeznek a múltjáról és a háború idején viselt dolgai miatt nem vonják büntetőjogi felelősségre.
A toborzás hozott némi eredményt, főként a szakképzetlen gyáripari munkások körében. Ha összehasonlítjuk egymással az 1945. évi és az 1939-es parlamenti választások eredményét, akkor azt találjuk, hogy akik 1939-ben a nyilaskeresztes pártra szavaztak, azok közül 1945-ben szembetűnően sokan a kommunista pártot ajándékozták meg voksaikkal. Ez volt a helyzet jobbára a munkások lakta Csepelen. A „zöld inges” nyilasok büszkén beszéltek 1939-ben „zöld Csepelről”, 1945-ben a kommunisták legalább ilyen dicshimnuszokat zengtek a „vörös Csepelről”.
A kampány jó néhány helyen kifizetődőnek bizonyult, mert a fasiszta csőcselék ugyan nem meggyőződésből, inkább megfélemlítettségében, kötélnek állt és a magyar kommunista pártra szavazott. Sokfelé azonban ellentétes hatást váltott ki ez a fajta tagtoborzás, nem növelte, inkább zsugorította a párt táborát. Amikor az 1945-ös választások részletes eredményét közzétették, kiderült, hogy a keleti országrészben, egyes választókörzetekben kevesebb szavazatot kapott a kommunista párt, mint amennyi párttagot ott nyilvántartottak. Ez a kudarc jelezte a toborzási kampány bumeránghatását.
A kommunista pártnak az antiszemitizmussal kapcsolatos cinikus magatartását és manipulációit azon is le lehetett mérni, hogy (zsidó) vezetői hogyan nyilatkoztak és milyen magatartást tanúsítottak ebben az ügyben. Hadd hozzak föl csupán egyetlen anekdotikus példát bizonyságképpen. Rákosi egy ízben magához hívatta Losonczi Gézát, aki a kommunista vezetők fiatalabb nemzedékéhez tartozott. Magyarországon bevett formula, mely szerint az emberek úgy jelzik, ki hová tartozik (értsd zsidó-e vagy sem), hogy azt mondják: „közülünk való” vagy „közülük való”. Losonczi nem volt zsidó. Rákosi azért hívatta őt magához, mert új beosztásba akarta helyezni a kultúra területén. Tervét előadva alaposan leszidta „a sok zsidót”, akikkel tele van a kulturális élet, és akik elfoglalják a vezető posztokat. Azt várta Rákosi, hogy Losonczinál helyeslésre találnak ezek az antiszemita szidalmak. Losonczi abban az időben még csodálta Rákosit és elfogadta az új megbízatást, de a „körítés” a legkevésbé sem nyerte meg a tetszését, nem volt ízlése szerint való. Vagy egy másik eset. 1945. október 11-én a Központi Bizottság a helyhatósági választások eredményének értékelésével és a soron következő parlamenti választások előkészítésével foglalkozott ülésén, s Gerő elmondta – referátumának ez a része nem került nyilvánosságra -, hogy a kommunista párt nehézségeit és gondjait (egyebek között) a „gazdag zsidók” okozzák.
Vágytak a hatalomra
Megnyugtató magyarázatot találni arra, hogy ezek a kommunista vezetők miért tanúsítottak ilyen magatartást, nem könnyű. Van egy szerfölött bonyolult lélektani megoldás, mely úgy szól, hogy az antiszemitizmus új hullámát azért tűrték el, sőt azért szították, mert egyidejűleg két igénynek akartak eleget tenni. Meg akarták büntetni szüleiket és nagyszüleiket, amiért azt a „szégyent” hozták rájuk, hogy zsidónak szülték őket és ugyanakkor önmagukat is büntetni kívánták, amiért próbálták kitépni magukat családi és múltbeli kötelékeikből. Ennél egyszerűbb megokolás, hogy annyira megbűvölte őket a hatalom és oly csillapíthatatlan szenvedéllyel vágytak erre a hatalomra, hogy mindenre képesek voltak céljuk elérése érdekében. Idekapcsolódhatott az is, miszerint be akarták bizonyítani Sztálinnak, akiben az új apa személyét látták megtestesülni, hogy méltóak a bizalmára.
Igen ám, de mi a helyzet az „átlag” zsidó esetében? Köztudott, hogy 1945-46-ban a budapesti zsidó lakosságnak legalább a fele el akart menni Magyarországról, s úti céljuk az Egyesült Államok vagy Palesztina volt. Ezen közérzületen nincs mit csodálkozni, azon viszont már jóval inkább, hogy ugyanaz a kommunista párt nyeri el a zsidóság egy részének támogatását, amely a volt nyilasokra is kiveti a hálóját.
Pontosan nem tudjuk megállapítani, kikre szavaztak a zsidók az 1945. évi parlamenti választásokon. De bizonyos következtetéseket levonhatunk, ha szemügyre vesszük három budapesti belső kerület választási adatait: az ötödikét, a hatodikét és a hetedikét, amelyekben nagyon nagy számban laktak zsidók. Ezekben a kerületekben összesen 180 910 szavazatot adtak le. A kisgazdák kaptak ebből 69 153 szavazatot (38,2 százalék), a szociáldemokraták 53 156-ot (29,4 százalék), a kommunista párt 43 153-at (24,1 százalék) és a Polgári Demokrata Párt 10 116-ot (5,6 százalék).
Ha a szavazatok megoszlását ebben a három budapesti kerületben egybevetjük a nagy-budapesti vagy az országos adatokkal, akkor a világosan kirajzolódó arányok minőségileg nem különböznek a nagy-budapesti szavazatmegoszlástól, ámbár mutatkozik néhány érdekes, de nem számottevő eltérés. A három kerület és az egész főváros adatainak összehasonlítása azt mutatja, hogy a) a liberális Polgári Demokrata Párt ezekben a kerületekben 44 százalékkal több szavazatot kapott, mint a fővárosi összesítésben; b) szintén többet kaptak a szociáldemokraták 24 százalékkal, és a kommunisták 23 százalékkal; c) a kisgazdák Budapesten valamivel gyengébb eredményt értek el, mint országosan, ebben a három belső kerületben azonban 24,5 százalékkal kevesebb szavazatot kaptak, mint fővárosi szinten.
Ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a három említett kerület adataiban tükröződik a zsidóság politikai pártválasztása, akkor megállapítható, hogy a zsidók tekintélyes hányada a politikai színtér egyetlen tisztán liberális, nyugati irányzatú polgári pártját ajándékozta meg bizalmával, nevezetesen a kis Polgári Demokrata Pártot, de különösebben „nem tartottak” sem a szociáldemokratáktól, sem a kommunistáktól. Ez a három párt elindított legalább egy, némelyik közülük több zsidó jelöltet is, viszont a kisgazdák jelöltlistáján zsidó egyetlenegy sem szerepelt. A magyarországi zsidóság szemében a kisgazdapárt nyilvánvalóan úgy jelent meg, mint a múlt képviselője, persze nem a nyilas vagy náci múlté, de a Horthy-rendszeré, és a két háború közötti évek keresztény antiszemitizmusának a letéteményeseit látták bennük. A kisgazda vezetők némelyike, például Tildy Zoltán későbbi köztársasági elnök, akinek veje zsidó volt, a harmincas évek második felében a zsidótörvények ellen szavazott. Ennél alighanem fontosabb volt, hogy a kisgazdákat nem tekintették városi pártnak és ez is közrejátszódhatott abban, hogy a zsidók másra adták szavazatukat, nem rájuk.
Kire szavaztak?
Az országosan leadott összes szavazatokat vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy minden negyedik vagy minden ötödik zsidó szavazatot a kommunisták kapták. A holocaustot körülbelül 110 ezer felnőtt élte túl, közülük úgy 25-30 ezren támogathatták a kommunistákat. Bizonyos szempontból ez nagy szám, kivált, ha figyelembe vesszük a náci-szovjet paktum ismert tényét, a kisnyilasok körében folytatott toborzást és legfőképpen azt, hogy a Magyar Kommunista Párt nem tett semmit az antiszemita kilengések ellen. Tekintetbe véve azt is, hogy „a keresettel rendelkező zsidók 45 százaléka önálló üzleti vállalkozó az iparban vagy a kereskedelemben, illetve szabad pályán működik”, a zsidók üzleti érdekei szintén a kommunistákéval voltak ellentétesek. Másfelől, egy más nézőpontból viszont a kommunistákra szavazó zsidók száma ahhoz képest nem volt nagy, ahogyan a zsidóság egésze érzett. Vagyis, ha a Vörös Hadsereg nem lett volna, aligha maradtak volna életben. Ha tehát a zsidók a kommunista pártra szavaztak, ezzel hálájuknak adtak kifejezést a Szovjetunió iránt, amiért az megmentette az életüket.
Úgy tűnik tehát, a kommunista párt mögé arányukat tekintve a zsidók közül sem álltak oda többen, mint általában a városi lakosság köréből. Mindszenty bíboros megjegyzése tehát „a zsidó kommunista” Magyarországról nem volt éppen kellően megalapozott. S ha azt vesszük, hogy a háború idején a bíboros a zsidókérdésben mértéktartásról tett tanúbizonyságot, sőt bizonyos beleérzőkészséget mutatott, akkor ez a kijelentés még zavaróbb. Csak úgy lehet elkönyvelni, hogy a köznép körében meglehetősen elterjedt ama érzületet visszhangozta, amely szerint Magyarország szovjetizációjáért a zsidó születésű kommunistákra hárul a felelősség. Ez az érzés persze nem volt alaptalan. De az „átlagos” zsidóknak az az érzése szintén nem, hogy a háború utáni antiszemitizmus új hullámáról ugyanezek a zsidó származású kommunista vezetők tehetnek. Végül is ezek a vezetők öntöttek új olajat a régi tűzre, ők állandósították és élezték ki a magyar társadalom régi és baljós kettéosztását keresztényekre és zsidókra.
(Részletek Charles Gáti: Magyarország a Kreml árnyékában címmel megjelent könyvéből, amely a Századvég Kiadó gondozásában jelent meg.)
Címkék:1990-10