„Költő vagyok, aki magyarul ír”

Írta: Csáki Márton - 2006-11-01 Rovat: Archívum

„Költő vagyok, aki magyarul ír”

Uri Asaffal beszélget Csáki Márton

Uri Asaf kémikus végzettségű kutató, nyugdíjba vonulása óta azonban elsősorban költő és festő, akinek nemrég jelent meg negyedik kötete. Haifában született 1942-ben, ahová cionista szüleinek az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk; ahogy Magyarországra is az utolsó, igaz, szerencsétlenebbül megválasztott pillanatban tértek vissza: 1947-ben, egy függetlenségi háborúra készülő, még nem létező országból egy nagyon is valóságos, kommunista hatalomátvétel előtt álló országba. Szülei hogyan értékelték ezt a döntésüket?

Megbánták, hogy itt ragadtak. 1956-ban volt egy alkalom, amit „sikeresen” elszalasztottunk, nyolc év múlva pedig elvették az útlevelemet, amit csak 1969-ben kaptam vissza. Egyenesen Izraelbe mentem, majd egy év múlva jövendőbeli feleségem is követett.

Ennyire egyértelmű volt a választás? Egyáltalán, mi az anyanyelve?

– Izraelinek éreztem magam, hisz mindenki tudta, hogy más vagyok, más világból érkeztem, ami meghatározott. Ám Izraelbe új óléként érkeztem: öt évesen kerültem Pestre, és az azonosulás vágya oly erős volt, hogy gyorsan elfelejtettem héberül, ötéves korom előttről csak egy-két emlékfoszlány él bennem. Feltételezem, hogy szüleim kint is magyarul beszéltek, mert héberül nem tudtak elég magas fokon.

Ön annál inkább, mégis magyarul ír és legutóbbi kötete meglepően érett, egységes képet mutat.

– Naplóírással kezdődött: amolyan olvasónapló volt ez, amibe észrevételeimet jegyeztem fel. Legfeljebb olvasmányaimból sejthettem volna, hogy érdeklődésem az irodalom felé irányul. Verseim kiforrottsága az utóbbi évek erős koncentrációjának köszönhető: van időm, képes vagyok az összpontosításra. A naplóban feljegyzett mondatokat csiszolgatom: valami rejtélyes belső törvény hatására, a húzások, tömörítések, mondatfarigcsálások során végül versekké kristályosodnak a gondolataim, melyeket az ébredés perceiben vagy az éjszaka közepén vetek papírra, olykor már akkor megérezve bennük egy vers magvát.

A modern héber líra a példa, hogy nem csak anyanyelven születhet nagy költészet.

– Otthonosabban mozgok a magyar nyelvben, mert anyanyelvemként tudom elismerni. Ritka, hogy valaki több nyelven, azonos színvonalon tud alkotni. Verseket olvasok görögül, ógörögül, héberül, angolul, németül, de magyarul gondolkodom. Az anyanyelv rettenetesen érzékeny dolog: olyan, mint egy zenésznek Mozartot játszani. Mozart interpretálása közben – akár egy éles fénybe állított bőrfelületen – minden apró hiba, hiányosság megmutatkozik. Így van ez az írással is: aki merészel nem az anyanyelvén írni, az megbukik.

Mégis olyan érzése van az embernek, mintha fordítást olvasna. Valami, a magyar lírában szokatlan, a mediterrán költészetre jellemző atmoszféra árad belőlük. Nekem elsőként Jabés, Pessoa, Lorand, Ritszosz jutott eszembe.

Talán mondhatjuk, hogy én vagyok az egyetlen magyar nyelven alkotó mediterrán költő. Egyébként Pessoa vagy az ibériai zsidó költészet – például Ibn Gabirol versei – számomra is fontosak.

Itt van előttünk egy Celan-kötet is, a költő mintha töredékességével, lecsupaszított nyelvezetével hatott volna önre.

– Legfőbb kedvencem, akit még utánozni sem mernék, Emily Dickinson, aztán Celan, akinek hasonlíthatatlan világa a holokauszt traumájából táplálkozik. Én ezt csak elbeszélésekből ismerem, de saját, hétköznapi szorongásaimat sem adom tovább a verseimben. Kissé félek Celantól, van benne valami rettenetes szakadék. Iszonyú nyugtalanító, viszont a Celan-i forma, szó- és képalkotás nagyon izgalmas.

Mennyit ismert az anyanyelvi hagyományból, mennyire volt meghatározóbb az izraeli?

– Ady, József Attila életművét felületesen, de ismertem, elvégre itt érettségiztem. Ma már mindkét irodalmat nyomon követem, és az ELTE hebraisztika szakán szemináriumot tartok, ahol fordítással próbálkozunk. Kedvelem Ági Mishol és Yona Wallach verseit, nagyra tartom Vörös István, Jász Attila munkásságát, de épp most olvasom – vegyes érzelmekkel – Nádas trilógiáját. Említhetném Petrit is, akit a hatvanas években ismertem meg, de akkor még nem sejtettem kicsoda. Sok kitűnő költő van, ám érdekes, hogy Izraellel ellentétben a női költészet nem olyan erős, igaz, Tóth Krisztina vagy Székely Magda verseit nagyon szeretem.

Új kötetének címe Festőversek. Egy festményt szemlélni kell, költői képei többsége viszont megjeleníthetetlen. Ugyanazt akarja kifejezni e két tevékenységgel? Jómagam másféle képekre számítottam e sötét tónusú festmények helyett.

Csupán arra céloztam, hogy a képszerűség visszaadható a szövegben. Művészeti életem 1996-ban egyszerre indult e két síkon, noha rajzolni tanultam korábban. Festményeimet látva általában ugyanezt mondják, holott egy ember alkotja őket. Eddig két önálló kiállításom volt Pannonhalmán, a harmadikra most készülök Jeruzsálemben, ahol tagja vagyok a helyi festőművész-szövetségnek, valamint egy Jerusal(e)mix nevű festészeti körnek.

A diaszpórában élő művészekre jellemzőbb a kulturális, történelmi jelek, utalások használata.

Örökségem univerzális: Európa, az ókori és a középkori zsidóság kultúrája, a Meister Eckhart-féle keresztény metafizika épp úgy beletartozik, mint József Attila vagy Farkas István művészete. A két vagy több világban való lét nem engedi, hogy egy témára szűkítsem érdeklődésemet. Minden nap – párhuzamosan a Talmuddal és a kommentárokkal – olvasok Bibliát, és mindig újabb gyöngyszemeket fedezek fel benne.

A vallásos irodalom is egy a sok hagyomány közül?

Szekuláris vagyok, de kötelességemnek érzem, hogy minél többet tudjak erről a világról, ugyanakkor a halacha is egyedülálló szellemi produktum, aminek nyelvi, tartalmi gazdagsága kisugározhat az irodalomra. Valószínűleg sokan nem fogadnák el azt a meghatározást, hogy magyar költő vagyok. Nem lehetek. Költő vagyok, aki magyarul ír.

Magyarországon, mint mondta, idegen maradt – kizárólag a nyelv hozta vissza?

– Barátaim szerint a nyelv, de valójában egy nő. Vagy mindkettő.

URI ASAF

Apollónia*

A tengeren szántanak,

a partról látom, ahogy valaki az eke mögött halad.

Az ég egyszerre tenger és sivatag.

Vékony ország adta élet, kínzó szomjúság,

a homok felissza a lánctalpak nyomát.

Arany rudakon gurul az est, gurul a ház.

Fehér kutyaszőr kavarog az égben,

díszbe öltözött, szárnyas homokvigasz.