A regény az élet igenlése – Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

Koltai Nelli

Téma és forma

Paul Celan Halálfúgá-ját választva mottóul és motiváló struktúraként, Ker­tész Imre ebben a regényében a sziszi­fuszi gondolatkör zenei megfelelőjét fo­galmazza meg.1 A zenei műfajba ágyazottság egy újfajta alkotói magatartást sejtet a korábbi regényekben (Sorstalanság, A kudarc) megfogalmazottakhoz képest. Párhuzama a Halálfúgá-val ugyanakkor a regény (egyébként címé­ben is jelzett) Auschwitz-, illetve zsidó­ság témára koncentrált jellegét mutatja.

A regény tartalma, éppen a „szóla­mok” sokfélesége és a téma állandó felbukkanása miatt, nehezen körvona­lazható.

Egy válasszal indul: „nem”, amelyről hamarosan kiderül, hogy ez a „tétel­szó”, amely köré szerveződik a mű. Ezt a „nem”-et egy középkorú férfi mondja egy magyarországi középhegység üdü­lőjében, ahová tulajdonképpen dolgoz­ni vonul vissza, mivelhogy író és műfor­dító. Ebben az üdülőben, ahol hozzá hasonló „entellektüelek” tartózkodnak, lakik dr. Obláth is, a filozófus, aki egy sétára invitálja a társaságra éppen nem igazán vágyakozó írót. Obláth doktor, a bölcselő teszi fel neki ezen az erdei sé­tán azt a kérdést – miközben saját csa­ládi állapotát is hosszasan ecseteli ó, hogy van-e gyereke. A „nem” tehát erre a kérdésre hangzik el feleletül. Ebből a tagadószóból, és a háttérből, ahol ez a beszélgetés zajlik (bükkerdő – der Buchenwald)2 nő ki a regény laza, asszo­ciációs rendszere. Az Obláthnak felelő „nem” ugyanis pontosan az a „nem”, amelyet az író a feleségének mond, amikor ő gyermeket szeretne. A Kaddis tehát egyfajta visszatekintés, a múltban történtek vallomásszerű felidézése, egyes szám első személyben. Az Ob­láth doktorral folytatott beszélgetésre is voltaképpen visszaemlékezik az író, és ennek a beszélgetésnek az apropó­ján idézi fel aztán életének fontosabb eseményeit.

Ezen a „mindent bevilágító éjszakán” (32. o.),3 amikor is mindezen emlékét felidézi, leírja feleségével való megis­merkedésének történetét is.

Egy társasági összejövetelen a részt­vevők arról beszélgetnek, hogy ki „hol volt”, azaz milyen börtönt, kényszermunka-, koncentrációs tábort stb. járt meg. Az íróra is rákerül a sor és ő Auschwitzot nevezi meg. Az „überolhatatlan” Auschwitz hallatán a társaság – ki-ki valamely totális diktatúra áldozata – Auschwitz létét kezdi taglalni. Az író, hogy a társaság számára értelmezze, meghatározza Auschwitz mibenlétét, el­mesél egy történetet, amely vele esett meg az auschwitzi koncentrációs tábor­ban. A „Tanító úrról” szóló példázattal jelenik meg tehát Auschwitz, és ez a tör­ténet ösztönzi az akkor még csak leen­dő feleséget arra, hogy odamenjen az íróhoz, beszélgetést kezdeményezzen vele, reagáljon az elhangzott történetre.

A leendő (ám az elbeszélés idejére már csak volt) feleség maga is zsidó, auschwitzi túlélők gyermeke. A zsidósá­gával kapcsolatos kétségeire egyedül az író ad megnyugtató, számára elfogadha­tó választ, korábban megjelent kisregé­nyében, derül ki az író visszaemlékezé­séből. Megismerkedésük tehát zsidósá­guknak, – ad absurdum Auschwitznak köszönhető, és mint ilyen, „nem­csak hogy nem véletlenszerű, de egye­nesen sorsszerű találkozás volt. Igen, nem sok idő telt el, és máris a közös életünkről beszéltünk…” (115. o.).

A Kaddis-ban felidéződik közös életük néhány epizódja. Ezzel egyidejűleg meg­elevenedik az a folyamat, ahogyan az író kezd mind jobban a felesége felügyelete alá kerülni az alkotásban, illetve ennek a következménye: hogy hogyan követ el mindent, hogy mégse veszítse el függet­lenségét, alkotói szabadságát. A Kaddis tehát elválásuk folyamatát, történetét is dokumentálja. A gyermek elutasításá­ban – a feleségnek mondott „Nem” – sa­ját életéhez, a saját gyermekkorához va­ló viszonyulása is megfogalmazódik.

Gyermekkora, amely részben egy inté­zetnek a fojtogató légkörében telt, aho­vá szülei válása folytán került öt évre, és amely „valójában egyszerű elveken, a te­kintély-, az autoritárius apaelven nyugo­dott” (166. o.), majd tíz éves korától az apai gyámkodás, amely a „paternális, melegszívű rémuralom” (176. o.) idő­szaka volt az életében. Valamint: Ausch­witz, amely „azon erények túlhajtása”, amelyre gyermekkora óta készítették (182. o.), – Auschwitz, amely éppen ezért „az apa képében jelenik meg” (182. o.), ez a gyermekkor tehát az, ami­től óvni akar, amitől meg akar kímélni. Továbbá – ezzel összefüggésben – az a felismerés, az a tapasztalat mondatja ki vele a „Nem”-et, hogy „másvalaki életé­ben szerepet, apaszerepet, tehát végze­tes szerepet játszani, az igazi borzalmak egyike” (154. o.).

Ennek a létfilozófiának és egziszten­ciális döntésnek a hatása (sodrása) alatt íródik tulajdonképpen mintegy utólagos, mélylélektani igazolásképpen a mű, a Kaddis a meg nem született gyermekért.

Nyelvezete a „fúgaszerű” műfaji felté­telekből adódóan dinamikus, gyakoriak benne az ismétlések, a fokozás, a kés­leltetés, a beemelt szövegrészletek mó­dosításai, variáció esetén a kihagyás. Gyakran alkalmazott nyelvi kifejezőesz­köz továbbá a paradoxon: a fogalmak ellenpólusaikban való ábrázolása mint a lét relativitásának – azaz abszurditásá­nak – a megragadása.4 Mondataival Ker­tész folyamatosan értelmez, magyaráz, reflektál, mert amint írja: „a magyaráza­tok elől nem lehet kitérni, állandóan ma­gyarázunk és magyarázkodunk, magya­rázatot követel tőlünk maga az élet is, ez a megmagyarázhatatlan jelenség- és érzetkomplexum” (8. o.). Ezzel a meghatá­rozással nyilvánvalóvá válik egyúttal, hogy a folytonos kommentálás tudatos és adekvát formai eszköz a regényben.

Kertész Imre e magyarázó-értelmező eljárással a rabbinikus irodalom mód­szertani hagyományából merít. A kommentár ugyanis az írott tanból megszü­lető szóbeli magyarázat, majd annak írásbeli rögzítése. Ennek további kom­mentálásai a zsidó tradíció jellegzetes műfaja. A kommentár saját műfaji kri­tériumainak engedelmeskedő techni­kai eljárás is egyben.

A Kaddis a meg nem született gyer­mekért nemcsak az írói műfajmegjelö­lés tekintetében kötődik tehát a zsidó hagyományhoz (mint holtak emlékére mondott szent ima), hanem strukturális vonatkozásában is a zsidóság irodalmi örökségén alapul.

Ebben a nyelvileg és kulturálisan meghatározott keretben bontakozik ki a regény tartalma: az író-hős identitás­problémája, a zsidóság mint téma, az író-hős saját zsidóságának definiálása.

Kertésznek ez az első regénye, amely tehát morfológiájában, mind strukturá­lisan, mind pedig a szemantika síkján egyaránt feldolgozza, megjeleníti az identitás-témakört. Korábbi regényei ugyanis csak közvetett módon, áttéte­lesen vagy egy-egy síkon kapcsolódtak e tárgyhoz. A Kaddis mint zsidó módon írt és zsidó témájú mű megértéséhez azonban elengedhetetlen szempont, hogy lássuk, milyen folyamat során, ho­gyan érlelődött a regény ilyetén megvalósulása a kertészi életműben. Első lé­pésben tehát vizsgáljuk meg az írói életművet ebből az aspektusból.

A zsidóság-téma feldolgozásának fázisai

A zsidóság-témakör feldolgozásának folyamatában az első állomás a Sorstalanság.

„’Jiszkadal, vöjiszkadal’ – hangzott újra meg újra, s annyit még én is tudok, hogy az úgynevezett ’Kaddis’ ez, a zsi­dók imája a holtak tiszteletére” fogal­mazza a fiú a Sorstalanság-ban (131. o.).5 Magyarázó kiegészítése jelzi, hogy milyen viszonyban áll a zsidósággal, tudniillik, hogy ő nem tartja, sőt alig is­meri a rituálét. Ezen az alapon nem is számít zsidónak, mint ahogy azt a vallá­si előírásokat szigorúan betartó ortodo­xok explicite meg is mondják neki: „Di bist nist ká jid, d’bist á ségec” (114. o.). A vallásos zsidósággal való találkozás, és a részükről tapasztalt elutasító maga­tartás vezet el ahhoz az abszurd (elhatárolódó és minősítő) kijelentéshez, ami egy kiéleződött helyzetben elhangzik, elhangozhat a fiú szájából: „Mondtam neki: – Rohadt zsidó!” (133. o.).

A fiú zsidóságáról a neológ ág is ítélke­zik, azonban éppen ellenkezőleg, mint ahogy azt az ortodoxok teszik. A vallásu­kat nem túlságosan gyakorló zsidók egy­séges zsidóságban gondolkodnak, amely nem kerülheti el végzetét (sorsát), legyen az bármelyik náció, vagy irányzat tagja: „Most már – így szólt – te is a közös zsi­dó sors részese vagy” (20. o.).

A Sorstalanság hőse számára a haláltá­borban, illetve azt megelőzően a zsidó­ság fogalma tehát – akár a nem zsidók – horribile dictu: Auschwitz ó, akár a zsidó­ság részéről – csak mint egy róla kívülről hozott döntés jelenik meg. Ugyan az „adott helyzetek” (207. o.) egyszer arra kényszerítik, hogy megfogalmazza azo­nosság-tudatát: „némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis fura do­log kissé” (114. o.), de ez is csak a kívül­ről szemlélés álláspontjáról, bizonytala­nul, valamiféle szerepbe helyezkedve, vagy szerepet játszva, a mások általi meghatározások tudomásulvételével tör­ténik. A haláltáborból való szabadulás szabadítja fel a zsidósággal való közös­ségvállalás terhe alól is: „Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy ’zsidó’: semmit, nékem, s eredeti­leg legalább semmit …” (207. o.). Azon­ban, hogy ez az identitás-definíció – mint teljes elutasítása az „előítéleteknek”, a zsidó sors elhárítása, tagadása – a fiú ön­álló döntéseként megszülethessen, „szükség” van az előzményekre, a kívül­ről ráerőszakolt azonosságra – horribile dictu: Auschwitzra: „… míg csak el nem kezdődnek a lépések (…) csak adott helyzetek vannak és adott sorsok” (207. o. folyt). Auschwitz tehát az a határhely­zet,6 amely a létről, a zsidó létről alkotott tudás előfeltételét jelenti a Sorstalanság hőse számára.

A kudarc mindössze egy helyen érin­ti a zsidósághoz való viszonyulás kér­dését: „Később, tizennégy és fél éves koromban, mértéktelen bárgyú körül­mények összetalálkozása révén körül­belül fél óra hosszat néztem szembe egy élesre töltött golyószóró rám mere­dő csövével” (23.o.).7 Ez a szemlélet a Sorstalanság főszereplőjének végső fel­ismerését tükrözi: a zsidóság egy ab­szurd létállapot a totalitarizmus egyéb abszurd helyzetei között.8

A Kaddis a meg nem született gyer­mekért továbblépés a Sorstalanság és A kudarc „identitás-elméletéhez” ké­pest. Amit a Sorstalanság kamasz fiúja elháríthatónak vél, és amit még A kudarc öregje is csak egy összetevőként értelmez a soktényezős totalitásban: a Kaddis a sorstalan sors viselésének a megfogalmazása.

Az identitás totalitása: a totalitarizmus szabadsága

A Kaddis főhőse számára a zsidóság összetett tényező. Komplexus, „iszony”, „obszcenitás”, a „nagy parázna” allegó­riája: „egy kopasz nő a tükör előtt, piros pongyolában” (38. o.) – a zsidóság a tel­jes kitárulkozás, a végsőkig való kiszol­gáltatottság („nem kellemes és főként nem nagyon érthető, ráadásul olykor életveszélyes tényállásként, amit talán (…) csak a veszélyessége miatt, meg kell próbálnunk szeretni 41. o., „és ké­sőbb aztán, mikor kezdett mind fonto­sabbá válni, hogy én is zsidó vagyok, minthogy, mint lassacskán kitudódott, ez általában halálbüntetéssel jár” 39. o.). Zsidónak lenni tehát: kiszolgáltatva lenni a halálnak (Auschwitz).

Ugyanakkor a zsidóság magában hor­dozza a döntés lehetőségét is, hiszen az „újdonatúj zsidó létben” (122. o.), a ha­lál közvetlen közelében (Auschwitz) le­hetőség nyílik a „zsidókomplexustól” va­ló megszabadulásra („fölemelheti fejét az iszapból” 126. o., „megszabadulhat a zsidó-érzések, zsidó gondolatok gettójá­ból” 129. o.). Ez az abszurd állapot rejti magában a lehetőséget arra, hogy az „ember maga dönthessen zsidósága fe­lől”. A Kaddis író-szereplőjének zsidósá­ga tehát tudatos döntés: magatartási for­ma, a jelenvalóság melletti elkötelező­dés. Olyan szellemi és fizikai létforma, amely kizárja a túlélés esélyét, az „utó dókban meghosszabbított és megsokasított továbbélést” (48. o.). Az élet egy­szeri megélésének lehetősége.

A Kaddis a meg nem született gyer­mekért egy olyan férfi vallomása tehát, akinek elutasítása az identitás révén megtapasztalt totalitarizmusból követ­kezik. Nemet mond a gyermekre, nemet mond a túlélés meghosszabbításá­ra – a halál gondolatát igenli.9 Csak­hogy a halál: a „levegőbe sírásás” (ld. „kezdeti néhány kapavágással ahhoz a sokkal-sokkal mélyebb árokhoz, ame­lyet még véges-végig rögönként ki kell ásnom, hogy legyen, ami elnyel” 14. o.): az írás, ez a menekülés-mánia10 maga is nemző aktus. A regény tele van rejtett, nemzéssel kapcsolatos utalás­sal: „mint sűrű mag” (25. o.), „akkor éj­szaka”, „ez az éjszaka” (27. o.), „szer­vembe nyilallóan, mint egy afféle hím­gazember” (75. o.), „Fényes éjszaka volt az is, mint fényes e mostani éjsza­kám is, bársonyfeketén fénylő” (108. o.), „ez a tudat a legvégső magja (…) a létemnek, amely a létemet létrehozta és kifejezte” (109. o.). Egyfelől tehát el­utasítja a gyereket, mivel zsidósága folytán áldozatává vált a totalitarizmus­nak, másfelől azonban e tapasztalatnak köszönhetően, az elutasítás megfogal­mazásával teremti meg.11

Kertész A kudarc bevezetésének technikai bravúrját felhasználva a Kaddis-ban,12 valójában csak azt a tervet siratja, hogy nem akar gyereket. A re­gény főszereplője vallomását írja, és mint író, ezzel a hivatását, feladatát tel­jesíti. Az írás – az alkotás – pedig éppen a túlélés meghosszabbításának a doku­mentuma: nemzés, a nemzés cseleke­dete.13 Az író tehát a művészet hatal­mánál fogva hosszabbítja és sokasítja önmagát, az alkotásban talál esélyt az életben maradásra. A művészet, „ez a színtiszta eszme”, pedig nem más, mint a szabadság14 („létezik egy szín­tiszta (…) eszme, az egyetlen valódi esélye az életben maradásra” 73. o., „ez a fogalom a szabadság” 78. o.): a „lelki” és „külső körülményektől való függetlenség” (91. o.). A szabadság pe­dig, folytatva a regény gondolatmene­tét: „a totalitásban megcselekedett (…) totális esztelenség fölött aratott totális győzelem” (119. o.).

Így Kertész Imre a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényben a totalitarizmusnak nevezett, Auschwitz-cal metaforizált abszurd létnek nem is pusztán a túlélését, hanem az azon va­ló felülemelkedés lehetőségét fogal­mazza meg. A művészet az egyetlen le­hetséges princípium a létben a léttel való szembenállásra. A művészet által válik csak lehetővé „megbélyegzett zsi­dóként” (193. o.) a negatív identitástu­dat leküzdése, a művészet az egyetlen lehetséges eszköz a „totális asszimilá­ció” (192. o.) elkerülésére. Az írásneu­rózis a beteg társadalom egészséges életfilozófiája. Az íráskényszer és állan­dó írás: az individuális feladat betölté­se, az egzisztenciális zsenialitás.15

A Kaddis a meg nem született gyer­mekért mondanivalója a pozitív létfilo­zófia.

A regény az élet igenlése. Ez Kertész Imre ars poeticája.

Jegyzetek

A Sziszifusz-hasonlat magától Kertésztől származik. A kudarc című regényben, amelyet a holocaust-témakörben eddig megírt trilógia második köteteként tartanak számon, Ker­tész Sziszifusszal azonosítja az író-főszereplőt (Köves). (NB: erre a Sziszifusz-hasonlatra épül Marno János, „Sziszifusz, az öreg – Köves és Berg” című írása, Kortárs, 1989/3., 155-161.0.; és Györffy Miklós elemzése, „A kő és hegy. Kertész Imre: A kudarc; Jelenkor, 1989/10., 985-987. o.). A sziszifuszi feladat a totalitariz­musnak mint lét-abszurditásnak az írói meg­jelenítése.

2 A két kifejezés közti kapcsolatról ld. Takács Ferenc: „Erdő, halál, irtás” című írását (Kortárs, 1990/6., 153-155. o.).

3 Kertész Imre, Kaddis a meg nem született gyermekért, Budapest: Magvető, 1990

4 A Gályanapló című esszéregényében Kertész a létről elmélkedve egyenesen így fogalmaz: „Az élet paradoxon” (Kertész Imre, Gályanap­ló; Budapest: Holnap Kiadó, 1992, 134. o.).

5 Az idézetek a Sorstalanság Budapest: Szá­zadvég, 1993-as kiadásából valók.

6 A kifejezés az egzisztencialisták (Jaspers) terminológiáját idézi: a lét átélésére elsősor­ban „határhelyzetekben” kerül sor (chiffre: ‘helyzet’, ‘szituáció’).

7 Kertész Imre, A kudarc (Budapest: Szépiro­dalmi Kiadó, 1988)

8 Vö. Gályanapló, 19., 43., 87., 137., 200. o.

9 A „nem” és „igen” ellentétpár végigvonul a regényen, az „igen” legalább annyiszor fordul elő a műben, mint tagadószó párja. (A paradoxia tehát tágabb vonatkozásban is megjele­nik). Thomas Bernhard Igen című kisregényé­nek motiváló szerepére Marno János hívta fel a figyelmet „Regénysirató” című esszéjében (Jelenkor, 1990/11., 876-886. o.). Kertész Bernhard gondolatiságával való kapcsolatát Erdődy Edit is kimutatta a Halálfúga – prózában című írásában (Jelenkor, 1990/11., 886-889. o.).

10 ld. a Kaddis 9., 10., 14., 27. oldalain leírtakat

11 Radics Viktória szellemi teremtésről beszél a „Leheletnyi vigaszért” című írásában (Hol­mi, 1991/3., 370-372. o.).

12 A kudarc bevezetőjében az „öreg” ugyanis író, aki ahelyett, hogy írna, szívesebben „gon­dolkozik”, szívesebben olvasgatja régi jegyze­teit, szívesebben ún. semmittesz. Elmélkedé­seiben, emlékeinek felelevenítésével egyide­jűleg azonban kiderül, hogy a semmittevés a tényleges munka, hogy a regényírás ihlet­gyűjtő tervezgetése maga a regény. A beve­zetőben így voltaképpen egy logikai ellent­mondás megjelenítése történik. A Kaddis technikája is ez: a szavak szintjén megtörté­nik ugyan az elutasítás, a tagadás, de a tény­leges szándék, akarat csak a tágabb összefüg­gést, szöveg-kohéziót tekintve érhető tetten.

13 NB: a görög poiew ige nem véletlenül bír egyszerre a ‘készít’, ‘csinál’, ‘alkot’, ‘teremt’, ‘létrehoz’, ‘nemz’ jelentésekkel.

14 A bírálók közül többen is kimutatták a re­gényben megnyilvánuló szabadságot: Wirth Imre a tagadás szabadságáról beszél „Kaddis a meg nem született gyermekért” című írásá­ban (Vigília, 1990/11., 876-877. o.), Marno Já­nos írói szabadságot (i. m.), Berkes Erzsébet egyfajta belső szabadságot fogalmaz meg a mű kapcsán („Az ésszerű lét nyomorúsága”, Mozgó Világ, 1990/11., 118-121. o.).

15 Kirkegaard érzéki zsenialitás fogalma kap­csán vezeti be Kertész az egzisztenciális zsenialitás fogalmát (vö. Kornis Mihály, „Miért van ott, ahol van?”; Beszélő, 1991/43., 39-42. o., valamint a Gályanapló 62. oldalán leírtakat). Lételméletének központi kérdése: meg lehet- e élni a teljes életet? Lehetséges-e az egzisz­tenciális zsenialitás, az egyszeri létezés átélé­se? Létezik-e olyan pillanat, amikor az „az emberben felvonít az egzisztencia” (A ku­darc, 61. o.)? Képes-e leküzdeni az egziszten­cia a történelmi körülményeket, és megvalósí­tani saját lehetőségét?