Kivonulás?

Kivonulás?

A gázai helyzet Arafat után

Napokkal azután, hogy az izraeli parlament elfo­gadta Ariel Saron egyoldalú kivonulá­si tervét a Gázai övezetből és a Nyu­gati part északi részéből, meghalt Jasszer Arafat, az izraeli-palesztin bé­kefolyamat legfőbb akadálya. Egy kézben összpontosított hatalmát a békülékenyebb húrokat pengető Mahmúd Abbasz, a kormányfő Ahmed Korei, és Rouhi Fattuh, a parlament elnöke váltotta fel. A hatalom kapuját döngető „ifjú palesztinok”, velük szemben az Izrael elleni terrortámadá­sok fokozását ígérik. Olaj a tűzre, hogy a palesztinok lakta területeken még a temetés előtt elterjedt a rémhír: a vezért valójában az izraeliek mér­gezték meg.

Saron álláspontja szerint a nyolce­zer gázai telepes biztonsága másfél millió arab gyűrűjében csak arányta­lan nehézségek árán biztosítható. A miniszterelnök egyébként is csak azo­kat a zsidó településeket kívánja meg­tartani. amelyek egy reménybeli békeszerződés keretében is Izrael fennha­tósága alatt maradnának. A palesztin terrorizmus frontvonalának lerövidíté­se – a kormányfő szerint – Izrael ele­mi biztonsági érdeke. A Likud parla­menti képviselőinek többsége min­dennek ellenére ellenzi a tervet: a Saron ellen lázadó képviselők és minisz­terek a tervet a palesztin terrorizmus megjutalmazásának tekintik, amelyért szerintük Izraelnek a jövőben súlyos árat kell fizetnie.

A Hamasz máris saját győzelmét látja Saron tervében. A kivonulás és a települések felszámolása, különösen Arafat „mártírhalálát” követően, újra lángra lobbanthatja a gyengülő terro­rizmus parazsát. Saron sokak szerint veszélyes precedenst teremt, és ennek kárát a nyugati parti rendezésnél látja majd a zsidó állam. Bush garanciája ellenére a nemzetközi közösség való­színűleg követelni fogja, hogy Izrael a Gázai övezethez hasonlóan Judeát és Szamáriát (Nyugati part) is adja fel. Ezt támasztja alá, hogy Izrael még ki sem vonult a gázai övezetből, Brüsszel máris követeli, hogy Jeruzsá­lem az 1967 júniusa előtti határokra vonuljon vissza. Jobboldali ellenzéke szerint Saron a gázai „gesztust” nem ellensúlyozza a Nyugati part egy ré­szének Izraelhez csatolásával. Noha szerintük lett volna lehetősége arra, hogy egy kompromisszumos terv el­fogadásával maga mellé állítsa pártját, mégsem tette. Inkább a baloldali Munkáspárt, és az – attól is balra álló – Josszi Beilin vezette Jahad tömörü­lés szavazataival szerezte meg a terve elfogadásához szükséges többséget.

A kormányfő a népszavazás kiírását is visszautasította. Erre a Nemzeti Vallásos Párt további négy képvi­selője megvonta támogatását a kor­mánytól. Így a miniszterelnök kényte­len volt Gáza ügyében kompromisszu­mot kötni a jobboldali belső ellenzék vezéralakjával, Netanjahu volt kor­mányfővel. A költségvetési vitát azonban el kellett halasztania, hiszen a Knesszetben mindössze 55 fős támo­gatást élvez. Uzi Landau tárca nélküli minisztert és Michael Ratzon ipari és kereskedelemügyi miniszterhelyettest a kormányfő a szavazást követően fel is mentette, miután figyelmeztetése ellenére nemmel voksoltak.

A kormányzó Likud-frakció többsé­ge ma is elutasítja Saron tervét. Pél­dátlannak tartják, hogy a kormányfő a választáson vesztes Munkapárt prog­ramját valósítsa meg. Annál is inkább, hiszen a Likud-választók belső nép­szavazásukon korábban elutasították a kivonulást. Sőt, legutóbb a Likud köz­ponti irányító testületé megtiltotta Saronnak, hogy a Munkapártot bevonja a kormányzásba. Ennek ellenére a mi­niszterelnök a háttérben Dalia Itzikkel, a munkapárti frakció vezetőjével egyeztetett. Uzi Landau pedig rövid idő alatt 600 aláírást gyűjtött össze a Likud-konventben új, belső választás kiírására. Ez afféle impeachment eljárás, izraeli módra. Landau azt állítja, ők képviselik az „igazi” Likudot, míg a kormányfő politikája ellentétes az­zal, ezért mennie kell. Elemzők köz­ben előrehozott választások kiírását jósolják. Netanjahu bejelentette, hogy versenybe száll a Likud-elnöki és a kormányfőjelölti posztért. Ha minden változatlan marad, aligha kerülhető el az előrehozott választások kiírása.

Arafat halála viszont új helyzetet te­remtett. Az izraeli baloldal követeli: Saron hagyjon fel az egyoldalú kivo­nulással, és inkább a baloldal által „mérsékeltebbnek” tekintett vezetés­sel, Mahmúd Abbasszal és Ahmed Korei kormányfővel kezdjen politikai tárgyalásokat. Ez esélyt kínálna Saronnak, hogy a gázai egyoldalú kivo­nulást egyelőre levegye a napirendről, így egyszerre állíthatná helyre a Likud párt egységét és a korábbi koalíciót. Bush maga is abban reménykedik, hogy az Arafat helyébe lépő mérsékel­tebb vezetéssel politikai megállapodás köthető. Javier Solana, az EU külügyi biztosa máris hétpontos új átmeneti tervvel állt elő Brüsszelben, Tony Blair pedig Washingtonban Bush elnököt győzködte az aktívabb közel-keleti szerepvállalás szükségességéről. (Az angol kormányfő talán úgy véli, hogy a jövő évi brit választásokat nem Nagy-Britanniában, hanem a Közel-Keleten kell megnyernie.)

Saron a tárgyalások felvételét azon­ban tettekhez köti. Nem elégszik meg a tűzszünettel: a terrorszervezetek fel­számolását, a terror elleni folyamatos fellépést követeli. Kérdés azonban, megvan-e az új palesztin vezetésben ez a hajlandóság, és ha igen, megvan-e a végrehajtáshoz szükséges erő? A Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Fatah Al-Aksza (ma már: Arafat) Mártír Brigádja ugyanis önként nem adják le fegyvereiket, és nem alakulnak át po­litikai pártokká. Sőt, lapzártakor az Iz­rael elleni terror fokozását ígérik.

Bányai László