Kispipa
Legenda. Ez az első gondolat, ami beugrik az embernek, amikor a hetedik kerület szívében, az Akácfa utcában bandukol, hogy hosszú idő után felmérje, mi a helyzet Kispipában. Kétségtelenül tetten érhető tehát egyfajta bizonytalanság, már-már rossz előérzetként azonosítható félelem, amelyet természetesen elnyomunk magunkban, mielőtt belépünk az étterembe. Amely tök üres. Régi kispipások vagyunk, tudjuk, hogy a minden asztalon kint felejtett „foglalt” tábla az első szűrő. Nem mindenkinek van hely még akkor sem, ha egyébként – úgy tűnik – nem is akar bemenni senki. Leülünk az egyik – foglalt – asztalhoz és körbenézünk. A berendezés szakasztott olyan, mint régen. (Az étlapon sem észlelhető különösebb változás. Legalábbis a bal oldalán, mert az árak, hát, kicsit elléptek a racionalitás mellől.) íme, a jó értelemben vett polgári miliő, ahogy azt a 80-as években elképzeltük. Pincérünk régimódian tökéletes. A legenda „sarokköve”, a zongorista is az, ráadásul meg vagyunk tisztelve: egyetlen asztal kedvéért is strapálja magát. Az exkluzivitásérzet kicsivel később szerencsére csökken, a hely folyamatosan megtelik. Érkeznek a külföldiek, jön egy ismert újságíró, érkeznek a múltat felidézni vágyó családok. És a rendelés után nem sokkal érkeznek a leveseink is. Sajnos annyira hamar, hogy megmelegíteni nem is jutott elég ideje szegény szakácsunknak… Ennél viszont nagyobb baj, hogy ezek a legjobb pontjai a vacsoránknak. A langy- meleg libamájas erőleves kimondottan Finom. a máj omlik, a lé egészséges színű, ízgazdag – és ugye langyos is. A húsleves aranysárga, sűrű, puha marhahúsdarabok, sűrű cérnametéltfelhő és zöldségek gazdagítják. De hűvöske ez is, sajnos. A főételekre már kicsit többet várunk. A töltött harcsa „Kispipa módra” olyan, mint egy SZOT-üdülőben a veszprémi párttitkár 1982-es nyaralásának búcsúestéjén felszolgált figyelmesség a konyha részéről. A hal panírja nehéz, a rizsköret egyetlen nagy ragacsos csomóban tömörködik magában. A töltelék viszont finom, tippünk szerint lazackrémből és sajtból áll. A báránygerinc Pékné módra is csak félsiker: a hús omlós, de zsíros és fád, a köret rusztikusán eltúlzott, hatalmas darabokra kaszabolt krumpli és hagymadarabok kergetőznek egymással a túlpakolt tányéron. A főételekhez érkező paradicsom- és uborkasaláta viszont tényleg klasszikus, ezen nem sokat kellett tökéletesíteni a 80-as évek eleje óta. A desszert lesz aztán az este mélypontja. A lángoló palacsinta még rendben van, lángol is. palacsinta is, a diós töltelék sűrű, friss. A csokoládés fánk szintén „friss”, olyannyira az, hogy egyszerűen nem sült át, a tésztamassza egy része nyers maradt, liszt ízű, kellemetlen jelenség. Ráadásul – hiszik, vagy sem – sós is. Egy csokoládéfánktól ezt igazán nem várjuk, de a Kispipától sem. A kávé aztán már felüdülés, kis üvegpohárban, retró ízjegyekkel. A Kispipában tehát az a helyzet, hogy a konyha sajnos rossz, de legalábbis permanensen gyengélkedik. Arról lehet vitatkozni, hogy megállt-e az idő, miközben a vendégek igényei magasabbak lettek, vagy tényleg visszaesett-e a színvonal. Én egyébként akkorra datálom az étterem lejtmenetének kezdetét, mikor az élő pontyokat felvonultató akváriumot megszüntették, és asztal került annak helyére is… Egy év múlva megint bekukkantunk.
– dibbuk –
Címkék:2006-01