Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon

Kipa a fejükön és Jézus az ajkukon…

– erről lehet felismerni a „Messianiasztikus Zsidók” közösséget, akik lelki támaszt és üdvözülést kínálnak, miközben a legtöbb zsidóból elutasítást és mérhetetlen dühöt váltanak ki. A Jézus-hit és a zsidó szertartások iránti hűség különös kombinációja egyre csábítóbbnak bizonyul, és egyre jobban fenyegeti a zsidó „főáramot”.

Észak-Amerika messianisztikus zsidó közössége ma még kicsi, de gyorsan növekszik, és egyre nagyobb kihívást jelent a „mainstream” zsidóság számá­ra. Húsz évvel ezelőtt az Egyesült Álla­mokban még csak maroknyi messiani­asztikus zsidó közösséget lehetett talál­ni – ma legalább 207 kongregáció léte­zik. Két tucatnál is több van belőlük hét másik országban, köztük Izraelben, Oroszországban, Hollandiában és Ausztráliában. A teljes taglétszám jóval tízezer fölött van. (A pontos szám nem ismeretes, csupán becslésekre alapoz­hatjuk, mivel egyelőre még nem készül­tek átfogó tudományos felmérések.) Az Amerikai Messianiasztikus Zsidók Szö­vetsége (MJAA) propagandaanyagában azt állítja, hogy több, mint 100 000 tag­juk van az Egyesült Államokban, míg a Jews for Judaism – egy térítésellenes zsidó csoport – úgy véli, jó, ez a szám nem több, mint 8000. Ám mintegy 150 000 ember időnként „kapcsolatba kerül” a mozgalommal.

Pontos számadatok híján is világos azonban a trend, hogy a mozgalom egy­re népszerűbb, miközben a keresztény gyülekezetekről – amelyek gyakran ott­hont is adnak templomukban a „messi­anisztikus zsinagógának” – ez nem mondható el. Miközben a „messianisz­tikus zsinagógák” zöme – működjön akár valamelyik evangélikus gyülekezet fedele alatt, vagy béreljen saját épüle­tet – nem játszik jelentős szerepet a la­kóhelyi közösségek életében, egyre több közülük jól szervezett és aktív: igyekszik feltűnően és agresszíven elér­ni a zsidó hitközségek tagjait.

A zsidókban többnyire visszatetszést kelt a zsidó szimbólumok és a keresz­tény hit e furcsa zagyvaléka. A messia­nisztikus zsidó mozgalom evangélistái azonban az elmúlt két évtizedben buz­gón munkálkodtak azon, hogy lebont­sák a szigorú választóvonalat, amely csaknem kétezer éve elválasztja egy­mástól a judaizmust és a kereszténysé­get. A messianisztikusok felfogásában az Újtestamentum zsidó könyv; azt, hogy Jézust a messiásnak tartják, nem tekintik a judaizmus elárulásának, vagy esetleg keresztény „megtérésnek”, ha­nem úgy fogják fel, mint visszatérést az egyedül autentikus „zsidó hithez”.

Miközben sokan azonosítják a Jézus­hívő zsidókat a Jews for Jesus (Zsidók Jézusért) nevű, harcos kedvű és ag­resszív evangelizáló mozgalommal, va­lójában ez a csoport csupán a legismer­tebb a mintegy százötven hasonló kö­zül, melyek mindegyike a zsidók meg­térítését célozza meg. A Zsidók Jézu­sért csoport szinte kizárólag a térítést tartja feladatának: a megtérítetteket jól működő – gyakran baptista – templo­mokba vagy fundamentalista keresz­tény gyülekezetekbe irányítja. Noha a Messianisztikus Zsidók Amerikai Szö­vetsége (MJAA) szintén térít, vezetői olyan gyülekezeti mozgalomnak tartják magukat, amely egy önmagában meg­álló, zsidó-keresztény életstílust igyek­szik megteremteni.

Philip Abramowitz, a New York-i Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsá­nak igazgatója, aki hivatalból foglalko­zik a szektákkal és a térítőkkel, úgy kalkulál, hogy a messianisztikus zsidó csoportok legalább évi 100 millió dol­lárt költenek zsidók áttérítésére. A messianiasztikus judaizmus ugyanak­kor aligha létezhetne az evangelizáló keresztények anyagi támogatása nélkül, akik jogsegéllyel is ellátják a Jé­zus-hívő zsidókat, és szívesen szere­peltetnek „zsidó hitűeket” televíziós műsoraikban.

A messiniasztikus istentisztelet – akárcsak a teológia – sajátos keveréke a zsidó liturgiának és a fundamentalis­ta-evangélikus kereszténységnek. A tar­talom és a szertartás zsidóságának fo­ka igen különböző lehet, és gyülekezet­ről gyülekezetre változik; leginkább at­tól függ, milyen szinten áll a „rabbi” zsi­dó képzettsége, és attól is, hogy mi a gyülekezet preferenciája. A sabbati is­tentiszteletet általában péntek este vagy szombat reggel tartják – az Amidát, a S’ma-t és a Kaddist recitálják, ki­teszik a Tórát, és felolvassák belőle a hetiszakaszt. Mindezt megspékelik jó adag imával és közös énekkel, ame­lyekben Jesuát dicsőítik. A New York-i Messianisztikus Beth El Gyülekezetben, a hagyományos kenyéráldáshoz, „Hamotzi lechem min ha’ aretz”, hozzáte­szik: Jésua, a Messiás nevében” („ba-shem Yeshua ha-moshiach”).

A Messiniasztikus Judaizmus kidol­gozott egy lexikont is, amelyben hebraizálja a keresztény terminológiát. Sze­repel benne Saul rabbi (Szent Pál), Johanan, a bemerítő (Keresztelő Szt. János) és a Brit Hadasha (Új Testamen­tum). Néhány példa még a „helyes ter­minológiából”: „Jésua, a messiás”– Jé­zus Krisztus helyett; „messianisztikusan kiteljesedett zsidó” – kitért helyett; „biblia-hivő”– keresztény helyett, „fa” – a kereszt helyett, „biblia-hívők talál­kozója” – templomba menetel helyett stb. Amiért szükséges ez az új termino­lógia: a „Krisztus” névnek nincs zsidó konnotációja egy átlagos zsidó számá­ra; a „kitért” szó azt sugallja, hogy va­lakitől elvették a judaizmust, ezzel szemben a „kiteljesedett zsidóban” a messiáshit mint nyereség ráépül a zsidó örökségre; minden nem-zsidó ke­reszténynek tekinthető, még Hitler is; a „kereszt” szó a zsidók üldözésének a szimbólumává vált; a „templom” szó­nak túlságosan keresztény hangzása van…

Az istentisztelet, a zsidó mézesma­dzag ellenére, a sok „tanúságtétellel” és a féktelen emocionalizmussal, inkább valamiféle pünkösdista vagy más, kariz­matikus protestáns templom rituáléjára emlékeztet A vezetők igyekeznek flexi­bilisek, sőt kettős lelkűek lenni, amikor meghatározzák, hogy mennyire legyen „zsidó” vagy keresztény a gyülekezetük. A küzdelem a két irányultság között az­óta folyik, amióta a századfordulón a Jézushívő Zsidók kettészakadtak: az egyik csoport keresztény templomban imádkozik, míg a másik saját „zsinagó­gában”, zsidó szertartás szerint. Az utóbbi irányzat felszálló ágban van a 60-as-70-es évek óta, amikor is fiatal zsidók százai vagy talán ezrei – közülük számosán a széteső hippi-kultúrából menekülve – belevetették magukat az újjászületés élményébe. Ezek a fiatal hí­vek láthatóan Jézusban találták meg a választ mindazokra a problémákra, amikre nem leltek megoldást sem a zsi­nagógában, sem szekuláris otthonaik­ban, ahol felnőttek. Ugyanakkor komo­lyan foglalkoztatta őket a szélesebb ér­telemben vett társadalmi hovatartozás problémája, komolyan gondolták, hogy vállalniuk kell az etnicitást, így etnikai büszkeségük arra ösztönözte őket, hogy explicit zsidó módon imádkozza­nak „Jesuához”. Az a vágyuk, hogy zsi­dónak látsszanak, aki történetesen Jé­zusban hisz, a mozgalom nevében is ki­fejeződött, amikor is 1975-ben az „Amerikai Héber Keresztények Szövet­sége” „Amerikai Messianisztikus Zsidók Szövetségére” változott.

A zsidó szertartás hangsúlyozása va­jon valamiféle belülről fakadó igény, avagy pusztán elvi kérdés, esetleg ügyes marketing-fogás? A válasz attól függ, kit kérdezünk. Bruce Cohen, a New York-i Beth El Gyülekezet messia­nisztikus rabbija elmagyarázza, hogy ő „bibliailag kóser”: nem eszik disznó­húst, kagylót, uszony nélküli halat vagy más olyan ételt, amit tilt a héber biblia, ugyanakkor elveti a „rabbinikus” kóser korlátozásokat, mint például a tejes és húsos ételek keverésének a tilalmát. Cohen azt mondja, ő nem osztja azt a nézetet, miszerint a zsidó külsőség és kelléktár csupán „csalétekül” szolgál annak érdekében, hogy a zsidók könnyebben befogadhassák a keresz­tény üzenetet. Más messianisztikus ve­zetők azonban elismerik, hogy amikor meghatározzák, mennyire legyen „zsidós” a szertartásuk, nem annyira az el­vek döntenek, mint inkább a pragma­tizmus. Lehetőleg nem tartanak vasár­napi istentiszteletet (mint ahogy a ke­resztények se tartottak Jézus után még pár évszázadig). A messianisztikus ve­zetők és híveik gyakran kipát viselnek és taleszt, vagyis olyan nyilvánvalóan zsidó öltözetet, amit Jézus korában nem viseltek.

Az evangelizálók támogatása és az ag­resszív térítés, amelynek újabban legin­kább az orosz zsidó bevándorlók a cél­pontjai, felháborítja a zsidó és a keresz­tény vallási vezetőket egyaránt. James Rudin rabbi, aki az American Jewish Committe Vallásközi Ügyeinek az igaz­gatója, így érvel: „Azoknak az evangelizáló keresztényeknek a számára, akik zsidók áttérítését tartják kizárólagos fel­adatuknak, a messiáshívő zsidók csu­pán az „előőrsöt” jelentik, velük végeztetik el az áttérítés „piszkos munkáját”. A katolikusok, valamint a főáramhoz tartozó, liberális protestáns felekezetek bírálják a Messianisztikus Judaizmust, miután ők maguk a Holocaust utáni és a Vatikán megújuló korszakában jórészt felhagytak már a zsidók térítésével. Egy 1987-ben napvilágot látott nyilatkozatá­ban, a Washington D.C.-ben tartott Val­lásközi Konferencia rámutatott, hogy az erőszakos térítés ellentmond a vallási hagyományoknak, továbbá név szerint kiemelte a „Héber Kereszténységet”, a messianisztikus Judaizmust és a Zsidók Jézusért mozgalmakat, amelyek „gyak­ran csalással akarnak győzedelmesked­ni olyan zsidók felett, akik őszintén ke­resik az őseik örökségéhez visszavezető utat.”

Az Amerikai Egyesült Államokban a zsidó közösség vezetői és a zsidó sajtó is erősen törekszenek arra, hogy egyér­telmű legyen teljes elhatárolódásuk az egész mozgalomtól, és hogy leleplez­zék a mozgalom vezetőinek „kiábrándí­tó és erkölcstelen taktikáit”.

Hasonlóképpen vélekedett az Izraeli Legfelsőbb Bíróság is, egy 1987-es végzésében, amikor arról kellett dön­tenie, hogy „ki a zsidó”. Három messi­anisztikus zsidó család izraeli állampolgárságot kért, a minden zsidóra ér­vényes visszatérési törvényre hivatkoz­va. A Legfelsőbb bíróság a Háláhát idézte, valamint a II. században bekö­vetkezett szakadást a palesztinai zsidók és keresztények között, és határo­zottan elutasította a családok igényét, azzal érvelve, hogy „egy másik vallás­hoz csatlakoztak”, amikor megtértek Jézushoz. „A Jézus-hitűek kiléptek a mi népünkből, és többé nem térhet­nek vissza” – írta indoklásában Menachem Elon főbíró.

Ugyanakkor még Elon sem kérdője­lezte meg érvelésében e családok vallá­sos hitének az őszinteségét. A csalás és becsapás vádja ellenére, amivel a mes­siáshívőket oly gyakran illetik, a híve­ket túlnyomó többségükben inkább a túláradóan őszinte hit jellemzi, és nem a hit hiánya.

A keresztény térítők etikájáról szóló polémiába beleszüremkedik az antisze­mitizmus problémája is. A messianisztikus zsidók számára az antiszemitizmus vádja nevetségesen hangzik, tekintve, hogy ők maguk zsidók. Azzal érvelnek, hogy a jelenlétük éppen hogy csökken­ti az antiszemitizmust, mivel megmu­tatják a keresztényeknek a közös gyö­kereiket. Azt is a maguk javára írják, hogy megkövetelik a kereszténységtől (különösen a katolicizmustól), hogy nézzen szembe a zsidók ellen elköve­tett bűneivel, és hogy bánja meg a tör­ténelem során tanúsított, antiszemita megnyilvánulásait.

A messianisztikusok heves cionizmu­sukkal is dicsekednek, amely egyaránt kifejeződik a fohászaikban, gyakori iz­raeli útjaikban és a radikális vallásos jobboldali zsidó szervezeteknek jutta­tott adományaikban. Ugyanakkor nem­csak a messianisztikusok, de az evangelizálók is úgy tekintik a Szentföldre való visszatérést, mint az özönvízszerű világvége előjátékát, amely Jézus eljö­vetelét fogja jelezni.

A zsidók szinte egyetemesen vissza­utasítják a messiáshívők térítési törek­véseit. Ugyanakkor még a messianisztikus zsidók legádázabb ellenfelei is elis­merik, hogy a mozgalom korántsem olyan veszélyes a zsidó kontinuitás szempontjából, mint a szekuláris társa­dalom. Sőt, talán nem is annyira fenye­gető a Jézus-hívők jelenléte, mint in­kább gondolkodásra serkentő: a zsidóknak a hosszú időre félretolt kérdé­sekkel kell újra konfrontálódniuk: Isten és a spiritualitás kérdésével.

A Moment 1994. augusztusi és a The Jerusalem Report 1995. január 26-i száma alapján összeállította: Pécsi Ka­talin