Kiket mentenek fel az új litván bíróságok?

Vytautas Landsbergis litván államfőt minden demokratikus gondolkodású, jóérzésű állampolgár rokonszenve és együttérzése kísérte nemrég, amikor Magyarországra látogatott. Figyeltük a televízió képernyőjén, amint feleségével, valamint az észt és lett diplomata vendégekkel együtt meghatottan fogadta az országgyűlés tagjainak üdvözletét. Úgy éreztük, mint olyan nép újonnan választott vezetője, amely történelme során, s különösen az utóbbi fél évszázadban, sokat szenvedett, raboskodott, vérzett, pusztult, bizonyára együtt érez mindazokkal a népekkel, népcsoportokkal, amelyeknek sorsa ez időben hasonlított az övékhez. S talán azokkal is – a zsidókkal -, akik milliónyian haltak meg Európa koncentrációs táboraiban, gázkamráiban, a kivégző osztagok fegyvertüzében.

Azt viszont nagy megdöbbenéssel és keserűséggel hallottuk, hogy az állami függetlenség elnyerése után a vilnai főügyész első dolga volt válogatás nélkül felmenteni azt a több mint ezer háborús bűnöst, akit 1945 után szovjet bíróságok ítéltek el a hitleri megszállókkal együtt elkövetett cselekményekért, gyilkosságokért. Az indok: az ítéleteket nem rendes, hanem különleges bíróságok hozták, a vádlottakat és a tanukat erőszakkal kényszerítették beismerésre, vallomásra.

Lehet. De akkor valamennyi ügyet, akár élőkről, akár már nem élőkről van szó, újra kellene tárgyalni, felmenteni az ártatlanokat és jóváhagyni, megerősíteni a fasiszta gyilkosok, a litván SS önkéntesei ellen hozott ítéleteket, esetleg újra – ezúttal törvényesen – szabályos eljárással ítélkezni fölöttük.

Dr. Dvorjecki, aki a náci megszállás idején orvos volt Vilniusban, a jeruzsálemi Eichmann perben szörnyű dolgokról tett tanúvallomást. Ponaryban német és litván fasiszták szisztematikusan ölték az odaszállított zsidókat. Jákob Genst, a vilnai zsidó gettórendőrség vezetőjét agyonlőtték. Míg élt, olykor ezer-ezerötszáz embert kellett átadnia a litván-német kivégző osztagoknak. Ilyenkor ő vérző szívvel kénytelen volt időseket küldeni a halálba, hogy a fiatalabbak életét meghosszabbítsa. Az ellenállók egyik vezetője, Aba Kovner elmondta, hogy „malinákat”, földalatti búvóhelyeket építettek a litván gettókban, ezekkel sok embert meg tudtak menteni, de a megszállók elleni fegyveres harcban nem csak a németekkel kellett számolniuk, hanem a Gestapó litván ügynökeivel is. Ők nem ismertek irgalmat azok iránt sem, akikkel korábban, évtizedeken át békességben éltek, olykor baráti viszonyban voltak. Ezekből a hóhérokból, besúgókból, az új litván állam főállamügyésze sok százat felmentett a népirtás, a hazaárulás bűne alól. Mit szól ehhez Landsbergis elnök? Nem nyugtalanító így kezdeni egy függetlenné vált ország igazságszolgáltatását?