Kiengesztelődés és megbocsátás

Kiengesztelődés és megbocsátás

Van egy haszid példázat, amelyik arról szól, hogy a Mester (nem emlékszem már, név szerint melyikük…) valahol éppen vendé­geskedett. Magával vitte a tanítványait is, és talán a hirtelen ki­tavaszodás tette, hogy mindenkinek nagy mehetnékje támadt, a tanítványok közül is többen magukkal vitték egy-egy barátju­kat. Eléggé vegyes társaság csapódott össze; elég illetlenül vi­selkedtek, hangoskodtak, veszekedtek, imaházban, lakóhe­lyen. A házigazda egyre rosszabbul bírta, és végül nem tudta megállni, hogy szóvá ne tegye. Megkérte a Mestert, csináljon rendet közöttük, hisz elvégre ő hozta magával őket – Megpró­bálom – felelte a Mester -, de szidalmazni nem szoktam őket. Eljönnek hozzám, akkor a szemükbe nézek, és elkezdem az imát. „Várva vártam az Urat…” satöbbi. Moralizálni nálunk nem szokás. De ha azt látom, hogy a végére könnyes lett a szemük akkor tudom, hogy történt valami. Akkor megtörtént.

A kérdésre, hogy valóban történt-e bűnbánat, talán tényleg az a legbiztosabb mérce, hogy – ha tetszik: értsd csupán metafo­rikusán – könnyes lesz-e a bűnbánó szeme. Ha ugyanis a meg­követés őszintéden, ha nem befelé tekint, hanem kifelé kacsin­gat, ha a szavaknak nincs mélységük, és aki mondja, csak meg­formálja, de nem szenvedi meg, amit mond, a jelenet lehet hangzatos és látványos – de a beszélő szeme száraz marad.

Ha az ember nem szorítkozik a tömegkommunikációs össze­foglalókra, rövid kivonatokra – s ebben a kérdésben nem sza­bad csupán arra szorítkoznia hanem, mint elfogulatlan olva­sója, megismerkedik a szöveg teljességével: látja – mert aki „lá­tásban járt, nem előítéletben, annak itt látnia kell – a könnye­ket a beszélő szemében. Más szóval, aligha juthat más ered­ményre, mint hogy a pápai állásfoglalás a zsidósághoz és a ho­locausthoz való katolikus viszony kérdésében őszinte, jelentős, önvizsgálatban és szeretetben született, a minél mélyebb meg­értés és kiengesztelés szándékáról tanúskodó szöveg. Olyan gesztus, amely a zsidó-keresztény viszony évezredes rémtörté­netében akár fordulatértékű is lehet.

Lehetne.

Gondolatilag is igen radikális lépést tesz ez az állásfoglalás az­zal, hogy különválasztja az antiszemitizmust és az antijudaizmust – hagyományosabb megfogalmazásban: a faji és a teológiai zsidóellenességet -, és mind a kettővel szembeszáll, bezárva ezzel minden kibúvót és kiskaput még a nyílt és durva antiszemitiz­musnál rafináltabb és életképesebb, bújtatott zsidógyűlölet elől is. Ennek ugyanis épp az a lényege, hogy sokszor megfoghatatla­nul és bizonyíthatatlanul csúszkál a faji és a teológiai antiszemi­tizmus között („Nem vagyok antiszemita, hisz nekem a rendes, vallásos zsidókkal nincsen semmi bajom…”, illetve „Nem a szár­mazásukkal van bajom, hanem hogy tagadják Jézust..”).

Elméletileg persze minden kollektív bocsánatkérés, ahogyan minden kollektív megbélyegzés is feloldhatatlan ellentmondást rejt magában. Hisz az erkölcsi felelősség a tettekért – ebben is egy a zsidó és a keresztény felfogás – aligha lehet más, mint személyes. Személyre szabott. Máskülönben hogyan állapíthatók meg a határok? Ki felel kiért? Felelőse mondjuk az USA mai el­nöke a lemészárolt, kipusztított indiánok százezreiért? Vagy hogy messzebb ne menjek: felelős vagy-e te, vagy felelős vagyok-e én Rákosiék bűneiért? A probléma ugyanis az, hogy ha a kollektív bűnösség embertelen és veszedelmes eszméjét elvetem, akkor viszont hogyan fogadhatom el vagy kívánhatom meg – ugyanan­nak a magatartásnak a másik oldalán – a kollektív bocsánatkérés gesztusát? Nem adhat-e jogosultságot akaratlanul is az utóbbi az előbbinek? Hisz vagy van kollektív teher, vagy nincs…

A dilemma – szigorúan logikai úton – talán nem is oldható föl.

Egyet azonban tudok: alig van erkölcstelenebb és alantasabb dolog, mint vád alá helyezni embereket vagy embercsoportokat azért, amit őseik, hittársaik tettek, vagy egy-egy tagjuk elköve­tett. És alig van erkölcsösebb és nemesebb gesztus, mint bűn­hődni és bocsánatot kérni olyasmiért, amelyben bár személy szerint vétlen vagyok, mégis magamra veszem, azok helyett, le­gyenek bár őseim vagy hittestvéreim, vagy bármiben társaim, akik elkövették a bűnt, vagy elmulasztották bevallani.

A ráció logikája itt valóban megbicsaklik. A szeretet logikája azonban nem bajlódik a gubanccal. Tudja, hogyan kell átvágni. Van hozzá ereje és bátorsága.

Ehhez nem volt elegendő erejük és bátorságuk azoknak, akik a rendszerváltás Magyarországán elmulasztottak valami ha­sonlót megtenni. Láttunk koszorúval vonuló, zavartan leszegett fejeket, hallottunk önigazoló tirádákat, toroköblögető fráziso­kat, amelyek mögül a lenyelt béka kuruttyolt… De könnycsep­pet, azt nem láttunk. Pedig többet ért volna, mint sok ünnepi beszéd, meg tucatnyi koszorú.

A kiengesztelődés a mához és a jövőhöz tartozik – a meg­bocsátás inkább a múlthoz. A megbocsátás dilemmáját ha­marosan feloldja az idő, leszármazott tekint leszármazottra, közöttük a kiengesztelődés és a kölcsönös megértés lehet a tét, a megbocsátás lehetősége értelmét veszti. Hisz megbo­csátani csak az elkövetőnek lehet – ha egyáltalán lehet. Ma­gam – kenetteljesség vagy álszentség nélkül – ebben Martin Buber gondolatmenetéig tudok eljutni. Amikor arról faggatták Bubert, hogyan viszonyul a németekhez, azt felelte: „A szem­beszegülők, a mártírok iránt mélységes tisztelet és szeretet tölti el a szívemet. A közönyösök, a meghúzódok talán vétkez­tek, de mivel magam is tele vagyok az ember eredendő gyengeségével, hogyan ítélhetném el embertársamat azért, hogy nem akart mártírrá válni? Az elkövetőkben azonban a bűnös gonoszság, a sátáni fedte fel magát, soha nem tapasztalt, el­képzelhetetlen kegyetlenséggel. Ők kivetkőztek emberi mivol­tukból. Ami őket illeti – ki vagyok én, hogy megbocsássak?”

Nem hiszem, hogy azoknak az SS-eknek, akik szülés előtt ál­ló rokonomat kikötötték egy fához, hároméves kislányát agyon­lőtték, őt pedig sorsára hagyták, meg kellene, meg tudnék vagy meg akarnék bocsátani. De azt sem hiszem, hogy az ő – és a hasonló sorsra jutott milliók – emlékét azzal szabadna profanizálnom, hogy napjaink politikai, ideológiai harcai, vitái közepet­te – ha indokolt, ha nem – rájuk hivatkozom.

A buberi különbségtétel a társadalmi tisztázódás és megbé­kélés sarokköve. Muszáj lerakni. Még akkor is, ha a gyakorlat­ban, számos konkrét esetben a besorolás közel sem problémamentes. Buber modellje nem csupán a nácikra, hanem – mutatis mutandis – minden népirtó diktatúrára érvényes. A rend­szerváltás magyar társadalmában ez az, ami fekélyesen kevere­dett és elmérgesedett: nem szabadott volna hagyni, hogy a kö­zönyösök, meghúzódok és együttműködők – ha tetszik: mind­annyian, mi, túlélők – esendő, emberi gyengesége – mint meg­ítélés alá eső jelenség – kényelmesen összemosódjék azzal, ami – Buber szavaival élve – sátáni.

Mounier, kiváló keresztény gondolkodó, aki maga is, akár­csak II. János Pál, antifasiszta ellenálló volt, azt írja egy helyütt: „Jó volna visszaadni a kereszténységnek a maga ere­deti feszültségét.” A pápai állásfoglalásból ez sugárzik át, a remény erejével, ez az eredeti feszültség, amely, még men­tesen és tisztán a történelem szennyétől, ott vibrál a sorok között, ha az ember bárhol kinyitja bármelyik Evangéliumot.

És ha Mounier-t parafrazálva azt mondanám: „Jó volna visszaadni a judaizmusnak a maga eredeti feszültségét…”? A zsidóság szellemtörténelmében sokféle módon és sokan tartot­ták ébren az „eredeti feszültséget”… Nem titkolhatom azt az ér­zésemet, lehet, tévedek, hogy a magyar zsidóság mai szellemi állapotában eme „eredeti feszültség” néha már-már kihunyni látszik. A rendszerváltás után a magyar zsidóság is szellemi ki­hívás előtt állt: újrafogalmazhatta volna saját helyét a világban, magyarságban, hagyományaiban, a maga kettős identitásában. Nem ez történt. A kihívásra, úgy hiszem, rosszul válaszolt.

Talán erről volna érdemes most már nyilvános eszmecserét kezdenünk.