Kiddus a József körúton, szombatbúcsúztató a Bethlen téren

Memoár magunknak

HATÉVES LEHETTEM, amikor szüleim mélyen a szemembe néztek, s azt mondták: zsidó vagy, zsidók az őseid, nagyapáidat ezért ölték meg, ha bárki bántana emiatt, üss vissza, ne hagyd magad!

Ezzel nagyjából véget is ért „von Haus aus” judaisztikai neveltetésem.

* * *

Tizenkét éves koromban, egy ví­vóedzés után sporttársam jött el hozzánk, akivel ismeretségünk hetei alatt valahogy egyre nyíltabban be­szélgettem, rokonszenvesnek találva személyét. A bemutatkozó látogatás alkalmával Apám nyitott ajtót, szí­vélyesen köszöntötte a fiút, aki meg­látva Apám erősen szemita vonásait, belépett szobámba s nekem szegezte a kérdést: „Ugye, ti zsidók vagytok?”

Hazudnék, ha azt mondanám, tel­jesen váratlanul ért kérdése. Én is sejtettem róla, családi hátteréből, külsejéből, viselkedéséből, megnyil­vánulásaiból. Most mégis megkönnyebbültem, bár nem tudtam ponto­san, mit kellene érezzek, s a kamasz zavart nyegleségével így feleltem: „Nyugodj meg, innen nincs ausch­witzi csatlakozás.”

* * *

A fiú nagy MTK-szurkoló volt, s noha korábban is voltak híreim a klub és a zsidók kapcsolatáról (ami nagyjából a labdarúgó-mérkőzése­ken hallható zsidózást jelentette szá­momra), mégis meglepődtem, ami­kor első alkalommal bemutatott is­merőseinek a lelátón. „Itt mindenki zsidó?” – kérdeztem halkan a hu­szonéves társaság felé biccentve. „Nagyjából” – mondta a barátom.

* * *

Emlékeim tárából mindhiába igyekszem kikutatni, melyik „szur­koló” invitált egy vasárnap délelőtti meccs alkalmával a következő hét péntek estéjére a József körút 27-be, de tény, hogy az idő tájt (a nyolcva­nas évek elején) nem volt szokatlan útja a gyökérkeresésnek kiballagni a Hungária körúti MTK-stadionba.

Gyakran megfordult a fejemben az abszurd gondolat, vajon a csapat mérkőzéseit véletlenül játsszák-e ha­zái pályán többnyire vasárnap az NB I-ben szokásos szombat helyett, vagy a klubvezetés is tudja, hogy szurkolóinak jelentős része identi­tását erősíti a lelátón, mert a dikta­túra logikája folytán más lehetősége (persze a zsinagógán kívül) nem adatik meg számára

Péntek este háromnegyed nyolc körül, ha a József körút 27. előtt jársz, ne lepődj meg a kisebb csődületen: mi vagyunk azok. Jómagam 1983 őszén toporogtam először az Országos Rabbiképző Intézet, a sze­minárium épülete előtt.

Az elmúlt évek során egyre töb­ben hagyták (s hagyják ma is) fe­jükön a kapedlit arra a néhány percre, míg kilépnek az épületből, s még néhány szót váltanak egymás­sal, ki békés szombatot kívánva, s hazafelé igyekezve, hogy a tradíciók szerint költse el szombat előesti va­csoráját, a hetedik, a pihenésnek szentelt nap három étkezése közül az elsőt. A többiek főként az esti programot igyekeznek egyeztetni vagy búcsúzkodnak.

Érdeklődő, csodálkozó, vagy éppen utálkozó járókelői szempillantások kereszttüzében állunk tehát a rab­biképző főiskola épülete előtt. Ben­nem ez a kép rögződött leginkább az évek során. De kerüljünk beljebb az ajtón, s pörgessük vissza az idő kerekét…

***

… néhány évvel s egy és három­negyed órával. A minchával, a dél­utáni imával összekötött szombatfogadó istentisztelet hat órakor kezdő­dött Scheiber Sándor professzor igazgatósága idején is, amikor e so­rok írója először lépett be a szemi­nárium ajtaján. Az ima után a má­sodik emeletre vezetett (az egybe­gyűltek útja, ahol terített asztal, barhesz (régebben kakaóval) várta az idősebbeket, no meg a szemfüle­sebb ifjabbakat, akik az asztalokhoz férkőztek.

Talán ez az egyetlen este adatott hetente együtt lenni zsidónak nyu­galomban (értsd: félelemmentesen és „hivatalosan”) a 80-as évek Ma­gyarországán. Szombattartókat ma­gától értetődően, de a „szombatsze­gőket” – elvágott gyökerű korosztá­lyom jelentős részét – szintén a szombat tartotta meg zsidónak, bár közvetett módon, töredékesen s nem tudatos cselekvések eredményeként.

Ahogy a magamfajta tizenéves megjelent a rabbiképzőben, a pro­fesszor azonnal bemutatta korosztá­lya egy-egy reprezentánsának, és – hiszem, hogy ez is nemesíti csak emlékét – sádhenkodott, megkönnyíteni igyekezett a gátlásos kama­szok egymáshoz közeledését.

* * *

„Hangosak, szemtelenek, zavarják a szombat békés megszentelését!” – panaszkodtak az idősebbek, ha a fő­folyosón vagy a díszteremmel szem­közti előadóteremben afféle klub­délután-hangulatban örültünk hétről hétre egymás társaságának, olykor-olykor a kelleténél valóban hango­sabban. A professzort – mivel fő­ként ő tartott előadást – legalább­is zavarhatta a zaj, de ő tudta, na­gyobb „micve” összegyűjteni a siva­tag szétszóratott ifjait, akárha la­zább tisztelettel a szombat és a zsi­nagóga iránt, mint szigorral megtar­tani a parancsolatokat, s elveszteni a folyamatosság letéteményeseit, bennünket. Vajon képesek leszünk-e eleget tenni feladatunknak?

„Aláássál Te, örökkévaló / Iste­nünk, a világ királya, / teremtője a borág gyümölcsének! / Aláássál Te, örökkévaló, / Istenünk, a világ ki­rálya, / aki megszentelt parancsai­val / és kegyelt bennünket / és a szombat szentségében szeretettel és jóakarattal / részesített / emlékezé­sül a teremtés művére. / Mert ez a nap kezdete / a szent hirdetések­nek / emlékezésül az Egyiptomból való kiszabadulásra. / Mert bennün­ket választottál / és minket szentel­tél / az összes népek közül / és szombatod szentségében szeretettel és jóakarattal / részesítettél. / Aláás­sál Te, örökkévaló, / aki megszente­led a szombatot!”

* * *

A Kiddus, a szombat megszentelés borra mondott imájának tömörségé­ben és intonálásában felemelő mon­datai után a fiatalok közösen töltöt­ték (töltik) az estét. Törzshelyeink voltak a Dunapark étterem, s a Bé­ke Szálló Zsolnay kávéháza. Kép­zeld csak, Tisztelt Olvasó, amint harminc-negyven, csúcsidőben olykor hatvan tizen-huszonéves bezúdul egy szolid vendéglátó-ipari egységbe, s ott jól érzi magát. Előbb-utóbb rá­adásul mindenütt nyilvánvalóvá lett, kik vagyunk, de „szalonképes” utálkozás volt a legkellemetlenebb reak­ció száz üdítő-, jégkocka-, ásvány­víz-, tejszínhabrendelésünkre, állan­dó vitát kavaró asztalösszetolási kí­sérleteinkre.

A fejtörés, hova kellene mennünk máshová, körülbelül egy időben in­dult a MZSKE alapításának kezde­ményezésével, de amíg kikötöttünk a Garay utcában, még jó néhány szombat eltelt.

A _„reformális” péntek estéken kí­vül akadtak illegális szombatköszön­tők magánlakásokon, a hétfő esti összejövetelek, melyek idő múltával oly jól „működtek”, hogy először a belügyi szervek figyelmét, később rosszallását, majd durva intézkedé­sét váltották ki. Főként a lelki ter­ror eszközével, egyenkénti kihallga­tások, fenyegetések közepette a rendőrség szétverte a szabadság eme apró köreit. De ez egy másik törté­net.

* * *

Akárha egy régi szerelem kezde­tére akar visszaemlékezni valaki, az idő lerakódó rétegei alatt egyre több mindent lát letisztult távlatából, némely dolgok pedig összemo­sódnak emlékezetében.

A szóbeli „hagyomány” a nyolc­vanas évek derekára teszi a Bethlen téri zsinagóga Oneg Sabbat (szom­bati öröm) klubjának születését. Javne szelleme hívta életre e gyüle­kezetei.

A második jeruzsálemi szentély lerombolása egyben a zsidó állami­ság megszűntét is jelentette a mo­dern időszámítás hetvenedik eszten­dejében. Jochanan ben Zakkaj, a Jeruzsálemből tanítványai által ko­porsóban kicsempészett rabbi annyit kért csupán Vespasianus császártól: „Add nekünk Javne városát, hogy ott taníthassunk, Istenünket szolgál­hassuk, és törvényeink szerint élhes­sünk!” A város a zsidóké lett, ők ta­nultak és tanítottak – és fennma­radtak. A Bethlen téren fél évtizede hasonlóképpen fellobbant egy ap­rócska láng, hogy jelezze, igenis lé­tezünk.

A negyvenes évek végén, a „fordu­lat éve” nyomán betiltott cionista mozgalom néhány tagja – köztük Engländer Tibor – hétről hétre összegyűlt e helyen (kívánkozik a pél­dázat: Cion annyit jelent „az a hely”, „megjelölt hely”), hogy tanul­janak, együtt gondolkodjanak, le­gyenek, s ha nem is gyűlt össze a minjan, a közösség működött, ha búvópatakként is a sivatagi időben. A diktatúra honorálta lelkesedésü­ket. Az ötvenes évek elején börtön­évek következtek E. T. életében. A másságot oly nehezen tűrő kommu­nista hatalom a hangsúlyos zsidósá­got sem kímélte.

A nyolcvanas évek közepén aztán Engländer Tibor ismét elkérte a he­lyiség kulcsát a körzeti hitközségi vezetőktől, hogy néhány lelkes fia­tallal tanuljanak, együtt gondolkod­janak, egyáltalán legyenek, s gondo­latkockáikból lassan, de biztosan új­ra építsék Javnét, a Bethlen téren. Mert tudták, Javne ott van, ahol ép­pen építik, de legfőképpen önma­gukban.

Csütörtöki tanulóesték, s a szom­bat esti klub – ez jelentette s je­lenti ma is a Bethlen teret, az Oneg Sabbat gyülekezetét. A Tóra és Cion szeretete, talán ez lehetne legtömö­rebb mottója a klubnak, ahol min­den mócáé Sabbatkor (szombat távoztakor) felhangzanak a Hávdoló, a szombatbúcsúztató szavai.

***

„Íme, Isten a segítségem! / Bízom és nem félek, ! mert hatalmam és énekem az Örökkévaló Isten. / ö volt nekem segítségül. / És merítse­tek vizet örömben / az üdvösség for­rásaiból! / Az örökkévalónál a segít­ség! / Népedre áldásod, Szeláh! / A seregek Ura velünk van, / várunk nekünk Jákob Istene, Szeláh! / A zsidóknál volt világosság, / és öröm

és vigalom és becsület. / Így legyen nálunk is! / Az üdvösség poharát emelem / és az örökkévaló nevében kiáltok!

A borra: Aláássál Te, örökké­való / Istenünk, a világ királya / te­remtője a borág gyümölcsének.

A fűszerre: Aláássál Te, örökké­való / Istenünk, a világ királya, / te­remtője a fűszerek fajtáinak.

A lángra: Aláássál Te, örökké­való / Istenünk, a világ királya, / te­remtője a tűz fényének. / Aláássál Te, Örökkévaló / Istenünk, a világ királya, / aki elválasztja a szentsé­get a köznaptól, / a világosságot a sötétségtől, / Izráelt a népektől, / a hetedik napot / a hat munkanap­tól: / Aláássál Te, Örökkévaló, / aki elválasztja a szentséget a köznap­tól.”

* * *

A szöveg a családfő áldása a bor­ra, a legkisebb gyermek által tartott fonott gyertya fényére, melyet a rá­öntött bor olt ki majd, s a beszomimra, a szegfűszegre, melynek jel­legzetes illatát mindenki beszippant­ja a kézről kézre Járó fiaskóból.

Különleges hangulat, a beavatás misztériuma először, hetek, hónapok múltán a megnyugtató bensőségesség, a „tudom, mit, miért teszünk” érzése – igen, ezt jelentheti a Háv­doló a Bethlen térieknek.

* * *

Aki nem hazulról hozta a zsidósá­got és közeledni igyekezett ahhoz, egészen bizonyos, hogy köszöntött már szombatot a József körúton és búcsúztatott a Bethlen téren. A szűk értelemben vett zsinagógái lét nem bizonyult elég vonzónak a tizen-huszonévesek legtöbbje számára, akik kerülő úton ugyan, de mégis megta­lálták a zsidó élet nélkülözhetetlen „kellékét”, a bét ha kneszetet, a gyülekezet házát.

Ma új szétszóratást élünk meg: szervezeteink tucatszám működnek, koordinálatlanul olykor, egymással versengve. S mi sodródunk egyikből a másikba, olykor többen is feltű­nünk, keresve, hol kapunk tartalma­sabb programot. Számomra az utób­bi a legvonzóbb álláspont, mert ez­által több oldalról kapcsolódhatunk a sokrétű zsidó hagyomány megta­lált láncszeméhez. Nemcsak szűk­keblű, de elfogadhatatlanul buta is az a nézet, mely a zsidóság lényegét egy-egy princípiumra kívánja redukálni, s aki mást tart lényegesnek, azt – adott esetben – szervezetéből kizárja. Ehhez kevesen vagyunk! Amíg szűk volt a mozgásterünk, örülni tudtunk kevéske jónak. Ma az egészséges versengés olykor gya­nakvó, féltékenykedő, hatalomvágyó rivalizálássá fajul.

Lanyhul talán az érdeklődés is. Vagy inkább átstrukturálódik a zsi­dó élet. Például az új iskolák napi lehetőséget adnak zsidóságot tanulni.

Más kérdés, hogy három iskola működése minden észérvnek ellentmond.

„Bölcsőinkhez” sem mindig vagyunk hűségesek. A rabbiképzőben a fiatalok nem élnek a Schweitzer József igazgató-professzor által felkínált lehetőséggel – tartanának ők is néha előadást a Kiddus előtt talán lustaságból, s a hétről hétre érkező külföldi vendégek köszönő szavai nem mindig emelik a szombat hangulatát.

A Bethlen téri Oneg Sabbat Klubot is elérte a „pártosodás” kényszere, egyesületté alakulván markáns cionista arculatot öltött, s beszállt a „ringbe”, szervezeteinek versengésébe. Programjaik az elmúlt időben, változó érdeklődést keltve, de a tradíciók és választott kötődésük szellemében zajlanak.

* * *

Múlhatatlan a két este érdeme létezésünkben. Elültették bennünk a vonzalom magját, amit esetünkben! Jórészt nem természetes módon szüleink tettek meg, mert nálunk a folyamatosság láncolatát a történelem két legsötétebb ereje megszakított. De életerő mutatkozik abban, hogy korosztályomnál a gyermek tanítja szüleit szombatot köszöntő gyertyát gyújtani, s a béke napjának múltául oltani.

S ha a rabbiképző intézet zsinagógájában fogadnád a szombatot, Tisztelt Olvasó (mert tudnád: a hagyomány szerint akkor jön el a Messiás, ha minden zsidó egy időben legalább egyszer megtartja jóm Sabbat parancsait), s a karzatról hallható ifjúi csatakiáltásoktól és tereferétől nem mindig tudnád követni az imarendet, mert a feladat számodra önmagában is komoly, ne haragudj az emeleten hangoskodókra!

Az, hogy ők otthon érzik magukat gyülekezetünk házában, annak biztosítéka, náluk helyreáll a rend, az ők gyermekeik kezébe tudják már továbbgombolyítani a hagyomány megtalált fonalát.