Ki harcol értünk

Ki harcol értünk?

A tavaly novemberi lapszámukban Rajki András által közzétett, „A véget nem érő történet” c. tudósításhoz sze­retnék hozzászólni.

Azzal kell kezdenem, hogy igencsak irigylem a New York-i Gabriele Hammersteint, amiért megadatott neki, hogy jó körülményei folytán 25 millió dolláros pert indíthasson a Claims Conference ellen. Én is indítanék, úgy a magam, mint a rajtam kívül még élet­ben lévő egykori budapesti munkaszol­gálatosok és gettólakók nevében. Saj­nos azonban én csak egy közép-euró­pai, itteni viszonyoknak megfelelően élő nyomornyugdíjas vagyok, több ezer társammal együtt, tehát semmiféle pert nem indíthatok, sem magamért, sem másokért. Akik valamennyien, csak úgy „kimaradtunk” a német kárpótlásból.

A csillagos ház fogalmát még sokan ismerjük, azt is, hogy odajutva már nagyrészt elvesztettük minden javun­kat, csak legszükségesebb holminkat vihettük. Amink hátramaradt, azt én és édesanyám soha többet nem láttuk, ki hordta szét, ma már mindegy. A nyár folyamán apám teljes családját elhur­colták Pápáról, ők valamennyien el­szálltak a füstben és ugyancsak minde­nük odaveszett. Apám húgát és férjét Párizsból deportálták, odavesztek ők is, a vagyonuk is. Anyámmal és anyai nagyanyámmal ismerősök jóvoltából húzódtunk meg egy parányi lyukban 1944 nyarán. Az ősz ránk borította az addig még csak ízlelt rémület minden borzalmát. Anyám munkaszolgálatot vállalt, félvén, hogy elhurcolják, és oda engem is magával vitt. Ha nem vitt vol­na, a biztos pusztulásba kerget, mert a mi házunkat többször is „kiürítették”. Mindezek után most, idősen, több be­tegséggel, nyomorúsággal megrakva, azt kell megélnem, hogy amikor végre, 54 év után jóvátennék az egyébként soha jóvá nem tehetőt, akkor meg kell tudnom, hogy én nem vagyok erre mél­tó, a többi kisemmizettel együtt.

Hát ezért irigylem azt a Gabriele Hammersteint, hogy ő tud harcolni az igazá­ért, és remélem, nyerni fog! De ki harcol értünk? Én nem tudom és nem is fogom megtudni, ki és milyen mértékben pró­bált a mi jogainkért küzdeni, de feltéte­lezem, hogy a kudarcért igenis egyedül a Claims Conference-t és a többi szerveze­tet kell okolni, én is úgy látom, hogy a saját zsebükre dolgoznak, és ehhez nagyszerű ürügy volt például a magyar, budapesti zsidóság kisemmizése is.

Szeretném, ha más is hallatná a sza­vát! Szeretném hallani, hogy elöljáró­ink nem tettek le arról, hogy tényleg „sor kerüljön a kimaradottakra”. Még­hozzá sürgős harcra lenne szükség, mert az élet törvényei szerint már nincs sok időnk remélni a reménytelent.