Kettős örökség igézetében

Írta: Hegedűs Géza - Rovat: Archívum, Esszé, Történelem

 

Farkas András, az egyik legkorábbi magyar protestáns prédikátor a XVI. század legokosabb és legképzettebb hazai gondolkodói közé tartozott. „A zsidó és magyar nemzetről” című, általában krónikás éneknek nevezett, valójában a tanköltemények műfajkörébe tartozó történelembölcseleti műve 1538-ban jelent meg egy krakkói nyomda kiadásában. A rendkívül világosan fogalmazó, választékos stílusú, és a kor stilisztikai viszonyai- hoz képest igen jól verselő szerző a Bibliából ismert zsidó és a krónikákból köztudattá vált magyar sors egymásnak megfelelő mozzanatait veti egybe, rámutatva a két történelmi út közös erkölcsi – és ezáltal közös politikai – tanulságaira. Ez a nyugati (wittenbergi) egyetemen képzett kitűnő elme a reneszánsz és a hitviták századában felismerte, hogy a mindig is jelenlévő zsidóság sorsa beleépült a magyar történelmi sorsba, és a hazai zsidóság letét ugyanígy meghatározza a magyar sors. – Senki se akarja tehát a magyar zsidóság kettős örökségét, és a magyar nép zsidó illetettségét afféle idegen bevándorlók szellemi fertőzésének tekinteni. Farkas András közel fél évezreddel ezelőtt ugyanúgy tudta, mint egy mai történelem vagy néprajztudós, hogy további félévezreddel korábban a honfoglaló, onogurnak nevezett törzsszövetség honfoglaló hadában ugyanúgy voltak zsidó vallású kabarok (a kazároktól leszakadt és Álmos meg Árpád népéhez csatlakozó, három törzset is kitevő lovas nemzetségek), mint ahogy az itt talált illír, kelta, szláv, talán germán és főleg avar (vagyis korábban honfoglaló magyar féle) töredékek között voltak már zsidó hitközségen élő csoportok is. Magyar vagy turáni fajról beszélni alaptalan ostobaság, hiszen Zalán bolgárai, Mén Marót kazárjai, Szvatopluk morvái – akik mint szórványok itt éltek akkor is, ha emlékezetes vezéreik talán népemlékezetben kikristályosodott mesealakok vagy mondahősök – és mindazok a régebben majd később érkezettek, akik már a középkor századaiban elkeveredtek a hasonlóképpen keverek – finnugor, török-tatár, iráni elemekből összevegyült – hódítókkal. De a részben hódítók, részben meghódolt népségben kezdettől fogva ott lévő zsidóság vagy már eleve, vagy hamarosan kibogozhatatlan keveréke lett a talán valóban keleti leszármazott, de már ótestamentumi idők óta vegyes eredetű zsidóságnak, a zsidó vallásra tért török-tatár rokonságú kazároknak, a szlávokkal, germánokkal, latinokkal elkeveredetteknek. Európában egyébként sem lehet tudományos igénnyel fajokról beszélni (ez a fajokra redukálás az állattan szintjére süllyeszti az emberekről szóló tudományt), de Közép-Európában és a legközépeurópaibb Magyarországon biológiai leszármazás alapján megkülönböztetni az itten élőket és az innét elszármazottakat olyan alaptalan, hogy ebből bármiféle következtetést levonni: vagy gyűlöletet szolgáló politikai manipuláció, tehát bűncselekmény, vagy egy tévedés mániás ismétlése, tehát elmebetegség. – Ép érzékű ember pedig se bűnözőkkel, se kótyagosokkal nem tárgyal. Ezek ellen elmegyógyász orvosokra vagy büntetőjogász ügyészekre és bírákra van szükség. – És aki ismeri Corpus Iurisunk legkorábbi – az Árpád királyok évszázadaiból származó – törvényeit, ezeregyszáz évnyi nemzeti múltunkat, az tudja, hogy Szent István korában is bőven éltek köreinkben zsidók, IV. Béla korában királyi főtisztviselők – grófi címmel és ranggal – voltak itt zsidók, Mátyás királynak frissiben kitért zsidó férfi – Hunyadi János jó barátja – volt a keresztapja, a „Szól a kakas már…” zsidó dallamból lett magyar népdallá… és 1848-ban Kossuth hívó üzenetére mintegy 10 000 zsidó legény állt be honvédnek. A magyar zsidó sors ezer éve nem választható el a magyar történelemtől, és a magyar történelemben évezredes távolságban immár jelen van a zsidó. Mint ahogy jelen van az is, akinek elődei németek (svábok, szászok, cipszerek, poncihterek), vagy szlávok (rácok, sokácok, görögöknek hívott szerbek, tótoknak nevezett szlovákok) az orosz vételenből érkezett palócok (polovecek), Perzsiából idevetült jászok, harcias török-nyelvű kunok, békésen kalmárkodó kaukázusi örmények, latin múltjukat idáig hozó románok voltak. A XVIII. századig a köreinkben elő zsidó körök egy része otthon németül, más része spanyolul, a kárpáti tájakon szlovákul, az északkeleti vidékeken a héberből, németből és lengyelből kikeveredett juddisül beszélt. De a Tiszántúlon, az Erdéllyel tőszomszédos Partiumban (Bihar, Szatmár, Szilágy tájain) már a szépapák is csak azt az ezer évtől örökölt magyar nyelvet beszélték, mint földieik… – Csak éppen a vallásuk volt más, ámbár ők is tudták és a más imádságú szomszédok is tudták, hogy a keresztények – és velük a keresztyének – Új Testamentuma a zsidók Ó-Testamentumából virágzott ki, és az Ó- Testamentum történeti-szellemi folytatása az Új Testamentum. A valamelyest gondolkodó főtisztelendő, a nagytiszteletű és a rabbinus együtt tudta, hogy az európai ember zsidó-keresztény kultúrát örökölt a Bibliával, ez vegyült össze a másik örökséggel, a Homéroszt és a Római Jogot tovább adó görög-római antikvitással. Mi pedig pontosan Szent István óta tudatosan ahhoz az Európához zárkóztunk, amelynek – minden új technikai eredmény és bölcseleti elmélet magunkhoz hasonlításával együtt – közös alapja a zsidó-keresztény és a görög-latin lelket formáló örökség. Mi pedig nem is tudnánk és nem is akarnánk mások lenni, mint európaiak. Immár Szent István óta. És egy-egy emberre nem az a jellemző, hogy biológiailag ki volt az elődje, hanem hogy szellemileg honnét eredezteti magát. Vajon lehet-e magyar, aki nem Szent Istvántól vezeti egészen magáig a saját múltját? De vajon lehet-e teljes ember, akinek csupán nyelvet, múltat és hazát ad nemzete, és nincs mellé egy hitrendszer vagy tudományos elmélet vagy az ismeretlen mindenséghez kapcsolódó áhítatos semmit sem értés, ami személyes ősök számlálatlan nemzedékével köti össze. A nemzet és a vallás szüntelen kettős vonzás. Akkor is, ha a hazatudat kultúrát és pátoszt jelent, akkor is, ha egy állapot lapos megszokottságát. A vallás is lehet szertartások tisztelete vagy minden rítus nélküli lelkesültség, lehet a regék korlátolt hite és lehet örök igazságok jelképeinek kutatása. Még hitetlenül is odatartozhatunk egy-egy valláshoz, hiszen másképpen vallástalan egy katolikus, egy református, egy zsidó, egy mohamedán vagy egy buddhista. De amiként egy nemzethez tartozás nem zárhat ki egy vallásból, azonképpen egy valláshoz tartozás nem zárhat ki egy nemzetből. De minden egyént meghatároz és jellemez a nemzeti bélyeg is, a vallási bélyeg is. – Egy magyar zsidó azzal különbözik minden más zsidótól, hogy magyar, és abban különbözik minden más magyartól, hogy zsidó.

Engem családi örökségem, kultúrám, elhelyezkedésem szűkebb körömben és a földkerekség egészében egyértelműen magyar zsidóvá formált. Mit csinálnék magyarságommal zsidó létem nélkül és mit csinálnék zsidóságommal magyar létem nélkül? – Közel fél évszázaddal ezelőtt, a gunskircheni koncentrációs táborban, a pokoli idény végső heteiben, körém gyűlt fiúknak arról beszéltem, hogy miképpen vegyül Berzsenyi verselésében az érett klasszicizmus és a virágzásnak induló romantika. Egy közelből hallgatózó mérges sorstárs indulatosan rám kiáltott: „Neked sincs más gondod?” – „Pillanatnyilag nincs.” – válaszoltam. Mire ő: „Te még itt se veszed tudomásul, hogy van zsidókérdés!!!” Én azt hiszem mosolyogva mondottam erre: „Az én számomra nincs is, csak azok számára van, akik idehoztak és itt tartanak.” A mérges sorstárs elfordult, ott hagyott bennünket. De idővel ő is élve szabadult. Még évekkel később is úgy beszélt rólam, mint a zsidó sors iránt közömbös, amolyan „rossz zsidó”-ról. Hallottam, hogy az is bosszantotta, amikor Mátyás királyról írtam színdarabot, az is ha bibliai hősnőkről írtam hangjátékot. – Máskor pedig egy olyan ember, akiről tudtam, hogy engem kedvel és becsül, feltette a kérdést: „Mivel tudod indokolni, hogy mindig vállalt zsidó voltod ellenére magyarnak mondod magadat. Csak ezt ne mondd, hogy azért mert nagyon jól tudsz magyarul. Én igazán jól tudok németül, angolul és franciául, szeretek is Nyugat-Európában lenni, de eszembe se jutna akár németnek, akár angolnak, akár franciának mondani magamat.”

Hát ennek a jóindulatú, művelt embernek akarok a következő bekezdésben válaszolni.

Történetesen olyan családból származom, amely mind apai, mind anyai ágon sokat tudott az elődökről, és évszázadok emlékeit ismertem meg – szinte legendák formájában és hangulatával – már kisfiú korom meseváró hajnalkorában, később, az életre felkészülés éveiben történésznek, szorosabban középkortörténésznek, és ezen belül is jogtörténésznek indultam. Tehát szakmai érdeklődésem hitelesíteni igyekezett a családi hagyományokat. Levéltárak okleveles adatai és forrásmunkáidról megismerhető tények rakták össze egyetemista éveim folyamán azoknak a családoknak az útjait, amelyek egymással elvegyülve szüleimen át énhozzám elvezettek. Egy önéletrajzomat bevezető kötetben, az „Előjátékok egy önéletrajzhoz” című könyvben el is meséltem a felkutatott előzményeket. A magyar zsidó polgárság kialakulásának egyik sajátos változata érzékelteti nemiképpen, hogy mi is az a magyar zsidó képlet, amely nélkül nem volna teljes sem a magyar, sem az európai zsidó történelem. És itt az én beépültségemre a magyar történelembe nem is az az érdekes, hogy itt-ott egyik-másik elődről kiderül, hogy nem is volt zsidó. Mint egykori családfakutató, akit a harmincas években sokan bíztak meg, hogy állítsam össze családfájukat, gyakorlatból tudom, hogy alig volt módosabb keresztény polgári, vagy polgári foglalkozást űző nemesi család, ahol – akkor igen bosszantó módon – egyik-másik ősanyáról ki nem derült, hogy zsidónak született. Ugyanígy a valamelyest módosabb zsidó családokba is itt-ott bekerült egy keresztény származású, házasságakor zsidó vallásra tért ősanya. De ahogy ezek a bekerült zsidó lányok mit sem változtattak a nemesi családok jellegén (hiszen még Horthy Miklós felesége is részben zsidó származású volt) – ugyanígy egy-egy megkeresztelt, majd hithű zsidóvá vált ősanya még csak nem is módosított a zsidó család jellegén. Anyai nagyapám anyja például magyar kisnemesi család leánya volt, de azután olyan hitbuzgó zsidó asszony lett, hogy éppen ő őrizte fiai és menyei között a héber imádságok rendjét, a péntek esti gyertyagyújtások kötelezettségét. Ő volt a nemzedékek emlékében élő „Pepi nagymama , özvegy Sonnenfeld Efráim Sámuelné, aki sárpilisi Pilisy Jozefának született. Az ő emlékezete igazán nem a magyarsághoz, hanem a zsidósághoz köt. Akadt más mozzanat is a hajdaniak között, amely a zsidó-keresztény kultúrából a keresztény hagyományhoz kapcsolna. Anyai nagyanyám révén a számos tudóssal ékeskedő Goldziher család leszármazottja is vagyok. Ezeknek legrégebbi ismert őse a XVI. század végén, az ellenreformáció nemzetközi mozgalma révén idekerült Fernando Torquedor nevű spanyol szerzetes volt. Ez a buzgó katolikus atya itt Európa közepén addig vitatkozott előbb lutheránusokkal, azután kálvinistákkal, végül unitáriusokkal, hogy ellenfelei meggyőzték. Unitárius lett, unitárius lányt is vett feleségül. Ekkor már latinul Aurifex-nek nevezte magát (Torquedor is, Aurifex is „aranyműves”-t jelent). Az ő fia már szombatos lett, zsidó leányt vett feleségül. A következő nemzedék német vidéken hitvitázott, ott fordult nevük az ugyancsak aranyművest jelentő Goldziherre. Nos, én Torquedor atyától sem érzem keresztényebbnek magamat, mint Pepi nagymamától. Elődeim ezen az ágon a XVI. századtól nyomon követhetőek: zsidók voltak, és 1715-től kezdve Köpcsényben éltek, általában a Batthyány család birtokügyeinek intézői voltak. Az apai családról fogalmam sem lehet mióta éltek magyar körülmények között. A kritikus dátum, amelytől nemzedékről nemzedékre tudható minden lényeges: 1694. Ekkor történt, hogy Lotharingiai Károly lovasai felszabadították a török hódoltság alól Nagyvára- dót. A sokáig ostromlott városban összesen 11 családot találtak. Ezek közül kettő zsidó volt. Az egyiket Herschelnek hívták. Ezt a családfőt a bevonuló császári sereg parancsnokezredese írásban megbízta, hogy a lakói számára nyisson olyan kereskedést, ahol szerszámoktól nyerges áruig mindenféle szükséges holmi kapható. Ez az ódon német nyelven írt oklevél az én kisgyermekkoromban még megvolt Nagyváradon a levéltárban. De megörökítették helytörténeti kiadványokban is. A mi nagyváradi polgári családunk büszke volt erre a legkorábbi bizonyítékra a későbbi kereskedők és kézművesek őséről. Kiskereskedők és kisiparosok voltak nemzedékről nemzedékre. II. József korában, amikor országszerte összeírták a zsidókat és kötelezték őket német nyelvű családnevek viselésére, a névadó bizottság úgy vélte, hogy Herschel formájú német szó nincs, és a család nevét Hirschl-re módosították. Ez „Kis Szarvas-t” jelent. Nem hinném, hogy bármely ősömnek köze lett volna a szarvasokhoz, de egészen a nagyapámig így hívták a családot. Ez a nagyapám cipészmester, később cipőkereskedő volt, az ő apja mészáros mester, ennek az apja vásári szekeres gazda (vagyis afféle fuvaros). Tehát a szorgos, nem gazdag, de nem is szegény polgári világhoz tartoztak abban a XVIII. és XIX. században, amikor a hűbéri jellegű társadalom átformálódott polgárivá. És éppen Nagyvárad a magyar polgárosodás egyik fontos tűzhelye volt. Ez a polgárosodás tette a nagyváradi zsidókat a nemzettudat egyik fontos hordozójává, de ezt tette az ottani magyar polgárságot nagymértékben zsidó jellegűvé. A XIX. század végén a közel 100 000 lakosú város lakosságának 34%-a (tehát mintegy harmadrésze) zsidó vallású volt. Az én nagyváradi kisfiú koromban, amely még eléggé közel volt a XIX. századi emlékekhez (én 1912-ben születtem) a család baráti köreiben eleven emlékként élt, hogyan éltek az apák és nagyapák 1848- bán, de általában még azt is tudták, hogy a szomszédok elődei közül ki volt 48-as honvéd, vagy éppen honvéd tiszt. Tisztek persze főleg a nemesi családokból kerültek ki, zsidó honvédtiszt a váradiak közül – tudtommal – csak orvosok voltak. De a honvéd előd jó hírt jelentett minden családnak, még inkább, ha az a honvéd, legyen bár közlegény, hősi halált halt a szabadságért. Az egész, Hirschből 1894-ben Hegedűsre magyarosított nevű, családnak fokozott megbecsülést adott, hogy apai dédapám, Hirschl Ábrahám mészáros mester, aki Kossuth Lajos első üzenetére – mint a város legtöbb fiatal férfia – önként jelentkezett, a legelső áldozatok közé tartozott. Átlőtt tüdővel hozták haza, és néhány nap múlva belehalt sérülésébe.

(Ezt az esszét az író „Mit jelent zsidónak lenni” című pályázatunkra küldte be.)

 

Címkék:1991-10

[popup][/popup]