Kétezer év zsidó–német történelem

Szeptember 9-től egy héten keresztül tartott a berlini zsidó múzeum megnyi­tójának ünnepségsorozata. Helyhiány miatt vasárnap még csak a nagyszámú díszvendég-sereg tekinthette meg a ki­állítást, a sajtó képviselőit is csak egy nappal később tudták fogadni. A széles közönség előtt 11-én este nyitották meg a kapukat.

A Daniel Libeskind által tervezett so­kak szerint bizarr kinézetű építmény 1999-re készült el. Annak idején már az üres épületnek is többszázezer látoga­tója volt. Létrejöttének története hosszú időkre nyúlik vissza. Berlin első zsidó múzeumát 1933-ban nyitották meg az Oranienburger Strassen, a Ges­tapo ezt 1938-ban bezáratta, kiállítási tárgyait elkoboztatta. Ezt követően 1966-ban a Jüdische Wochenzeitungban (Zsidó Hetilap) jelent meg adako­zásra történő felhívás, ekkor határozták el ugyanis, hogy újból felépítik a múze­umot. A berlini zsidó hitközség fennállá­sának háromszázadik évfordulója alkal­mából, 1971-ben – a város nyugati felé­ben – a Berlin Múzeumban rendeztek egy kiállítást. 1980-tól ugyancsak itt, már állandó jelleggel működik tárlat. 1986-ban a Martin Gropius épületben kap néhány helyiséget a Berlin Museum zsidó részlege. 1989-ben Daniel Libes­kind pályázati úton lehetőséget kap a Berlin Múzeumban lévő részleg kibőví­tésére. 1992-ben önálló Libeskind-épület alapkövét teszik le. A városi múze­umban működő zsidó múzeum igazga­tójává Amnon Barzelt nevezik ki. 1997-ben miután a hitközség úgy érez­te képtelenség a szenátussal együttmű­ködni azonnali hatállyal elbocsátották, helyét Michael Blumenthal foglalja el. (Blumenthal egyébként Jimmy Carter elnöksége alatt volt pénzügyminiszter az Egyesült Államokban.)

Az újonnan épülő zsidó múzeumot he­lyileg sem akarták a berlini múzeumi ne­gyedtől elválasztani. Gettóizálódását min­denképp kerülendőnek tartották, s a Ber­lin Museummal való kapcsolatát is szeret­ték volna megőrizni. Kár, hogy a barokk épület most viszont teljesen elnyomja a modem stílusú fémszerkezetet.

A Libeskind épület szerkezete a Mathias Goeritz által tervezett, Mexico City-ben található El Eco múzeum vázát követi. Goeritz a náci uralom alatt me­nekült Berlinből Mexikóba, ahol a kígyó szerkezetű, tornyos falú, érzelmekre ható épületeivel vált híressé. Éles ívek, lőrésszerű, ferde nyílások, ferde falak holtterek találhatók Libeskind épületén is, melynek költségei meghaladták a 120 millió márkát.

A szokatlan formájú, ferde síkokkal határolt épület szerkezete belülről sem kevésbé bonyolult. A zegzugos helyisé­geket egyenes vonalak robbantják szét, az így keletkezett üres terek az Auschwitz utáni űrt szimbolizálják. A változa­tos homlokvonalak és a derékszögű ab­lakokon át érkező fény kontrasztja dra­maturgiai törést idéz elő, mely a törté­nelmi szakadásokat, az elbeszélés megszakadását fejezi ki. A bejáratnál gránátalmafa, a termékenység zsidó szimbóluma, fogadja a látogatót. Az ab­lakon kinézve a „száműzetés kertjé”-nek rügyező olajfái láthatók, a kert mel­lett a holocaust-torony található. Thomas Friedrich és Ken Gorbey a kiállí­tás tudományos vezetőinek közlése szerint zömmel eredeti tárgyakat állítot­tak ki. A leglátványosabb talán egy a Vatikánból származó középkori ok­mány, Konstantin császár 321-ben keltezett rendeletének másolata, mely­ben először említik meg, hogy a német térségben zsidó települések is vannak. Konstantin engedélyezte akkoriban, hogy a zsidók városi hivatali tisztsége­ket viseljenek. Az eredeti kiállítási tár­gyak közé tartozik továbbá a héber feli­ratú, legrégibb berlini sírkő, Moses Mendelssohn szemüvege, illetve a ho­locaust áldozatok és túlélők hagyatékának darabjai. (A hetvenes évek óta többször is közzétettek hirdetést, mely­ben a túlélők, az emigránsok, illetve családtagjaik segítségét kérték, hogy emléktárgyakkal gazdagítsák a múze­um állományát.) Érdekes látványosság­nak ígérkezik a középkori Worms zsidó helyszíneinek háromdimenziós videó­technikával és tükrökkel megoldott utánzata, valamint Joseph Süss Oppenheimer cellájának másolata, mely­nek rácsai mögött a történet filmválto­zatából vetítenek részleteket. Megtalál­hatók a gyűjteményben Lesser Ury, Jakob Steinhardt, Ludwig Meidner festményei is. Az Oranienburger Strasse-i zsidó hitközséget 1933-ban Ury Je­remiás és Steinhardt Próféta című műveivel nyitották meg. Amikor 1938-ban a nácik elkobozták az állományt, Ury festménye elkallódott, később, kerülő utakon néhány képe viszont Berlinbe került. Így látható most a Mózes, a Rebekka a kútnál, illetve a Jeremiás egyik kisebb verziója. Steinhardt Prófétája visszakerült, a tőle származó képek leg­nagyobb gyűjteményével jelenleg e múzeum rendelkezik. (A festő átélte mindkét világháborút, a holocaustot, az izraeli függetlenségi háborút, a Hat­napos háborút és a Sinai háborút.) Az állandó kiállítás részét képezi az út a imaházhoz, az átkelés a Vörös tenge­ren című műve. A festmények és az eredeti grafikák között található Max Liebermann Amszterdami zsidó utca című sorozatának egyik darabja, Ephraim Mose Lilien szecessziós grafikái, melyekre erős hatást gyakorolt a cioniz­mus és a „zsidó reneszánsz” művésze­ te és filozófiája. A második emeleti tör­ténelmi panoráma kronológiai sorrend­ben kíséri végig a zsidóság történetét, kezdve az ókori településektől, az askenázi zsidóság középkori világán ke­resztül Moses Mendelssohn felvilágoso­dás kori korszakáig. Az első emeleten, a 19. és 20. századdal folytatódik a né­met zsidóság emancipációjának törté­nelme, melyet tizennégy korszakra bontottak. A kiállítás szervezői kez­dettől fogva hangsúlyozták, hogy nem a zsidók áldozati szerepét akarták ki­hangsúlyozni, ennek megfelelően a ho­locaust sem került központi megvilágí­tásba. A német zsidók kétezer éves tör­ténetének bemutatásával arra akartak rávilágítani, mondotta Michael Blumenthal, hogy a zsidóknak európai vi­szonylatban egészen korán sikerült a német társadalomba integrálódniuk, környezetük életéhez, kultúrájához rengeteg dologgal járultak hozzá. „Legfőbb ideje annak, hogy megmutas­suk, mennyire más utat járt volna be a német kultúra, tudomány és társadalmi élet a zsidó polgárok közreműködése nélkül” – mondta Michael Friedman, a zsidók központi tanácsának alelnöke. Bemutatják azonban azt is, milyen szörnyűségeket idézett elő a zsidó ki­sebbséggel szembeni intolerancia, a náci uralom. Végül, hogy miként fejlődött a háború után a német-zsidó élet. Mindezek mellett persze helyet kapnak a kiállításon a közösségi- és val­lási élet mozzanatai is.

Az állományt gazdagította a német nyelvű zsidó kultúra és történelem ku­tatására 1955-ben alapított New York-i Leo Baeck Intézet adománya is. A ki­lencezer darabból álló archív anyagban magánszemélyek, szervezetek és a hit­község gyűjteménye található meg. 1200-at, köztük Heinével, Einsteinnel, Rosa Luxemburggal kapcsolatos anya­gokat, már a vasárnapi megnyitóra ma­gával hozta Carel Strauss, a New York-i intézet igazgatója. A dokumentumok túlnyomó része német nyelvű, ezeket az Egyesült Államokban is elsősorban külföldi érdeklődők keresték.

A németországi megnyitó díszvendé­gei között volt Avraham Burg, a Knesszet elnöke, Simon Stein izraeli követ, Paul Spiegel, a zsidó központi tanács elnöke, Israel Singer a Zsidó Világkongresszus főtitkára; az Ameri­can Academy kuratóriumának elnöke, illetve tiszteletbeli elnöke: Richard Holbrook és Henry Kissinger. A meg­hívottak között volt továbbá Mádl Fe­renc köztársasági elnök, Johannes Rau, a német szövetségi elnök, Gerhard Schröder, kancellár, tizenegy mi­niszter, a kulturális életből pedig Marcel Reich-Ranicki és Konrád György. A gálakoncerten Daniel Barenboim ve­zényletével a Chicago Symphony Orchestra játszott.

A meghívottak többségében bár bi­zonyára felrémlettek a múlt borzalmai, az intézmény megnyitása ugyanakkor reményt is ébreszthet, hogy a német fővárosban van hely a zsidó kultúra és történelem számára. A rengeteg ér­deklődő pedig azt mutatja, hogy Berlin nem csak elviseli a múzeum létét, ha­nem be is fogadja azt.

Papp Kornélia