Kétértelmű „kárpótlás”

Itthon

 „Csoda történt a Parlamentben” – így kezdi cikkét a Mai Nap tudósítója arról a szavazásról, amelyre április 7-én, a ké­ső délutáni órákban került sor, az úgynevezett második kár­pótlási törvény módosítványával kapcsolatban. Amennyi­ben a tisztelt Ház a miniszter ellenében minimális (51%-os) többséggel nem fogadta volna el Raj Tamás (SZDSZ) és dr. Gyurkó János (MDF) képviselők módosító javaslatát, úgy a magyarországi maradék zsidóság szinte teljes mértékben kimaradt volna az egyébként is oly csekély kárpótlásból: az eredeti törvénytervezet szerint ugyanis a külföldi államtól (esetünkben az 1960-as évek Nyugat-Németországától) ka­pott jóvátétel most kizáró okként szerepelt volna. A német jóvátétel tudvalevőleg más tényálladékra, nem a Magyaror­szágon a magyar hatóságok által elvett tulajdonra vonatko­zott.

Az elfogadott törvénybe sajnos bekerül egy ennél talán súlyosabb jogsértés: az Országgyűlés elutasította ugyanis azt a módosítványt, amelyet az említett képviselők az úgy­nevezett letéti jegyekre vonatkozóan nyújtottak be. 1944ben az akkori fasiszta hatóságok a zsidóktól elvett értéktár­gyakat formálisan „csak” letétbe vették. A leszavazott in­dítvány lehetővé tette volna, hogy a történelem viharaiból megőrződött letéti jegyekkel rendelkezők akár peres úton is visszakövetelhessék ingóságaikat. Mivel a törvény végül is csak kárpótlásra, vagy életjáradékra nyújt lehetőséget, így az valójában – alkotmánysértő módon – utólagos államosí­tást hajt végre, ami ellenkezik szinte valamennyi nemzetkö­zi és emberi jogi egyezménnyel.

Lapzártakor immár a harmadik kárpótlási törvény rész­letes vitája is befejeződött. Raj Tamás „az életüktől és sza­badságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kár­pótlásáról” szóló parlamenti beszédében érthetetlennek és sajnálatosnak tartotta, hogy a legfontosabb, az élet- és sza­badságvesztés témaköre utolsóként került a törvényhozás elé. Az élet megfizethetetlen – mondta -, ám ha mégis kárpótolni akarjuk, nem tehetünk különbséget élet és élet, ha­lál és halál között. Nem lehet egyesek életét – mint a tör­vénytervezet tartalmazza – egymillió forinttal, másokét (ta­lán mondanunk sem kell, itt jórészt zsidókról van szó) szin­te semmivel „megfizetni”. Raj Tamás egymaga két tucatnyi módosító javaslatot nyújtott be: ne számítson be a személyi kárpótlásba a „külföldi állami forrásból” (esetünkben a né­met államtól) kapott jóvátétel, a munkaszolgálatosok és a deportáltak kárpótlása ne csak a „külföldre” hurcoltakra, il­letve a „frontszolgálatot teljesítettekre” vonatkozzék. (Gon­doljuk csak a Duna-parton kivégzettekre, a halálmenet, a gettó, a honi munkaszolgálat, vagy a kőszegi gázkamra ál­dozataira!) Csak remélni tudjuk, hogy a határozathozatal előtt sikerül olyan kompromisszumot létrehozni, amelybe a Kormány – nemzetközi hitelének megőrzése végett is – kénytelen lesz beleegyezni. Értesüléseink szerint az előter­jesztők (dr. Gyurkó János és Raj Tamás) a kárpótlási jegyek kérdésében az Alkotmánybírósághoz fordultak, és a szemé­lyi kárpótlással foglalkozó határozat hozatala előtt össze­hívták az Antiszemitizmus Elleni Interparlamentáris Ta­nács magyar tagozatát.

Sokan közülünk 40-50 éve várnak arra, hogy végre elég­tételben részesüljenek. Jó lenne, ha nem adnának okot rá, hogy reményeinkben ismét csalódnunk kelljen.

-S