Két szégyenletes pillanat
1944 áprilisa
A legrövidebb háborús tanév volt az 1943-44-es. November 3-án mentünk először iskolába, s áprilisban, húsvét táján kaptuk meg a bizonyítványt. Az iskolák kórházzá vedlettek. A padok helyét vaságyak és szalmazsákok foglalták el. A kitömött madarak a folyosóra kitelepített üvegszekrényekből kitágult szemmel csodálkoztak rá a felfordult világra. A szokásos iskolaszagot – enyvezett padok, olajozott padlók, zárt tantermek áporodott levegőjét – klór, jód és karból nehéz kórházszaga vette át.
Az áprilisi bizonyítványosztáskor már ott sápadt mellemen a megkülönböztető szégyenbélyeg. Óvatosan léptem be a III/b osztálytermébe. Éretlen kamasznevetés, gúnyos megjegyzések mellett helyet kapott a részvét néma csendje. A tótágast álló világ embertelensége már átlépte a gyermeki kegyetlenség természetes határait. Az egyik hangoskodó fiú tudni vélte, hogy Hitler mind egy szálig kiirtja a zsidókat. Egy megszállottan vallásos osztálytársam Jézus megfeszíttetésének büntetéseként fogta fel a történteket.
Osztályfőnököm, Kovalik Józsefné, hithű katolikus és mélyen humanista tanárnő kemény szavakkal feddte meg a hangoskodókat és csúfolódókat. Részvéttel vegyes szeretettel simogatta meg a fejem. Még a beceneve is a legszebb gyermeki szó volt: mama. Ember tudott maradni az embertelenség légkörében is. Hite és érzésvilága a humanista pedagógusok nagy családjához kapcsolta. Nem csupán tantárgyat tanított, hanem emberséget is.
1952 ősze
Bejáró egyetemista diákként várakoztam a szegedi nagyállomás csarnokában a vonatindulásra. Sűrű dohányfüst, édeskés bambi, savanyú bor, s tömény italok szaga keveredik a levegőben. Lomha mozgású katona lép a terembe. Esetlen utászcsizmában, kifakult mundérban. Kerek képe, szőke haja, búzavirágkék szeme oly ismerős. Hol láttam ezt lomha mozgást? Ezt a kerekdedarcot
Felvillan az emlék. Polgári iskola, harmadik osztály, T. S. Mögöttem ült az iskolapadban. Jóindulatú, megfontolt, kevés beszédű parasztfiú volt.
– Sada! – kiáltok utána. T. Sada! – Meglepve fordul hátra. Látom, nem vitás, hogy ő. – Megismersz Sada? – Meg. Egy osztályba jártunk. Előttem ültél. – Szorongatom a kezét, veregetem a vállát. Elhúzódik, óvatosan körülnéz. – Nem lesz bajod, ha velem látnak? Fegyver nélküli munkásszázadba soroltak. Apámat kuláknak nyilvánítod ták, cséplőgépe volt. – Ugyan, Sada, ne hülyéskedj! Miért szégyellnétek? Te is láttál sárga csillaggal annak idején. Te sem fordultál el tőlem,
A következő mondatok már az iskolai élet emlékeiről szóltak. A vidámabb hangok közé csak halványai lopta be magát a keserűség. A történelem furakodott közénk. A XX. századi, zsákutcás magyar történelem. Itt, Közép-Európában. Jeltelen szereplők voltunk Kliónak, a történelem múzsájának forgószínpadán, ahol sűrűn cserélődtek az ártatlan áldozatok.
László József
Címkék:1990-10