Két szégyenletes pillanat

Írta: László József - Rovat: Archívum, Történelem

Emlékek

1944 áprilisa

A legrövidebb háborús tanév volt az 1943-44-es. November 3-án men­tünk először iskolába, s áprilisban, húsvét táján kaptuk meg a bizonyít­ványt. Az iskolák kórházzá vedlet­tek. A padok helyét vaságyak és szalmazsákok foglalták el. A kitö­mött madarak a folyosóra ki­telepített üvegszekrényekből kitá­gult szemmel csodálkoztak rá a fel­fordult világra. A szokásos iskola­szagot – enyvezett padok, olajozott padlók, zárt tantermek áporodott le­vegőjét – klór, jód és karból nehéz kórházszaga vette át.

Az áprilisi bizonyítványosztáskor már ott sápadt mellemen a megkü­lönböztető szégyenbélyeg. Óvatosan léptem be a III/b osztálytermébe. Éretlen kamasznevetés, gúnyos meg­jegyzések mellett helyet kapott a részvét néma csendje. A tótágast ál­ló világ embertelensége már átlépte a gyermeki kegyetlenség természetes határait. Az egyik hangoskodó fiú tudni vélte, hogy Hitler mind egy szálig kiirtja a zsidókat. Egy meg­szállottan vallásos osztálytársam Jé­zus megfeszíttetésének büntetése­ként fogta fel a történteket.

Osztályfőnököm, Kovalik Józsefné, hithű katolikus és mélyen humanis­ta tanárnő kemény szavakkal feddte meg a hangoskodókat és csúfolódókat. Részvéttel vegyes szeretettel si­mogatta meg a fejem. Még a bece­neve is a legszebb gyermeki szó volt: mama. Ember tudott maradni az embertelenség légkörében is. Hite és érzésvilága a humanista pedagó­gusok nagy családjához kapcsolta. Nem csupán tantárgyat tanított, ha­nem emberséget is.

1952 ősze

Bejáró egyetemista diákként vá­rakoztam a szegedi nagyállomás csarnokában a vonatindulásra. Sűrű dohányfüst, édeskés bambi, savanyú bor, s tömény italok szaga kevere­dik a levegőben. Lomha mozgású ka­tona lép a terembe. Esetlen utász­csizmában, kifakult mundérban. Ke­rek képe, szőke haja, búzavirágkék szeme oly ismerős. Hol láttam ezt lomha mozgást? Ezt a kerekdedarcot

Felvillan az emlék. Polgári isko­la, harmadik osztály, T. S. Mögöttem ült az iskolapadban. Jóindulatú, megfontolt, kevés beszédű paraszt­fiú volt.

– Sada! – kiáltok utána. T. Sada! – Meglepve fordul hátra. Lá­tom, nem vitás, hogy ő. – Megismersz Sada? – Meg. Egy osztályba jártunk. Előttem ültél. – Szoronga­tom a kezét, veregetem a vállát. Elhúzódik, óvatosan körülnéz. – Nem lesz bajod, ha velem látnak? Fegy­ver nélküli munkásszázadba sorol­tak. Apámat kuláknak nyilvánítod ták, cséplőgépe volt. – Ugyan, Sada, ne hülyéskedj! Miért szégyellnétek? Te is láttál sárga csillaggal annak idején. Te sem fordultál el tőlem,

A következő mondatok már az is­kolai élet emlékeiről szóltak. A vidá­mabb hangok közé csak halványai lopta be magát a keserűség. A törté­nelem furakodott közénk. A XX. századi, zsákutcás magyar történe­lem. Itt, Közép-Európában. Jeltelen szereplők voltunk Kliónak, a törté­nelem múzsájának forgószínpadán, ahol sűrűn cserélődtek az ártatlan áldozatok.

László József

Címkék:1990-10

[popup][/popup]