Két különös asszony
Két különös asszony
Bármit is hozzon majd ez az esztendő, az bizonyos, hogy a svájciak számára Ruth Dreifuss az év asszonya. 1999-ben ugyanis ő tölti be az „Eidgenossenschaft” (a Svájci Államszövetség) Szövetségi Tanácsának elnöki tisztét, ami az államfői tisztséggel azonos.
Ő az első női államfő abban az országban, amely minden ősi demokratikus hagyománya közepette és a közvetlen demokrácia gyakorlásában példamutató volta ellenére Európában utolsónak adta meg a nőknek a választójogot.
Dreifuss asszonyt a múlt év december 9-én választották meg, és ez év januárjában foglalta el posztját Bemben. Ami Bemben történik, ritkán kommentálja az angol sajtó, de a nagy tekintélyű londoni Times mégis vezércikket szentelt a választásnak. „Az új Dreifuss – bel- és külföldön szimbolikus jelentőségű svájci elnök” – így összegezte a lényeget már a vezércikk címe is.
„Új Dreifuss” – a jelző a név előtt a régi Dreyfusra utal: a múlt század végén lezajlott franciaországi kampány szenvedő hősére. Jelképesen is fontos tény ugyanis, hogy Dreifuss asszony zsidó, éspedig olyan – bár nem vallásos – zsidó, aki sohasem igyekezett leplezni vagy tagadni e mivoltát. Ő maga így nyilatkozott erről: „Nagyon fontos szimbólum, hogy engem, akinek zsidó gyökerei vannak és azonosulok a zsidó néppel, elnökké és egyáltalán a kormány tagjává választottak.” (A svájci Szövetségi Tanács, amely a kormány feladatait látja el, rotációs rendszerben a maga hét tagja közül választja meg – mindig egy évre – az elnökét, aki így kormány- és államfő is egyben.)
Az új elnök Svájcban született, de családja sajátos úton kapcsolatba került a zsidóüldözésekkel. Apja, Sidney Dreifuss St. Gallen város menekültügyi irodájának vezetője volt a háború éveiben. Az Anschluss után számos zsidó a Rajnát átúszva menekült Ausztriából Svájcba, ahol Sidney Dreifuss a helyi rendőrkapitánnyal együttműködve antedatált pecsétet ütött az útlevelükbe, ekképp óva meg őket a kitoloncolástól. A rendőrkapitányt, Paul Grüningert egy fillér végkielégítés nélkül azonnal elbocsátották, mert megsértette a svájci semlegességet. (Később a Jad Vasém intézet a „Világ Igazai” kitüntetést adományozta neki.)
A Dreifuss család később Genfbe költözött. Itt csatlakozott Ruth Dreifuss a Hasomér Hacairhoz, a baloldali cionista szervezethez, és innen vezetett útja a fiatal szociáldemokraták közé, ahol bekapcsolódott a nagypolitikába.
A tulajdonképpeni áttörést Madame Dreifuss miniszterré (azaz a Szövetségi Tanács tagjává) választása hozta meg 1993-ban márciusában. A kereskedelmi-közgazdasági képzettségű szociálpolitikus akkor sokak számára váratlanul került a rangos testületbe, egy olyan időszakban, amikor a svájciak egy részében megnőtt a zsidósággal szembeni ellenérzés.
Az ország 18 ezer fős zsidó közössége – köztük nagyszámú izraeli – akkor került kényes helyzetbe, amikor 1995-ben a nemzetközi zsidó szervezetek elkezdték feszegetni a Soá-áldozatok alvó számláinak ügyét. Megszaporodtak a verbális támadások, különösen a lapok levelezési rovataiban. Utalások történtek a zsidók „mohóságára”, a svájci zsidó közösség állítólagos gazdagságára, és olyan állítások láttak napvilágot, hogy a zsidók „mindig pénzt akarnak”.
A most 58 éves Madame Dreifuss nemcsak mint nő és mint zsidó számít rendhagyóan újnak a magas tisztségben, hanem mint baloldali is: már a kormányba is szakszervezeti funkcionáriusként került. Öt évig dolgozott belügyminiszterként. 1993-ban, amikor elfoglalta ezt a posztot, nemcsak az egészségügy, a társadalombiztosítás, az oktatás és a kultúra került hatáskörébe, hanem a szövetségi archívumok is. Ezekben az archívumokban őrizték annak a 30 ezer zsidónak a dossziéját, akiket a II. világháború idején a határról a nácik karjai közé küldtek vissza. A történészek (és a túlélők) csak ezután tekinthettek be a dossziékba – melyek kétharmada üresnek bizonyult.
Ruth Dreifuss elkötelezettsége a Soá ügye iránt nem új keletű. Már 1995-ben nyíltan szóvá tette a svájci gazdasági-politikai elit háború alatti felelősségét. „A svájciaknak több önbizalomra van szükségük, hogy szembenézzenek múltjukkal. Svájcnak ismerni kell a teljes képet a náci időszakban játszott szerepéről.” Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez aligha lesz lehetséges. „A történelemben nem létezik a teljes igazság.”
*
Az egykori angol gyarmat és ma független állam Brit Guyana mintegy nyolcszáz kilométer hosszan nyúlik be a Karib-tenger partjától az Amazonas medencéje felé a dél-amerikai kontinens északi részén. A Magyarországnál hozzávetőlegesen két és félszer nagyobb ország államfője ugyancsak asszony, szintén baloldali és akár Ruth Dreifuss, nem titkoltan zsidó származású. A hetvenhét esztendős Janet Rosenberg Jagan jó egy éve tölti be tisztségét, 1997. december 19-én választották meg.
„Életem legnagyobb részét a függetlenségért, a nők jogaiért és a demokrácia helyreállításáért vívott politikai küzdelemnek szenteltem. Ennek semmi köze a származásomhoz” – hangoztatta egy interjúban. Janet Rosenberg, a chicagói születésű ápolónő 1942-ben ismerkedett össze Chedi Jagannel, az indián származású guyanai orvostanhallgatóval, aki az amerikai nagyváros egyetemén tanult. Később tíz éven át fogorvosi asszisztens volt Jagan klinikáján, mindenekelőtt azonban küzdőtársa a Guyana függetlenségéért folytatott küzdelemben. A trópusi ország 1966-ban szabadult a gyarmati sorból, akkor szabad választásokat tartottak és elkezdték a demokratikus rendszer kiépítését. Janet Rosenberg Jagan ekkor már a baloldali függetlenségi politikus felesége volt.
Mihelyt Jagan oldalán Guyanába érkezett, csatlakozott az országban létesült első szakszervezethez, majd részt vett egy harcos nőszervezetet megalapításában. Ez 1946-ban történt. 1950-ben a Jagan-házaspár létrehozta a Népi Haladó Pártot (PPP), amelynek első főtitkára Janet lett. 1953-tól, mikor a guyanai nők választójogot kaptak, parlamenti képviselő, hamarosan azonban börtönbe vetették az angolok, akik 1955-ben hatályon kívül helyezték az alkotmányt. 1957-ben ismét a parlamentbe választják, és a kormány tagja lesz: munkaügyi-, egészségügyi-, építésügyi miniszter. Utóbb belügyminiszter, lapalapító főszerkesztő, az újságíró szakszervezet elnöke, 1993-ban rövid ideig az ország képviselője az ENSZ-ben. Chedi Jagant 1992-ben elnökké választják, ő pedig „First Lady” lesz, közben megmarad a Mirror című lap főszerkesztőjének, politikai könyveket ír, sőt, még két gyerekkönyv szerzője is.
Félje halála után Janet Rosenberg lesz Guyana alelnöke, egyben a kormány feje is.
Az újságírók felhívták a svájci elnökasszony, Ruth Dreifuss figyelmét guyanai „kolleganőjére”. „Írok neki – mondta Madame Dreifuss – majd megállapodunk egy csúcstalálkozóban.”
Címkék:1999-04