Két és félezer éves közösség és zsinagóga
A Tunéziához tartozó Djerba szigete a Földközi-tengerben, az afrikai szárazföldtől alig egy-két kilométerre fekszik, közel a líbiai határhoz. Történelme igen változatos: Európa, Ázsia és Afrika birodalmai, hódítói vonultak át, s hagyták rajta kulturális és antropológiai névjegyüket. Tunézia mai idegenforgalmában kiemelkedő szerep jut a szigetnek, aminek legfőbb látványossága egy zsinagóga.
A vérzivataros évezredek alatt ugyanis egy ősi zsidó közösség élt és maradt meg a szigeten, senki sem tudja igazán, hogy mikor kerültek erre a helyre, és hogyan alapították zsinagógájukat, El Ghribát. Mindez a legendák homályába vész, és pontos dokumentumok hiányában a történészek magyarázata is számos, egymásnak ellentmondó hipotézis.
Legendák
Az i. e. XIII. századba visz minket az a legenda, amely szerint amikor a héberek elfoglalták a Szentföldet, Izrael törzseinek egy része fellázadt Józsua vezérsége ellen, és csatlakozván a legyőzött kanaánitákhoz, Észak-Afrikába menekült. A legáltalánosabb viszont az a verzió, amit a djerbai rabbik mondanak el: „Amikor Nebukadnecar babiloni király elfoglalta Jeruzsálemet és elpusztította a templomot – i. e. 586-ban -, egyedül a mi Efráim törzséből való őseink tudtak megmenekülni a babiloni fogságba hurcolástól. Évtizedekig nomádként kellett a sivatagban élniök, míg végül is ide jöhettek és itt letelepedhettek.“ Egyes történészek szerint a zsidók feltehetőleg a föníciai hajósokat követték az i. e. IX. században létrehozott gyarmatvárosokba és kikötőkbe. Mások sokkal későbbi időpontra teszik a djerbai zsidó közösség megalakulását: a második templom pusztulásának idejére, amikor Titus i. sz. 70-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Akkor jelentős számú zsidó kivándorló szóródott szét a Római Birodalom területén. A menekültek nagyobb csoportja érkezett Djerba szigetére. Élvezhették a helyi berber lakosok vendégszeretetét, akik közül sokan még a judaizmus vallását is átvették.
Több szájhagyomány szól a zsinagóga alapításáról. „Egy fiatal lány minden idejét imádsággal és elmélkedéssel töltötte, míg egy nap vihar tört ki, és villámcsapás pusztította el kunyhóját, abból csak egy rakás hamu maradt De benne a leány élettelen testén és ruháján nyoma sem volt az égésnek édes mosoly látszott ajkain. A szigetlakok a csoda láttára elhatározták, hogy ugyanazon a helyen, ahol azután el is temették egy szentélyt építenek fel, amit a leány nevéről El Ghribának neveztek el.” Egy másik legenda szerint a zsinagógát azok a kohanita papok építették, akik túlélték az első jeruzsálemi templom pusztulását, és egy szent tóratekercset mentettek ki a romok közül. De a közösség nem tudott megegyezni, hogy hová is kerüljön ez a szent épület. A vita sokáig tartott, amíg a Pészach ünnepe utáni harmincharmadik napon egy szent kő esett le az égből – ez jelölte meg a zsinagóga pontos helyét.
Az El Ghriba zsinagóga magányosan áll, kívül a környező településeken. Ennek okát is legenda magyarázza: „Amikor a rómaiak elfoglalták a szigetet, a katonai kormányzó nagyon meglepődött, mert míg máshol csak tisztátalan, sós víz akad a kutakban, El Ghriba mellett bőségesen friss víz található, és a zsinagógát körülvevő házak udvarán olaj-, fügefák és egyéb gyümölcsfák teremnek gazdagon. A helytartó irigységből elűzte a lakosokat az ő házaikból és kertjeikből, és saját szolgáit költöztette be azokba, sőt elrendelte a zsinagóga lerombolását is. El Ghriba azonban nem viselte el a megszentségtelenítést. Már az első évben kiapadtak a források, a nyájak elpusztultak, a föld kiszáradt, és azok az emberek is, akik a zsarnok szolgálatában voltak, meghaltak egy ismeretlen betegségben. Mindez kétségen kívül az Úr átka volt! A szerencsétlenség megdöbbentette a kormányzót, rabbi Jahudihoz fordult, aki azt mondta neki: a sorscsapások megszűnnek, ha visszaad ja El Ghriba szentélyét a zsidó közösségnek. Így is történt. A zsidók helyreállították a lerombolt zsinagógát, de – csak az Úr tudja okát – nem költöztek vissza, hanem megmaradtak azon a helyen, ahová kitelepítették őket.” És még egy történet, de a közelmúltból: a II. világháború idején a németekkel kollaboráns vichyi kormány rendelkezései kötelezték a sziget zsidóságát, hogy aranytárgyak, ékszerek beszolgáltatásával váltsák meg életüket. Az a repülőgép azonban, ami a majd félmázsányi aranykincset vitte a náciknak, a Földközi-tenger felett viharba került és elsüllyedt a tenger fenekére…
Bibliai ruhákban…
A szigeten a két és fél ezer éve kontinuitásban élő zsidó közösség lélekszáma a II. világháború után körülbelül ötezer volt. Izrael Állam megszületése után igen sokan alijáztak, míg mások Európába, elsősorban Párizsba költöztek, jelenleg ezer körüli a hagyományos djerbai zsidó közösség. Kereskedelemmel és kézművességgel, elsősorban arany és ezüst ékszerek készítésével foglalkoznak, nyelvük korábban a környék lakosságával megegyezően a berber volt, míg manapság inkább az ország hivatalos nyelvét, az arabot beszélik. A közelmúltig a férfiak és nők ruházata is hagyományos és megkülönböztető volt, de ezt ma már csak az időseken látni. A hagyományőrző zsidó férfiak öltözete szinte megegyezett a bibliai időkbeliekkel: a buggyos nadrágon kívül viselték az inget, és a nadrágszárak alján egy-egy fekete csík volt – megemlékezésül a templom pusztulásának gyászára. Fejükön a Tunéziában általános fejfedőt, a „sheshia”-t hordták, gyakran fekete vagy vörös turbánnal körültekerve. A nők ünnepi ruhája élénk, leginkább piros színű anyagokból készült. Az aranyérmékkel díszített fejfedőről hosszú selyemfátyol omlott le egészen a cipősarkakig, bíborszínű, fehér és vörös szalagokkal feldíszítve. Gyönyörű ékszereket hordtak, azok nagy része a szájhagyomány alapján szimbolikus és bajelhárító jelentőséggel is bírt.
A legősibb tóra
Az El Ghriba zsinagóga zárt épülettömbje a lobogó tunéziai zászlókkal ma kívülről inkább valamiféle kormányhivatalt sejtet. Az elmúlt évszázadokban ugyanis a zsinagógát számos alkalommal újjá- és átépítették.
Belépve a zsinagógába, egy ívsoros árkádokkal körülvett, nagyméretű terembe jutunk, amit szépen faragott ülőpadokkal rendeztek be, a falakat pedig „andalúziai” (XVI. századi mór) stílusú, színes mintás csempékkel borították. Ebből a teremből jutunk a tulajdonképpeni szentélybe, amelynek közepét a művésziesen faragott tórafelolvasó emelvény foglalja el. E teremben őrzik a minden bizonnyal az egész világon legrégebbi tóra- és talmudtekercseket. A leghíresebb tórakézirat gazellabőrből készült pergamenre van írva, a legenda szerint i. e. 586-ban, a jeruzsálemi templom pusztulásakor mentették meg és hozták ide. Most egy csodálatosan kifaragott, díszes szekrénykében tartják, amit minden évben a Pészach utáni harmincharmadik napon ünnepélyes körmenetben hordoznak körül.
A Tóra körülhordozásának szertartását az El Ghriba zarándoklat ünnepnapján tartják, amikor nagy tömegek gyűlnek össze szinte a világ minden tájáról, hogy megemlékezzenek a jeruzsálemi templom pusztulásáról, ennek a zsinagógának legendás megalapításáról és azokról a régi rabbikról, akik a római megszállás idején az ellenállás irányítói voltak. Az ünnep nem a bánaté, hanem inkább az örömteli együttlété. Az imák és rituális szertartások mellett jótékony célú vásár, vidám muzsika, ének és tánc teszi varázslatossá ezt az egyedülálló ünnepséget. A nagyszámú zarándokot az ünnepségek színhelyeként épült „fonduk” fogadja be. Hatalmas udvarát kétszintes árkádsor veszi körül, s az ebből nyíló cellák szolgálnak a zarándokok szállásául. Az év többi napján pedig kulturális és tanítási célokat szolgál, még a hétköznapi üzleti élet is helyet talált benne.
Az El Ghriba zsinagóga és a fonduk a több ezer éves zsidó közösség tárgyi szimbólumai, legendái a világ zsidóságának közös kincsei. Nem szabad megfeledkeznie erről a különleges közösségről, a megőrzött és világszenzációt jelentő régi tekercsekről, a mindig újjá- és újjáépített ősi zsinagógáról.
Címkék:1995-06