Képmutató farizeusok 1. rész

Visi Tamás

„Képmutató farizeusok” 1. rész

Egy klisé nyomában

A „farizeus” szó hallatán zavaros asszociációk támadnak agyunkban. „Képmutatás”, „álszent jámborság” ta­lán ezek a kifejezések jutnak először eszünkbe, és fülünkben szinte vissz­hangoznak Jézus dörgedelmes szavai: Jaj nektek, képmutató farizeusok!”

A képmutatás fogalmával összefügg a „merev ritualizmus” vádja: eszerint a farizeusok „aprólékosan” teljesítik a Tóra előírásait, de vallásgyakorlatuk pusztán „külsődleges”, nem párosul hozzá „belső” késztetés. Túl nagy jelen­tőséget tulajdonítanak lényegtelen dol­goknak („szőrszálhasogatás”), és eköz­ben elveszítik a Törvény lényegét, „szellemét”.

De azt is tudjuk, hogy a farizeus taní­tások alapozták meg a Misnát és a Talmudot – és ezen keresztül a mai zsidó vallást is. Bölcs ábrázatú, nagyszakállú rabbik jelennek meg szemeink előtt, akik a judaizmus szent tanításait hirde­tik, és felvetődik a kérdés: vajon ezek a bölcs rabbik azonosak lennének az Újszövetség „képmutatóival”? A mai zsidó vallás képmutatáson alapulna?!

Valójában nem az a fontos kérdés, hogy tényleg képmutatóak voltak-e a fa­rizeusok. Valószínűleg minden korszak­ban minden vallási irányzatnak egya­ránt voltak (és lesznek) szentjei és ál­szentjei. A farizeusok sem képeztek ki­vételt. Ugyanakkor a farizeus tanítások lényege nem abban állt, hogy „Legye­tek képmutatóak!”.

A „képmutató farizeus” sztereotípiája az Újszövetségből származik. Vizsgál­juk meg, hogy mit jelent pontosan a képmutatás az újszövetségi iratokban. A lényeges kérdés az, hogy az első ke­resztények miért pont a képmutatás vádját szegezték szembe a farizeusok­kal. Mi a képmutatás-vád pontos törté­nelmi értelme?

Az Újszövetség a farizeu­sokról (Máté ev. 23. fej.)

A szinoptikus evangéliumokban el­szórva, több helyen találunk farizeuso­kat bíráló szövegeket. A legteljesebb és legdühösebb támadást Máté evangéliu­mának 23. fejezetében találjuk. Idézzünk innen néhány részletet:

Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:

Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek.

Tehát mindazt, amit mondanak, te­gyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik.

Súlyos és elhordozhatatlan terhe­ket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjúk­kal sem akarják azokat megmozdí­tani.

15) Minden cselekedetüket azért te­szik, hogy lássák azokat az embe­rek, mert megszélesítik az imaszí­jaikat és megnagyobbítják szemlé­lőrojtjaikat.

És szeretik az első helyet a lakomá­kon, és az első székeket a zsinagó­gákban.

És a köszöntéseket a piacokon, és hogy az emberek úgy szólítják őket: Rabbi!

(13) Azért jaj nektek képmutató írástu­dók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt, ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni!

Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából és a kaporból és a kö­ményből, de elhagyjátok mindazt, ami nehezebb a törvényben, az íté­letet, az irgalmasságot és a hűsé­get, pedig ezeket kellene megcse­lekedni és azokat sem elhagyni.

Vak vezérek! Kiszűritek a szúnyo­got, a tevét pedig lenyelitek!

Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenával sújtó ítélettől?

Ezért íme, küldök hozzátok prófé­tákat, bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük megöltök és ke­resztre feszítetek majd, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitok­ban és városról városra üldöztök,

(35) hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a Templom és az áldozati oltár kö­zött gyilkoltatok meg.

(Ford.: Magyar Bibliatársulat nyomán)

Abban a szerencsés helyzetben va­gyunk, hogy szövegünket konkrét idő­ponthoz tudjuk kötni (legalább is a ter­minus post quem-et meg tudjuk hatá­rozni): a 35. versben szereplő Zakariás, Barakiás fia valószínűleg azonos a Josephusnál szereplő Zakariás, Barisz (var. Barukh, Bariszkaiosz) fiával, akit a zéloták i. sz. 68-ban öltek meg.1 Szöve­günknek – jelenlegi formájában – tehát i. sz. 68 után kellett keletkeznie: nem Jézus hiteles szavait tartalmazza, ha­nem egy generációval később élt ke­resztény szerző alkotása (aki persze fel­használhatott korábbi szövegeket is). A farizeusok elleni kemény vádak megér­téséhez figyelembe kell venni az ese­ményeket, amelyek a szöveg keletkezé­se idején történtek; mint látni fogjuk, abban az időben gyökeres változás állt be a keresztények és a farizeusok vi­szonyában.

Az Újszövetség magatartása a farize­usokkal szemben korántsem egységes. Legalább három logikailag összeegyez­tethetetlen álláspontot találunk a szi­noptikus evangéliumokban:2

1. A farizeusok tanítása helyes, csak gyakorlatuk nem, mert a farizeusok nem hajtják végre saját tanításaikat, „mondják, de nem teszik”. A farizeusok tanítását tehát a keresztényeknek is kö­vetniük kell. A fent idézett részletek (Máté 23.) ezt az álláspontot tükrözik.

2. A farizeusok tanítása is elvetendő. A farizeusok ugyanis a Tóra írott szöve­gén kívül egy speciális szóbeli hagyo­mány előírásait is követik, sőt a hagyo­mányt előnyben részesítik. A szóbeli hagyomány azonban nem Isten, hanem az emberek műve – legalább is a ke resztény szerző véleménye szerint – így a farizeusok Isten parancsai helyett em­beri hagyományokat követnek. (Márk 7,1-23)

3. Az Újszövetség néhány passzusa pozitív képet fest a farizeusokról. A fa­rizeusok egy alkalommal figyelmeztetik Jézust, hogy halálos veszély fenyegeti (Lukács 13,31). Jézus egyetért a farize­usokkal a feltámadás, és a „főparan­csolat” kérdésében, és megdicsér egy farizeust bölcsességéért (Márk 12,28- 34; Máté 22,35-40). A farizeusok ellen­zik a keresztények üldözését (Ap. Csel. 5, 34-39; 23,6-9), sőt a keresztény gyü­lekezeten belül is van egy farizeus szárny (Ap. Csel 15,5). Eszerint tehát nemcsak a farizeusok tanítása, hanem cselekedeteik is elfogadhatóak.

Mindebből az következik, hogy a fari­zeusokkal szemben eltérő álláspontot alakíthattak ki az egyes keresztény cso­portok, illetve, hogy az álláspont idő­ben is változhatott. Az első csoportba tartozó szövegek egy olyan keresztény közösséghez tartoznak, amely elfogad­ja és gyakorolja a Pentateuchus és a fa­rizeus hagyomány előírásait. Nevezzük őket zsidókeresztényeknek. A második csoport egy másik keresztény gyüleke­zet véleményét tükrözi, amely nem fo­gadja el a farizeus szóbeli hagyomány érvényességét, és a Pentate­uchus előírásait sem tartja meg, hanem azokat jelképe­sen értelmezi (vö. Márk 7,13-25). Nevezzük őket pogánykeresztényeknek. A har­madik szövegcsoport „azo­nosításához” a zsidókeresztények történetét kell figye­lembe venni. A pogánykeresztényekkel a továbbiak­ban nem foglalkozunk.

Az „eretnekek áldása” (birkat ha-minim)

Az Újszövetségen kívüli források – Josephus Flavius és a rabbinikus ha­gyományok – figyelembevételével a kö­vetkező megoldás tűnik a legkézenfek­vőbbnek. A keresztények és a farizeu­sok viszonya időben is változott. A har­madik szövegcsoport, azaz a farizeu­sokkal szimpatizáló szövegek, az i. sz. 70 előtti időszakot tükrözik. Ebben az időben, úgy tűnik a farizeusok és a ke­resztények viszonya nem volt feltétle­nül ellenséges, sőt, kifejezetten barát­ságos is lehetett Josephus Flavius – aki farizeusnak vallotta magát – törté­ neti munkájában pozitív képet fest Jé­zusról,3 Keresztelő Jánosról és Jakab apostolról. Josephus szerint törvényte­len volt Jakab apostol kivégzése, és azt a farizeusok a nép nagy részével együtt elítélték. Tehát Josephus tanúsítja az újszövetségi hagyomány hitelességét, amely szerint a farizeusok ellenezték a keresztények üldözését.4

A nagy Róma-ellenes felkelés, a zsidó háború (i. sz. 66-70) után azonban megváltozott a helyzet.5 Jeruzsálem le­rombolása és a Templom elpusztítása után a háborút túlélő farizeus mesterek Johanan ben Zakkaj vezetésével Javne városában újraalakították a Szanhedrint. A nagy tanács elnöke (nászi) Joha­nan ben Zakkaj letétele után II. Rabban Gamliél (az újszövetségi Gamáliel uno­kája) lett.

A háború előtti időkben lehetséges volt a zsidóságon belül több vallási irány­zat (farizeusok, szadduceusok, esszénusok, zéloták, keresztények) egymás mel­lett létezése. A háború utáni helyzetben azonban II. Gamliél jóval veszélyesebb­nek ítélte meg őket. II. Gamliél nem tűrt ellentmondást: letörte a farizeus párton belüli irányzatokat. Megalázta az ellen­szegülő Rabbi Jehosua ben Hananját, és eltávolította a Szanhedrinből a nagy tekintélyű Rabbi Eliezer ben Hürkanoszt.6 (Rabbi Eliezer, úgy tűnik, a keresztények­kel is kapcsolatban állt.7) 11. Gamliél leg­főbb törekvése a zsidóság uniformizálá­sa volt. Ez a politika óhatatlanul a keresz­tény irányzattal való konfrontációhoz ve­zetett.

A Talmud elbeszélése szerint a II. Gamliél vezette Szanhedrin elrendelte, hogy a Semone Eszré (18 áldás) imád­sághoz, amely a zsinagógái istentiszte­let központi részéhez tartozik, egy 19. „áldást” is csatoljanak, az „eretnekek áldását”.8 Az áldás szövege: „A hitehagyottaknak ne legyen reményük, a gő­gös királyságot hamar gyomláld ki, és a keresztények (nocrim – názáretiek) és az eretnekek pusztuljanak el egy pilla­nat alatt!”9

Egy keresztény nem mondhatott áment erre az imádságra, ezért a ke­resztények kénytelenek voltak elhagyni a zsinagógákat. A rendelkezés célja bi­zonyára az volt, hogy elkülönítse a keresztényeket az „ortodox” zsidóktól. Ebből arra következtethetünk, hogy a rendelkezést megelőző időben a ke­resztények és a zsidók közös zsinagó­gákba jártak. A keresztényeknek ugyan­is nem voltak önálló templomaik. Az Újszövetség szerint az első apostolok rendszeresen látogatták a jeruzsálemi Templomot, vagyis részt vettek egész Izrael közös kultuszában. Mivel a ke­resztények kultikusan nem különültek el a zsidóságtól, ezért nyugodtan kije­lenthetjük, hogy a kereszténység nem képezett önálló vallást ebben a korban, hanem egy irányzat volt a zsidóságon belül. Ez a helyzet csak II. Gamliél in­tézkedése után változott meg. A ke­reszténység ekkor – tehát i. sz. 70 után valamikor – szakadt el a zsidóságtól, és vált önálló vallássá.10

Máté evangéliumának 23. fejezete (vagy annak egy része) ebben az idő­szakban íródhatott. A farizeusok elleni heves támadást tekinthetjük úgy, mint választ az „eretnekek áldására”. Az evangéliumi szakasz szerzője maga is farizeus lehetett (hiszen elfogadja a fa­rizeus tanításokat!), akit nagyon fájdal­masan érinthetett, hogy társai „elárul­ták”, kiközösítették (innen érthető az izzó gyűlölet, amit irántuk érzett). Ha a szerző farizeus volt, akkor az is lehetsé­ges, hogy a „képmutatás”-vád is a fari­zeus gondolatvilágon alapszik.

Mi a képmutatás?

Szövegünknek paradox feladatot kellett megolda­nia. A szerző úgy bírálja a farizeusokat, hogy közben tanításaikkal maga is egye­tért. A farizeus tanítások jók, csak maguk a farizeu­sok rosszak. Tehát a farize­usok nem „igazi” farizeu­sok, „csak mondják, de nem teszik”, azaz „képmutatóak”. „Minden cseleke­detüket azért teszik, hogy lássák azokat az emberek”, vagyis nem Isten kedvé­ért teljesítik a Tóra előírásait, hanem az evilági jutalom reményében.

A rabbinikus iratokban található „lisma”-elképzelések rokoníthatóak a „kép­mutatás” újszövetségi fogalmával. A lis­ma szó a héber le-sem ha-tora illetve le­sem ha-samajim kifejezések rövidítése, jelentése: „a Tóra nevéért (ti. kedvéért)” illetve „Isten nevéért (kedvéért)”. Ha valaki például egészségügyi okokból nem eszik disznóhúst, akkor teljesíti ugyan a Tóra parancsát, de ezt nem lisma teszi, azaz nem azért, hogy tettével a Tóra pa­rancsának engedelmeskedjen, hanem saját hasznának keresése miatt. A lisma azt a követelményt jelenti, hogy a Tóra előírásai tisztán vallásos megfontolás­ból legyenek teljesítve.11

A farizeusokkal szemben emelt képmutatás-vád lényege a rabbinikus juda­izmus fogalmaival kifejezve az, hogy a farizeusok nem lisma teljesítik a Tóra parancsait: nem Isten kedvéért, hanem azért, „hogy lássák őket az emberek”.12

Amit a farizeusok tesznek, az tulaj­donképpen jó. A névtelen keresztény szerző, aki Máté evangéliumának 23. fe­jezetének ezen részeit írta, ismerte és értette a zsidó vallás néha talán különös­nek ható gyakorlatát, és tudta, a farizeus vallásosság valódi vallásosság volt. (Év­ századokon keresztül nem akad majd követője ezen a téren…) A farizeusokkal „csak” az a probléma, hogy népszerűek. A tömeg szentekként tiszteli őket, és végrehajtja parancsaikat, így a farizeu­soknak hatalma van arra, hogy megállít­sák a kereszténység terjedését – „bezár­ják a mennyek országát az emberek előtt…” A farizeusok népszerűek voltak, ezért vádolták meg őket azzal, hogy a népszerűséget hajhásszák.

Az Újszövetség alapján tehát úgy tű­nik, hogy a farizeusok a zsidó nép val­lási vezetői („vak vezérek”) voltak.

Ezen meghatározás finomításához azonban más forrásokat is figyelembe kell venni.

Josephus Flavius az I. század vége fe­lé írta történeti munkáit. Műveiben több­ször tárgyalja a „zsidók filozófiai irányza­tait”. Három nagy irányzatot különböztet meg: szadduceusok, farizeusok, esszénusok, és ezekhez csatlakoztak negye­dikként a zéloták. A farizeusok tehát Jo­sephus meghatározása szerint filozófiai irányzatot (haireszisz) képeztek.13 An­nak megértéséhez, hogy ez a definíció mit jelent pontosan, vizsgáljuk meg, hogy milyen szerepet tulajdonít általá­ban Josephus az „irányzatoknak”. A fari­zeusokat tágabb perspektívából kell szemlélni: egyfajta modellt kell felállíta­ni arról, hogy miképpen működött a zsi­dó vallás az i. sz. I. században.

A modell

Josephus az Apión ellen című vitaira­tának második részében (II,14 [#145] és köv.) szisztematikus leírást ad a zsi­dó vallásról.14 A művet görög művelt­ségű olvasóközönségnek írta, ezért kénytelen volt görög fogalmakkal leírni, megközelíteni a zsidó koncepciókat. Ennek eredményeként hol a zsidó, hol a görög fogalmakat kellett eltorzítania: munkájában egymásnak feszül, szinte összecsap a zsidó és a görög világlátás. Josephus a judaizmus interpretatio Graeca-ját próbálja kidolgozni, ezért kénytelen reflektálni az evidensnek tű­nő dolgokra is. Judaizmus-értelmezése ezért kitűnő kiindulópontot nyújt a vizsgálódásokhoz.

Josephus nem használja a „vallás” szót mai értelmében. A zsidóságról he­lyenként mint filozófiai tanításról, he­lyenként mint államrendszerről beszél. Szóhasználata mögött feltehetően a platóni ideális állam koncepciója rejlik: a tökéletes állam a filozófia igaz tanításán alapszik, és azt valósítja meg. Jo­sephus szerint az „igaz filozófia” Mózes tanítása, a tökéletes államberendezke­dés pedig a zsidó állam, amely Mózes „filozófiáján”, azaz a Tórán alapszik.15

A görög politikai filozófia a szerint osztályozza az államokat, hogy a leg­főbb hatalom hány ember kezében van. Ha a többség uralkodik, demokrá­ciáról, ha egy kisebbség, arisztokráciá­ról, ha egy ember, monarchiáról beszé­lünk. „A mi törvényhozónk azonban – írja Josephus – ezek közül egyiket sem fogadta el, hanem – némileg önkényes kifejezéssel élve – az állam jellegét theokráciának nyilvánította, a vezetést és a hatalmat tehát magára Istenre bízta.” (II, 16 [#164-165])

Josephus meghatározása hitelesen fejezi ki a Biblia politikai elméletének alapgondolatát. A Deuteronomiumban a következőt olvashatjuk:

Prófétát közepedből, testvéreid kö­zül, mint én vagyok, támaszt majd neked az Örökkévaló a te Istened, ő reá hallgassatok. Egészen úgy, a mint kérted az Örökkévalótól a te Istened­től a Chorében a gyülekezés napján, mondván: ne halljam tovább az Örökkévaló az én Istenem hangját, és ezt a nagy tüzet ne lássam többé, hogy meg ne haljak; és szólt hozzám az Örökkévaló: jól mondták, amit mondtak; prófétát támasztok majd nekik testvéreik közül, mint te vagy és adom igéimet szájába, hogy el­mondja nekik mindazt, a mit paran­csolok neki. És lészen, a férfiú, a ki nem hallgat szavaimra, melyeket el­mond nevemben – én majd számon kérem tőle.

(18,16-19; ford.: IMIT)

Az államot tehát Isten kormányozza. Az embereket pedig két csoportra lehet osztani; az egyik csoport képes elvisel­ni Isten jelenlétét, így képes átvenni a parancsokat Istentől, a másik viszont nem. Így az első csoport közvetíti Isten parancsait a második csoportnak – a második csoport pedig köteles enge­delmeskedni az elsőnek.

A politikai hatalom Isten akaratának közvetítése. A politika a divináció for­máját ölti. Izrael vezetője csak az lehet, aki a legfőbb uralkodó, Isten, akaratát közvetíti. De az összefüggés megfordít­va is áll. Aki Istennel kapcsolatba kerül, az hatalomra tesz szert, annak engedel­meskednek az emberek.

A bibliai korszakból a divinatorikus-karizmatikus politikai vezetés számos formája ismeretes (próféta, pap, bíra, király). Josephus korában ezek közül már csak a papi funkciók működtek. Ezért Josephus papi államként mutatja be Izraelt: az „államfő” a főpap; a pa­pok bíráskodnak, eldöntik a vitás kér­déseket, és ők végzik el a legfontosabb állami tevékenységet, az áldozatok be­mutatását Istennek. A politikai élet kö­zéppontjában a jeruzsálemi Templom­ban gyakorolt kultusz áll.

Elképzelhető-e ennél szentségesebb irányítási rendszer? Lehet-e méltóbb módon tisztelni Istent, minthogy az egész nép felkészül az Előtte való hódolatra, ennek megvalósítását a papokra bízta, s az állam egész irá­nyítása szent szertartás formáját ölti magára?

(II,22 [#188])

Josephus leírásában nincs szó arról, hogy az „irányzatok” milyen szerepet töl­tenek be a zsidó állami életben. Sőt, Jo­sephus – ebben a munkájában – határo­zottan tagadja az irányzatok meglétét:

A mi közösségünk az egyetlen, amelynek körében nem hallani az Is­tenről egymásnak ellentmondó nézeteket… De nem fordulhat elő körünk­ben eltérés a mindennapi szokások­ban sem: minálunk egyforma min­denkinek az életrendje, törvényeink­kel összhangban mind azonos néze­tet vallunk az istenségről…

(II,19 [#180-181])

Irányzatoknak nem szabad lenniük, tehát nincsenek – legalább is a vitairat idealizált világában. Josephus tökélete­sen tisztában volt azzal, hogy korának judaizmusa nem volt egységes, amit ír mégsem tekinthető egyszerűen hazug­ságnak. Josephus írása arról tanúsko­dik, hogy az irányzatok nem tartoztak a zsidóság hivatalos szervezetéhez. A Tó­ra nem rendelkezik róluk, tehát de jure nem léteznek. „Hivatalosan” a zsidóság csak a következő kategóriák szerint tagolódik: papok (kohének – Áron egye­nes ági leszármazottai), léviták (Lévi törzsének tagjai), és izraeliták (az összes többi zsidó). Az irányzatok egy nem hivatalos tagolódást jelentenek, amely a hivatalos mellett létezett.

Felállítandó modellünkben meg kell különböztetni egymástól a zsidó állam/vallás formális és informális szerkeze­tét. A nép hivatalos vezetése, úgy tű­nik, nem tudta egymaga megoldani a vallás gyakorlásával, fenntartásával kapcsolatos feladatokat, hanem rászo­rult a társadalom támogatására. A spontán társadalmi aktivitás eredmé­nyeként jött létre a zsidóság informális vezetőrétege.16 Az informális vezető abban különbözik a hivatalos vezető­től, hogy hatalma nem egy tisztség be­töltéséhez kapcsolódik, hanem szemé­lyes tekintélyén nyugszik. A tisztség szinte automatikusan nyújtja a hatal­mat viselőjének, és fennmarad az illető halála után is. A tekintélyt azonban meg kell szerezni, és viselőjével együtt a sírba száll. Az intézmény objektív, megkérdőjelezhetetlen valóságként áll szemben a társadalommal. A szemé­lyes tekintély ezzel szemben átlátható; a társadalom előtt, és annak aktív köz­reműködésével jön létre és enyészik el. Az informális vezetők hatalma a szem­élyes tekintélyen alapult, és nem intéz­ményesült. 17

Az „átlagemberek” közül „szent em­berek” emelkedtek ki. A „szent ember­ről” feltételezték, hogy bölcsessége, jámborsága stb. miatt kapcsolatban áll Istennel; véleménye Isten akaratát feje­zi ki. „Szent ember” bárki lehet tiszt­ségtől, származástól, vagyontól függet­lenül. Az „átlagember” problémáira gyakran nem a hivatalos hatalom képvi­selőinél kereste a választ, hanem a „szent embereknél”, az informális ve­zetőknél.

Forrásainkban gyakran találhatunk olyan történeteket, amelyekben „átlag­emberek” különféle helyzetekben taná­csot kémek az általuk tisztelt „szent emberektől”, noha az utóbbiak nem feltétlenül viselnek hivatalos tisztséget. Ezt a jelenséget egy evangéliumi törté­nettel szemléltethetjük:

Ekkor így szólt hozzá (t.i. Jézushoz] valaki a sokaságból: „Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem örökségét!” De ő így vála­szolt: „Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá köztetek?”

(Lukács 12,13-14)

Jézus nem volt hivatalos bíró, de a „sokaság” Isten emberének tartotta, olyasvalakinek, aki különleges kapcso­latban áll Istennel, ezért véleménye, ta­nácsai Isten akaratát fejezik ki. Vermes Géza szerint Galilea vallási életét a Jézushoz hasonló karizmatikus sze­mélyek, informális vezetők irányítot­ták.18 Az informális vezetők kormány­zása különféle tevékenységek – tanítás, tanácsadás, „responsum”, jövendő­mondás, csodatétel – révén történhe­tett. A „nép vezérei” egymással is vitat­koztak a nyilvánosság előtt, a viták cél­ja a „nép” feletti hatalom, a tekintély megszerzése, elhódítása volt.

Josephus leírása szerint az „irányza­tok” nem alkottak hivatalos, intézmé­nyesített szervezeteket (kivéve talán az esszénusokat). nincs farizeus pártszer­vezet, pártkönyvvel, tagsági díjjal és felvételi ceremóniával. A „farizeus” egy tág, laza, átmeneteket megengedő ka­tegória. Máté evangéliumának 23. feje­zete nem azzal vádolja meg a farizeu­sokat, hogy közpénzeket sikkasztanak el, hogy adókkal sanyargatják a lakos­ságot, hogy megvesztegethetőek stb. A farizeusok nem hivatalos, hanem infor­mális hatalmukkal, tekintélyükkel él­nek vissza… Tehát ez a szöveg arról ta­núskodik, hogy a farizeusok a nép informális vezetői voltak, pontosabban egy irányzat (méghozzá a legnépsze­rűbb irányzat) a nép informális vezető­in belül.

Máté evangéliumának idézett részei apró életképek révén mutatják be a fa­rizeusokat, így elképzelhetjük magunk­nak a farizeusok mindennapi életét. A farizeusokat mindenfelé a szentség au­rája veszi körül, szent emberekként tiszteli őket a nép. Övék az első hely a zsinagógákban, ha vendégségbe men­nek, a díszhelyet kapják. Az utcákon és a tereken különös tisztelettel köszön­tik, szólítják meg őket. „Mózes katedrá­ján” ülnek, és amit parancsolnak, azt még a keresztényeknek is követniük kell, bármennyire is gyűlölik őket…

Amíg a Templom állt, az irányzatok sokfélesége nem fenyegette komolyan a zsidó nép és vallás egységét. A hiva­talos szervezet kellően összefogta a népet. A Templom és a templomi kul­tusz materiális egysége garantálta a zsidó közösség összetartását, „szoli­daritási minimumát”. Az „átlagember” egyszerre több irányzat vallási szolgál­tatásait is igénybe vehette. (Pl. ha fiát a Tórára akarta taníttatni, elküldhette egy farizeus mesterhez,19 ha jóslatra volt szüksége, az esszénusokhoz for­dulhatott20, ha megbetegedett, egy ke­resztény – vagy nem keresztény – cso­datévő gyógyíthatta.21) Így az irányza­tok képesek voltak egymás mellett többé-kevésbé békésen megmaradni. A hivatalos hatalmi központ, élén a fő­pap személyével, erős és egységes volt, ezért nem tűnt veszélyesnek az informális vezetők megosztottsága és széthúzása.

Gyökeresen megváltozott a helyzet a Templom lerombolása után. A zsidó vallás hivatalos szervezetét a rómaiak megsemmisítették. Minden feladatot az informális vezetőknek kellett átvenni­ük. A nép összetartását nem biztosítot­ta többé a Templom és a hozzá tartozó hivatalok. Az „irányzatok” tevékenysége a vallási élet középpontjába került. Most már könnyen tűnhetett úgy; a zsi­dóságot létében fenyegeti a sok irányzat létezése. Így válik érthetővé II. Gamliél uniformizáló politikája. Ennek eredmé­nyeként a farizeizmus, amely korábban a zsidóság egy irányzata volt, a „hivata­los” zsidósággá lett, a kereszténység pe­dig – amely szintén egy irányzat volt a zsidóságon belül – önálló vallássá.

Most már szélesebb perspektívából vizsgálhatjuk meg a képmutatás-vád pontos történelmi értelmét is. A képmutatás-váddal ugyanis nemcsak a ke­resztények éltek. A rabbinikus iratokban is találhatóak polemikus szövegek, ahol a farizeusok ellenségeik szemére vetik, hogy „képmutatóak”. Megdöb­bentőnek tűnik az, hogy szövegeink az illető ellenségeket szintén perusimnak, azaz „farizeusoknak” titulálják

(A második, befejező részt követke­ző számunkban olvashatják.)

Jegyzetek

1 Josephus, A zsidó háború IV,5,4 [#335]. Az al­ternatív magyarázatok erőltetettek (és nyil­vánvalóan apologetikus jellegűek), ezeket tárgyalja: Albright, W. F.-Mann, C. S.: Matthew (The Anchor Bible) (New York, 1971) pp. 282-283. Amit az alábbiakban Máté evangéliumának 23. fejezetéről elmondunk, az nagy­részt spekuláción és nem konkrét információ­kon alapszik. A szöveg különféle forrásokból tevődhetett össze, az „utolsó szerkesztő” – ha volt egyáltalán ilyen – személye homályban marad. Az alábbiakban nem a teljes, szöveg, hanem csak egy „hagyományréteg” elemzé­sére törekszünk.

2 Az alábbiakhoz: Neusner, J.: From Politics to Piety: The Emergence of Pharisaic Judaism (New Jersey, 1973) pp.67-80

3 A „Testimonium Flavium” kérdéséhez: Ver­mes, G: „Josephus’ Portrait of Jesus Reconsidered”, in: Occident and Orient. A Tribute to the Memory of Alexander Scheiber (Buda­pest, 1988) pp. 373-382

4 Vö.: Josephus: A zsidók története XVIII,3,3; 5,2; XX,9,1. A „törvényt pontosan betartók”

(peri tusz nomusz akribeisz) kifejezés Josephusnál a farizeusokat jelöli, vö. 22. jegyzet.

6 Vö.: mRos ha-sana 2,8-9; bBava Mecia 59b. A 70 utáni szerkezeti változásokra alternatív ér­telmezést dolgozott ki Shaye J. D. Cohen, vö: „The Significance of Yavneh: Pharisees, Rabbis and the Jewish Sectarianism”, HUCA 55 (1984) pp. 27-54.

7 Vö.: tHullin 2,24; Herford, R. T.: Christianity in Talmud and Midrash (London, 1903) pp. 137-145

8 bBerakhot 28b: „(Barajta:) Simeon, a Pakuli elrendezte a tizennyolc áldást Rabban Gamliél előtt Javnéban. Mondta Rabban Gamliél a böl­cseknek: talán van valaki, aki meg tudja határozni az eretnekek áldását (birkat ha-minim)? Felkelt Smuél, az ifjabb és meghatározta.”

9 Vö.: Elbogen, I.: Jewish Liturgy (Philadelphia-Jerusalem, 1993 [1913]) pp. 31-35

10 Vö. Elbogen: i, m, (9. j.) pp. 31-35; Alon, G.: i. m. (5. j.) pp. 288-307. Schiffman, L. H.: „At the Crossroads: Tannaitic Perspectives on the Jewish-Christian Schism”, in: Cohen, J. (ed): Essential Papers on Judaism and Christianity in Conflict (New York – London, 1991) pp. 431- 457. Meg kell azonban jegyezni, hogy a farize­us-keresztény viszony az itt ábrázoltnál vala­mivel bonyolultabb lehetett. Mindenesetre azt tudjuk, hogy volt legalább egy farizeus i. sz. 70 előtt, aki azt állította magáról, hogy ül­dözte a keresztényeket (t. i. Pál apostol, vö. Gal. 1,13; Fil 3,6), és legalább egy farizeus, aki 70 után is szimpatizálva írt a keresztényekről (t. i. Josephus Flavius). A későbbi zsidókeresz­tény csoportok is eltérően viszonyultak a fari­zeusokhoz, vö.: Baumgarten, A. I.: „Josephus and Hippolytus on the Pharisees”, HUCA 55 (1984) pp. 1-25; Alon, G.: i. m.(5.j.) pp. 294-307

11 A legfontosabb rabbinikus szövegek elemzé­sét lásd: Urbach, E. E.: HaZaL. Pirke emunot vedeot (Jerusalem, 1982) pp. 343-347; a fogalom vallásfilozófiai értelmezéséhez: Buber, M.: „Zwei Glaubensweisen”, in: Werke, Band I. (München-Heidelberg, 1962) pp. 694-698; 719-721

12 A képmutatás vádhoz tartozik a „ritualizmus” vádja is, ami azt jelenti, hogy a farizeu­sok aránytalanul eltúlozzák egyes parancsola­tok jelentőségét más, fontosabb parancsok­hoz képest („ami nehezebb a törvényben” – Máté 23,23). A rabbinikus irodalomban is megtalálható a „könnyebb” és a „nehezebb” parancsok (pontosabban azok áthágása) köz­ti különbségtétel (vö. mJoma 8,8 és mSevuot 1,6 és a gemárák ezekhez a részekhez). Ezt a témát később tárgyaljuk.

13Josephus: A zsidó háború II, 8. és A zsidók története XVIII, 1

14 Hahn István fordításában idézem: Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról (Budapest, 1984)

15Josephus évszázados hagyományra támasz­kodik, vö. Hengel, M.: Judentum und Hellenismus (Tübingen, 19883) pp. 464-473

16 Vö.: Schürer, E.: The History of Jewish People in the Age of Jesus Christ (175 B. C. – A. D. 135). Edited and Revised by G. Vermes, F. Millar, M. Black (Edinburgh, 1979) pp. 322-336. Josephus „pártjai” és a „Common Judaism” viszonyához: Sanders, E. P.: Judaism: Practice and Belief 63BCE – 66CE (London – Philadelphia, 1992) pp. 10-29. Sanders azonban – véleményem sze­rint – nem különbözteti meg elég világosan a formális és informális hatalmat. Az informális hatalom jelenségéről más összefüggésben kitű­nő elemzést nyújt: Goodman, M.: The Ruling Class of Judea (Cambridge, 1987) pp. 76-108

17Az „intézményesülés” fogalmához: Berger, P. L. – Luckmann, T.: „A valóság társadalmi felépítése”, in: Hernádi, M. (szerk.): A feno­menológia a társadalomtudományban (Buda­pest, 1984) pp. 332-349. Meg kell jegyeznünk, hogy a farizeusok informális hatalma is meg­indult az intézményesülés útján, gondoljunk a Hillél dinasztia növekvő tekintélyére.

18 Vermes, G.: A zsidó Jézus (Bp., 1995) pp. 69-77 és 104-108

19 Vö.:János ev. 3,10; ApCsel 22,3; Josephus: A zsidó háború II,8,2; A zsidók története XI- II,10,6; XVII,6,2; XX, 12,1; Vita 2.

20 Vö. Josephus, u.o. XV, 10,5; XVII,2,4

21 Vö.:tHulin 2,22 és jSabbat 14,4 14d és Josep­hus: A zsidó háború II, 8, 6