Képes charta Casablancából

Kedves Barátaim. Leterítem chartáimat. Február van, itt Casablancában vége a különösen száraz télnek, napozni lehet, ma épp egy keresztény és egy arab bará­tom társaságában nézzük a tizenharmadik századi tarotchartákat.

(Tiszteletem azoknak, akik a zsidógyűlölet megnyil­vánulásai esetén újra meg újra el tudják ismételni, hogy ez bizony csúnya dolog: szükség van ezekre az ismétlé­sekre. De az én módszerem talán provokatívabb: meg­próbálom magam szóbahozni a témát, méghozzá lehető­leg valamilyen mellékes legenda vagy hagyomány mai létezése kapcsán ilyen például a Tarot-kártya.)

Úgy kell kirakni, hogy legfelül a Korona, ahol bejön a Világegyetem, a Kozmosz, érdekes módon a szerény­ség „helye” a Végtelen után nézzük a Bölcsességet és az Értelmet, majd a Szigort (jobboldalt) s a Szeretetet (baloldalt), meg a köldöknél a Szépséget, hogy a Kitartás és a hirdetés után az életre hívó Alap után eljussunk a mai helyzet Birodalmába: a hetvenkét kártyából a Treff (Anyag), Pikk (Érzelem), Káró (Ész) és Kör (Szív) sorai után még huszonkét Jolly Joker jön, az első a Bolond (aki kérdez), s aztán, betűszámonként, színük, hangjuk, vallá­si szintjük és lelki irányuk szerint a többi (Varázsló, Csá­szárnő, Pápanő, Főpap) után a többi: a Szerelmesek, a Kocsi, az Erő, a Remete, a Szerencsekerék, az Igazság, a Fennakadt Ember és a Halál (Feltámadás) „chartája” után jön még a Mérték, az Ördög, a Torony, a Remény, a Hold, a Nap, majd az Utolsó ítélet s a Világ kártyái feje­zik be a magunkban tetszés szerint meditálva értelme­zendő kártyasorokat.

*

Nézzük a tényeket. Való igaz, hogy a nagyapám Laki­telken volt malombérlő. Székely lófők és ruszin kisnemesek, hivatalnokok, entelellektüelek az őseim közt. És most, pár éve derült ki, hogy valami híres csodarabbi a hu­szadik ősöm, aki ráadásul pont négyszáz éve ennyi az egyiptomi rabszolgaság, vagy a dávidi királyság ideje is néhány fontos kérdés megtárgyalására összejött az ak­kori fővárosban, Prágában Habsburg Rudolffal. Hídépí­tés, az ellentétek megértése.

Hogy is van ezzel az örökkévaló Megmentettje és Hir­detői (az ősi babiloni ékírás vándor transzcendens, ivrí nyelvén: „je-ho-ve”, magyarul „léteztető”, a Biblia fő­szereplője; aki megmondja, mi „legyen” „je-su-á”, ma­gyarul „megmentett”, aki minden nemzedékben, mások szerint minden pillanatban jelen van; és „je-hu-di”, ma­gyarul „hirdető, visszhangzó”) dologgal?

(Ezeket az alapszavakat nekünk, zsidóknak is érde­mes lenne megismerni néha elcsodálkozom, hogy ma­radhatott fenn a hagyomány, ha tevőlegesen elfelejtet­tünk héberül -, s ebben a szépapám, Löw Lipót főrabbi, aki elsőként tanult meg, Morvaországból Magyarország­ra költözve magyarul, szintén szerepet játszott. Hogyan lehet megérteni egy olyan könyv üzenetét, amelynek fő­szereplője maga a Létige s ez a könyvben a megneve­zése is, amelynek leggyakoribb kifejezése a „legyen ne­ked” -, ha nem tudunk legalább valamennyire ezen az ősi nyelven?)

Arab barátom azért nem kapta meg Bertolucci Szahara-filmjében a feketesálas szerepét, mert nem néz ki arab­nak, gyanúsan fekete, talán berber. Sose látta az apját, képzeletében talán a király helyettesíti, akitől nemrég nyelvtudási versenydíjat vett át, s aki állítólag Mohamed leszármazottja. Magyarországi keresztény filmrendező barátomat meg, noha igazából olasz (vagyis gót) eredetű a családja, a mostohaapja neve miatt gyerekkorában a külvilág zsidónak nézte.

Úgyhogy hajlandók velem együtt megnézni az állító­lag egyiptomi eredetű tarot-kártyákat, melyek valójában a tizenharmadik században érkeztek Kínából.

Mikor ezeket a furcsa családi kapcsolatokat megbe­szélve, elkezdtünk beszélgetni, nyelvet, történelmet, iro­dalmat (vagyis a Bibliát) megvitatni, nem tudtam, hogy a casablancai hajnali köd narancszínét és az ég kékjét lát­juk majd: azon a napon, amely, mondom, pont négyszáz évvel azután van, hogy több ellentétes értékeket is képvi­selő ember érdeklődve beszélgetni kezdett (Prágában Kepler, Habsburg Rudolf és a Magas Löw rabbi), szóval, amikor ez így személyes történetté alakulása közben el­gondolkoztat, néha felteszem a kérdést magamban: lehet, hogy ez tényleg nem vicc?

Lehet, hogy az évfordulóknak (vagy a származásnak) van valódi jelentőségük, csak nem tudjuk, hogyan értsük meg.

*

Közben a tévé egyik csatornáján épp azt mondják, „hizmanti ótam, lönóach”, (5, 7, 40, 400,1, 400, 40, 30, 50, 20,) vagyis 992, ami „batit”, vagyis „agyagban”. (Egy misztikusnak talán az agyagember, a gólem jutna itt eszébe, hisz így hívják azt a helyet is, ahonnan eljön a Megmentett, de én most a tényeknél maradnék inkább). Eddig tehát azt mondják a kártyák, hogy „jutalom, lakik, megmentett, agyagban”.

Gyúrjuk, gyűrjük a kozmoszgyurmát.

Persze minden mindennel összefügg, tudjuk. Minden színhez és hanghoz lehet találni bibliai idézetet. Minden­ben meg lehet találni „Istent”, a léteztetőt. Mind Isten gyermekei vagyunk, s mind ezer szállal kötődünk a ha­gyomány szimbólumaihoz, nemcsak akkor, ha királyok, csodarabbik, olasz templomépítők leszármazottai va­gyunk.

Tényleg, mit számít a messiás-hagyomány nekünk, zsidóknak?

Ezt a ki nem mondott kérdést tettem fel, amikor arab és keresztény bará­tomnak a tarot-kártyákkal „bűvészked­tem” az előbb. Hisz ismerek olyan zsidót, aki annyira nem isme­ri a saját hagyomá­nyát, hogy az elmúlt kétszáz év félelem szülte reformjaihoz alkalmazkodva nem tudta, hogy mi is vár­juk a Messiást. Arról nem beszélve, hogy történelmünkben mi­lyen sokszor felbuk­kant egy-egy Megmentett-megmentő.

Vagy, nem tudta, hogy mindennapi imánkban szerepel bibliai idézetként a feltámadás biztos ígérete?

Ha meg a „dávidi” család előkerüléséről ejtek szót – mert a prágai Löw rabbinak nemcsak Pesten, itt Casab­lancában is vannak persze rokonai -, akkor abban is ott rejlik a kérdés: számít-e az a négyszáz év, amíg a dávidi királyság állt Jeruzsálemben az i.e. II. évezredben, majd­nem két évezreddel Mohamed (állítólag jeruzsálemi) „lo­vas mennybemenetele” előtt, ami miatt s ezt arab bará­tom nem tanulta az iskolában a mohamedánok „szent városuknak” tartják Al-Kodsz néven (ami „szentet”, vagyis eredeti értelmében „elvontat”, „elváltat”, „külön­állót” jelent.)

Pedig innen kéne indítani szerintem: ismételten meg­ismertetni alapszavaink jelentését: hogy az egyistenünk, a Léteztető (Jehove), aki Megmentő, (Jesuá, Jézus), akit „emlékeztető” jelképekkel „visszhangzunk” (Jehudi), egész egyszerűen a történelemben először a mi irataink­ban (a Bibliában) szerepel.

*

Tehát kedves arab és keresztény stb. barátok, tessék végre, akár erőltetve, valamennyi jó indulatot kipréselni a zsidóság irányába nem feltételezni tovább, hogy ez a ma Izraelben három-négymilliós nép szándékosan bosszantja három-négyszáz milliós ellenfelét, akiket ke­resztények (angolok, németek, oroszok) hergeltek elle­nünk, hisz a mindennapokban -sa múlt évszázadai többségében nagyon jól megvagyunk együtt.

Különben nem lennék én Casablancában, ha sikerült volna a legminimálisabb érdeklődést kicsiholnom a Habsburg-Löw találkozó négyszáz éves évfordulója iránt. Ha valaki, vagy valamilyen szervezet az ügyinté­zést és az anyagiakat vállalta volna a megemlékezés kap­csán s persze nem nekünk, zsidóknak kellett volna élen járni, vannak nekünk ünnepeink, hanem azoknak a zsi­dóbarát keresztényeknek, akik szeretik szólamszerűen hangoztatni, hogy fontos nekik a zsidósággal való kap­csolatuk.

S ugyanez a helyzet Jézus kétezredik (1993-ban ese­dékes, tehát az idén előkészítendő) születésnapi megem­lékezéseivel is: lehet, hogy igaz, hogy a mi zsidó családunk ro­kona ennek a legen­dahősnek, de nincs rá kopirájtom – hasz­nálják ki az alkalmat azok. Maga a tény le­ellenőrizhető a lexi­konokban, én is on­nan tudom-, akiknek fontos lenne, hogy ne csak egyes ultrakon­zervatív, magukat kereszténynek neve­ző látens gyilkosok használják, másokat terrorizálva, az „Is­ten”, „Jézus”, „zsi­dó” kifejezéseket.